Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: lekvárkészítő

Alig néhány nap választ el bennünket karácsonytól.  Az ünnepi készülődés, az izgalom egyre inkább tapintható, érezhető. A városok tere, az üzletek, és a házak ünnepi díszbe öltöztek. Az utcákon megjelentek a fenyőfákat, karácsonyi díszeket árusítók standjai. Beregszász főterén már áll a karácsonyfa, s az adventi vásár is elkezdődött. Gesztenye, forralt bor és mézeskalács illata tölti be a levegőt. A rossz idő ellenére is jól esik sétálgatni a kézműves termékeket kínálok sora között. Ma jó néhány asztalnál megálltam és megcsodáltam a kínálatot. Különösen megragadta a figyelmemet az egyik pult, melyen ízlésesen befedett lekvárosüvegek sorakoztak. Szóba elegyedtem hát a készítőkkel, Anicka-Halady Csillával és Bábel Zsuzsannával, s gyorsan kifaggattam őket a mesterségük fortélyairól.

 

– Honnan érkeztetek?

Csilla: Benéből jöttünk. Mind a ketten ott élünk, ott működtetjük a kézműves vállalkozásunkat is. Az egész életem ahhoz a faluhoz köthető. Ott nőttem fel, a férjem is odavaló. A házasságkötésünk után ott telepedtünk le és alapítottunk családot.

Zsuzsanna: Jómagam is benei származású vagyok. A település általános iskolájában tanítok angolt és történelmet.

 

– Meséljetek a kezdetekről! Honnan jött az ötlet, hogy lekvárfőzéssel foglalkozzatok?

Csilla: Gyermekkoromban mi is főztük a családban a lekvárt, de azt csak saját használatra készítettük. Emlékszem, hogy a szomszéd néninek volt egy nagy öntvényüstje, abban kavargattuk a szilvalekvárt. Tulajdonképpen először nem is lekvárfőzéssel kezdtem el foglalkozni, hanem horgolással. Tíz évvel ezelőtt a magyarországi, hobbiboltot működtető barátaim kérésére horgolt angyalkákat készítettem. Száz darabot, amelyet pillanatok alatt elkapkodtak az anyaországiak. Mivel nagyon népszerűek voltak, úgy döntöttem, hogy megpróbálom a termékeimet a kárpátaljai fesztiválokon is bemutatni.

 

– Milyen fogadtatásban részesültek a horgolt díszeid?

– Az itthoniaknak is megtetszettek. Eleinte magamtól jelentkeztem egy-egy rendezvényre, később szélesebb körben is megismertek. A Pro Cultura Subcarpathica civil szervezetnek köszönhetően ma már rendszeres résztvevői vagyunk a fesztiváloknak.

 

– Többes számot használtál. Nem véletlenül, hiszen van egy társad is. Zsuzsanna, te mikor csatlakoztál Csillához?

Zsuzsa: Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy képzésen, amelyen Prófusz Marianna képzőművész megtanította nekünk a szőnyegszövés mesterségét. Nagyon megtetszett ez a tevékenység. Vettem egy szövőkeretet Magyarországon, s hozzákezdtem a szőnyegkészítéshez. A termékeimet én is rendszeresen elvittem a különböző kulturális rendezvényekre. Csillával gyakran egymás melletti standra kerültünk, s összebarátkoztunk. Azt tapasztaltuk, hogy a fesztiválokon nagy keletje van a házi készítésű lekvárnak. Úgy döntöttünk, hogy mi is megpróbálkozunk vele.

 

– Hogyan kezdtetek hozzá?

Csilla: Vettünk egy 80 literes rézüstöt, s mindenféle gyümölcsöt, ami a kertben megterem, sorra megfőztük benne. Ma már 14 féle lekvárt készítünk.

Zsuzsanna: eper, málna, szeder, fekete ribizli, som, őszibarack, sárgabarack, alma, birsalma, csipkebogyó, körte, meggy, szilva, szőlő.

 

– Milyen módszerrel készül a lekvár?

Zsuzsa: Ahogy már említettük, üstben főzzük ki a lekvárt, az üst alatt pedig fával tüzelünk, ez egy jellegzetes ízt ad a lekvárnak. Még az sem mindegy, hogy az üst rézből vagy öntvényből van-e. Más az íze az egyikben avagy a másikban főzött lekvárnak. A gyümölcshöz csak cukrot adunk, azt is ízlés szerint. Semmilyen más adalékanyagot, fűszert nem használunk.

 

– Ki segít a kavarásban?

Csilla: Ez a férfiak dolga. Különösen a csipkebogyónál kell figyelni, mert az könnyen letapad az üst aljára és odakozmál.

 

– A kész lekvár aztán üvegbe kerül…

Csilla: Sokat töprengtünk azon, hogy milyen legyen a dizájnunk. Először arra gondoltunk, hogy címkét ragasztunk az üvegekre, aztán jobb ötletünk támadt. Egy barátunk javaslatára a szép anyagokkal lefedett üvegre rákötöztük a címkét, amely így sokkal mutatósabb lett.

– Milyen méretű üvegeket használtok?

Csilla: Az eddig használt legkisebb üvegünk 150 milliliteres volt, a legnagyobb pedig 580 milliliteres. Az a tapasztalatunk, hogy a 200–350 milliliteres kiszerelés a legpraktikusabb.

 

– Említettétek, hogy ma már rendszeres résztvevői vagytok a különböző kulturális programoknak. Merrefelé jártatok eddig a lekvárjaitokkal?

Zsuzsa: Ungvártól kezdve Munkácson, Beregszászon és egészen Huszton át Viskig jutottunk el. Emellett már számos magyarországi rendezvényen is részt vettünk. A többi között Szolnokon, ahol megnyertük a lekvárfőző versenyt; valamint Bugacon, ahol az Ősök Napja nevű fesztiválon mutatkoztunk be. Ott például nagyon tetszett a közönségnek, hogy a Kárpátalján nagyon népszerű és sajátos készítésű sós ropira tettük rá a kóstolni való lekvárt.

Csilla: Véletlenül jöttünk rá, hogy a kettő íze nagyon finom együtt.

 

– A fesztiválok mellett hol tudjátok még árulni a termékeiteket?

Csilla: Itthon a faluban is megvásárolják tőlünk a lekvárt.

 

– Hogyan tovább?

Zsuzsa: Még több lekvárt kell főznünk!

Csilla: Nagyon szeretnénk egy lekvárkóstolót kialakítani Benében, ahol a vendégek a vásárlás előtt megízlelhetik a terméket.

 

– Reméljük, hogy legközelebb már ott beszélgethetünk! Áldott ünnepet kívánok nektek!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma