Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: kultúrházvezető
Amíg magyar néptáncot tanítanak, és beregi szőttest készítenek a kultúrházban; amíg karácsonykor betlehemes játékot mutatnak be a templomban; amíg ismerik a Tavaszi szelet és a Csön-csön gyűrűt – addig van remény.
Remény, hogy megmarad a kárpátaljai magyarság; hagyományait és kultúráját megtartja és továbbadja az újabb nemzedékeknek.
Ezekkel a gondolatokkal tértem haza Tiszacsomáról, ahol a helyi művelődési központ vezetőjével, Papp Reskó Angélával beszélgettem.
Annyi lelkesedés, tettvágy áradt a szavaiból – nem beszélve azokról az eredményekről, amelyeket a tiszacsomai művelődési ház felmutat –, hogy rövid időre feledtette velem az összes nehézséget, amelyet az utóbbi hetekben, hónapokban tapasztaltam Kárpátalján.
Ismerjük meg Angéla életútját és hivatását!
– Szinte eleve elrendelt út volt számodra a kultúrházi munka…
– Mondhatni igen, ugyanis édesanyám 12 éven át vezette a tiszacsomai kultúrházat. Előtte Szatmári Viola néni volt a klubban, akinek most az unokája, Botos Georgina a művészeti vezetőnk.
Gyermekként minden időmet a művelődési házban töltöttem. Részt vettem a fellépéseken: szavaltam, táncoltam, színdarabban játszottam. Korán eldöntöttem, hogy édesanyám hivatását választom.
– Hogyan határozta meg ez a terved a tanulmányaidat?
– Amikor befejeztem a helyi általános iskolát, még fiatal voltam ahhoz, hogy felvételizzem az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolába. Nagymamám tanácsára Beregszászban kitanultam a szabó-varró szakmát, s csak utána jelentkeztem rendezvényszervezőnek. Sikerült bejutnom az iskolába, melyet levelező tagozaton végeztem el. Közben pedig munkába álltam a tiszacsomai kultúrházban mint művészeti vezető.
A szabó-varró képzettségemnek is hasznát vettem az évek során: a néptáncosaink első ruháját én varrtam meg.
– Hány éves voltál, amikor bekerültél a csomai kultúrházba?
– 18 éves voltam, amikor megkaptam az állást. Néhány évig a csomai kultúrház mellett a macsolaiban is dolgoztam. Decemberben múlt 25 éve, hogy munkába álltam ezen a pályán. Először művészeti vezető voltam, majd miután édesanyám nyugdíjba vonult, én vettem át a művelődési ház igazgatását.
– Mi volt a feladatod művészeti vezetőként?
– Ugyanaz, mint ami most is: szakkörök vezetése, néptánc oktatása, versek, színdarabok betanítása, játékok, népdalok, mesék megismertetése a gyerekekkel. Nagy hangsúlyt fektetünk a magyar hagyományok gyakorlására. Felelevenítünk olyan régi szokásokat, mint a szövés, a tengerihántás, a farsangi mulatság.
A betlehemes csoportunk mára jelentős hírnévre tett szert. Az 1990-es évek elejétől működik, számos helyi és anyaországi versenyen vettünk már részt szép eredményekkel. Eleinte komoly gondot okozott az útlevelek hiánya. Ma már ez nem probléma, és a gyerekeket olyan helyekre tudjuk eljuttatni, ahová a szülőknek nem lenne lehetőségük elvinni őket.
– A tiszacsomai művelődési ház tekintélyes, ám igen megviselt épületben található. Mit lehet tudni a múltjáról?
– A tiszacsomai művelődési házat a Baktai Állami Kutatóállomás építtette fel, és 1983-ban adták át. Abban az időben a környék legnagyobb és legfejlettebb művelődési központja volt. A komplexumban a színház mellett helyet kapott a sportcsarnok, a könyvtár és a moziterem.
A rendszerváltás után a kutatóállomásnak már nem volt anyagi lehetősége arra, hogy fenntartsa az épületet, amely pusztulásnak indult. A tető beázott, a falak megrongálódtak. Lassan használhatatlan lett a művelődési ház. A munkásokat elbocsátották, csak ketten maradtunk állásban. Sokszor a mi fizetésünket sem tudták kiadni.
További nehézséget jelentett az épület jogi státuszának hiányossága. A kutatóállomás már nem foglalkozott a művelődési házzal, a helyi tanácsnak pedig nem állt módjában átvenni a házat. Tulajdonviszony hiányában nem volt lehetőségünk pályázni és felújítani a központot.
A 2000-es évek elején a kutatóállomás végre átadta az épületet a tiszacsomai tanácsnak. Ezzel még nem oldódott meg a problémánk, ugyanis újra be kellett jegyeztetni a művelődési házat. Jelentős költségbe és sok időbe került a folyamat.
Két évvel ezelőtt járási és megyei támogatásból, valamint a testvértelepülések hozzájárulásából sikerült elkezdenünk a tetőcserét, továbbá kicseréltük a nyílászárókat. Emellett a belső felújítás is tart.
– Beszéljünk a mindennapokról!
– Most heti két-két alkalommal foglalkozunk a két csoportunkkal. Az egyik 14-15 éves fiatalokból áll, a másikba 7–12 éves gyerekek járnak.
A nagyobbaknak nevük is van: ők a Bokréta Hagyományőrző Csoport. Azért választottuk ezt a nevet, mert amellett, hogy a hagyományainkat és kultúránkat ápoljuk, arra is törekszünk, hogy a csomai gyerekeket egy csokorba, bokrétába fogjuk össze. Ha jól érzik magukat együtt, lefoglaljuk őket, s nem unatkoznak, akkor az internetnek esélye sincs elterelni a figyelmüket.
A fiatalok ragaszkodnak is egymáshoz. Az utóbbi években már a születésnapokat is a csoporton belül ünneplik meg a gyerekek. Gyakori, hogy annak a gyermeknek, aki hozzánk jár, már a szülei is táncoltak a művelődési házban.
– Hol lép fel a tánccsoport?
– A helyi rendezvények, fesztiválok mellett számos külföldi meghívást is kapunk. Tiszacsomának több anyaországi testvértelepülése is van: Bácsalmás, Kétpó, Héhalom. Ők is rendszeresen vendégül látnak bennünket.
Azonban csak oda tudunk eljutni, ahová kifizetik az utazási költségünket. Semmilyen saját forrással nem rendelkezünk.
– Hogyan fogadják a gyerekeket Magyarországon?
– Gyakran meglepődnek, hogy mi, akik kisebbségben élünk Ukrajnában, mennyire ragaszkodunk a hagyományainkhoz, és milyen tudatosan valljuk magyarságunkat. Magyarországon ezt már egyre ritkábban lehet megtapasztalni. Sokat jelent a tőlük kapott elismerés, megerősítés.
– Mit tudhatunk a néptánccsoportról?
– Szatmári, Rábaközi és más tájegységek táncait adjuk elő.
Az első években nem volt magyar népviseletünk. Ahogy már említettem, én varrtam meg a gyerekeknek a szoknyát és a blúzt. Alig tudtuk beszerezni a hozzá való anyagot.
Amikor 2012-ben részt vettünk Budapesten a Külhoni Magyar Ifjúsági Találkozón, nem volt próbaruhánk. A művelődési ház színpadi függönyéből varrtam meg a lányok szoknyáját.
A fiúk csizmáját, ingjét is egyenként szereztük be. Mások által levetett darabokat örököltünk meg. Sokszor nem is saját méretű csizmát vesznek fel a fiaink.
A szponzoroknak hála, hogy tudtunk beregi szőttes kötőket varrattatni a lányoknak, illetve néhány táncos cipőt vásárolni nekik.
Tavaly egy pályázatnak köszönhetően lehetőségünk nyílt arra, hogy kész népviseletet vegyünk. Szatmári viselet mellett döntöttünk. Nemcsak a lányok, a fiúk is új ruhát kapnak.
– Negyed évszázad jelentős idő. Sohasem gondoltál arra, hogy valami mással foglalkozzál?
– Tény, hogy Ukrajnában nem kapja meg a kellő támogatottságot a kultúra. Ez sokaknak kedvét szegi. Én is minimálbérért dolgozom. Ha nem lenne másik állásom és a családom nem támogatna, nem tudnék megélni.
Ennek ellenére nem váltanék munkát.
– Köszönöm a beszélgetést! Isten áldását kívánom a munkádra!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma