Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: színművész

Egyvalamit biztosan megtanultam: ha az ember színésszel készít interjút, ne számítson egyértelmű és egyszavas válaszokra. Sokkal inkább készüljön fel arra, hogy egy egyszerű „Hova jártál iskolába?” kérdésre mélyenszántó gondolatokban és hosszú, Zrínyi-féle körmondatokban érkezik a felelet.

Legalábbis akkor, ha Kacsur András, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színművésze az interjúalany.

A színészi arca mellett ismerjük meg Kacsur András másik, hétköznapi oldalát is!

 

– Honnan származol?

– Értelmiségi családból származom. Nagyszőlősön nőttem fel kötelező horzsolások, gyermekkori sérülések közepette. Számtalan barát és az udvar kényeztetett. Édesanyám mérnök volt, édesapám közgazdász. Van egy bátyám, aki történész lett. Valahol elvárás volt a családban, hogy mindenkinek legyen diplomája.

 

– Milyen gyermekkorod volt?

A szüleim reggel héttől délután négyig dolgoztak, emiatt hamar önálló lettem. Nem voltam elég erős és agresszív, így én voltam az, akit mindig legyőztek, megvertek. Játékból persze. Ha háborúsdit játszottunk, én voltam a németekkel, az erősebbek az oroszokkal. Sohasem voltam falkavezér, nem is vágytam ilyen szerepre. Kedveltek, mert talán aranyos voltam, és jól dumáltam.

 

– Hova jártál iskolába?

A Nagyszőlősi 8. Számú Középiskolában tanultam. Egy évfolyamban négy osztály volt, három ukrán és egy magyar. A családunkban magyarul beszéltünk, így az is természetes volt, hogy magyar tannyelvű osztályba járjak. Talán azért is, mert az anyai nagyapám Lajosmizséről származott, s édesanyám kötelességének érezte, hogy megfeleljen a származásának. Zeneiskolába is beírattak a szüleim, ott klarinéton játszottam.

 

– Szeretted az iskolát?

– Melyik gyerek szereti? Egy rendkívül közepes teljesítményű tanuló voltam, a matematika sohasem volt az erősségem. A kémiát utáltam, mert a tanárnő is utált engem. Az angolt sem tudták megszerettetni velem. Egyetlen kedvenc tantárgyam sem volt. Érdekes módon amióta nem kell beszámolnom a tudásomról, nem kell képleteket írnom, azóta érdekel a fizika. Szívesen elolvasok egy tanulmányt Stephen Hawkingtól.

 

– Olvasni sem szerettél?

– Későn kezdtem el olvasni, de onnantól kezdve mindenevő voltam. Regényeket olvastam, megszerettem Egyiptom történetét. Csodálatos párhuzamokat lehet vonni az ókori történelem és a jelenlegi között. Egyszer egy beszélgetésben megkérdezték tőlem, hogy az ember fejlődik-e. Azt válaszoltam, hogy szerintem nem. Éppolyan lusta, anyagias az ember, mint régen. Ugyanúgy vannak óriási szerelmek, odaadó hűségek, de vannak aljas árulások is.

Visszatérve a kérdésre, Keresztyén Balázs (1949–2007, pedagógus, helytörténész – a szerk.) volt az irodalom- és nyelvtantanárom, de még ő sem tudott rávenni arra, hogy elolvassam a kötelező olvasmányokat. Sokkal szívesebben vettem a kezembe Edgar Allan Poe vagy William Somerset Maugham könyvét.

 

– Más szempontból sokat köszönhetsz Keresztyén Balázsnak.

– Keresztény Balázs a ’80-as évek végén megszervezte a Bartók Béla Művelődési Kört, amelyet rendszeresen látogattunk. Emellett színjátszó kört is alapított, ahol én is játszottam. 14 éves voltam, de tehetségesnek éreztem magam. Hol Ludas Matyit, hol egy szerelmes királyfit játszottam. Többen is biztattak, mondva, hogy jó vagyok ebben.

 

– Mi történt az érettségi megszerzése után?

– Az érettségi idejére megérett bennem egy olyan elképzelés, hogy pap szeretnék lenni. Akkor már másfél-két éve jártam a ferences szerzetesekhez. Nagyon lelkesen segítettünk az építkezésükön, a takarításban, illetve részt vettünk a hittanóráikon. Az akkori plébánosom közbenjárására először bekerültem az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Diákotthonba, ahol újra jártam a harmadik és a negyedik évfolyamot. Erről aztán kaptam egy igazolást. Ezután próbaidős lettem a ferences rend Margit körúti házában Budapesten. Takarítottam, megterítettem az ebédlőben, bevásároltam.

 

– Hogy érezted magad Magyarországon?

– Iszonyú honvágy gyötört. Nagyon hiányoztak a nagyszőlősi barátaim. Két hónap próbaidő után született meg bennem az elhatározás, hogy hazamegyek. Ez 1993 őszén történt.

 

– A szüleid mit szóltak?

– Édesanyám kétségbeesett, édesapám örült, amikor megtudta, hogy végre elszántam magam valamire, s pap akarok lenni. Amikor végül hazamentem, édesanyám megkönnyebbült, édesapám bosszankodott.

 

– Már akkor fontolgattad a színészi pályát?

– Igen, azonban az kilátástalannak tűnt, hogy a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre bekerüljek. Aztán 1994 januárjában ráakadtam egy hirdetésre az egyik kárpátaljai újságban, amelyben a beregszászi színház válogatást hirdetett. Odautaztam, találkoztam Vidnyánszky Attila rendezővel, ő elmondta, hogy mikor lesznek a fordulók, illetve azt, hogy mivel kell készülni. Hazamentem, s egy zongoratanárnő, Juci néni kezdett el foglalkozni velem. Szabadszellemű, nagyon bölcs és olvasott asszony volt. Sokat beszélgettünk. Kiadta, hogy milyen verseket, monológokat tanuljak meg, amelyeket aztán együtt átvettünk.

A beregszászi válogatásra közel negyvenen jelentkeztünk. Volt ének, tánc, szavalás. Átmentem az első fordulón. Aztán jött a második felvételi, s az is sikerült. Később még Kijevben is volt egy bemutatkozás. Végül felvettek, s az ukrán fővárosba kerültem.

 

– Ott is volt honvágyad?

– Nem. Talán addigra benőtt a fejem lágya. Emellett egy barátommal együtt kezdtük meg a tanulmányainkat és a tanulnivaló is lekötötte a figyelmemet. Kijevben leginkább oroszul beszéltünk, de az ukrán nyelvtudásom is fejlődött.

 

– Együtt tanultál a későbbi feleségeddel, Andreával is.

– Andival még Nagyszőlősről ismertük egymást. Egy iskolában tanultunk. Úgy rángattam el a pótfelvételire. Végül felvették. Akkor még nem voltunk egy pár. A főiskola első évében kerültünk közelebb egymáshoz. Először viccből fogtuk meg egymás kezét, aztán együtt maradtunk. Ennek már 21 éve. Harmadévesek voltunk, amikor eljegyeztük egymást, a diplomaosztás után házasodtunk össze.

 

– A beregszászi színtársulat visszavárt benneteket?

– Úgy utaztunk el Kijevbe, hogy majd visszatérünk Beregszászba játszani. Elsőévesek voltunk, amikor a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházi társulatának nagy része elhagyta a színházat és civil munkát vállalt. Öten maradtak. Azonban reményt adott nekik, hogy mi hamarosan végzünk a főiskolán. Harmadéves voltam, amikor eljátszottuk Madáchtól Az ember tragédiáját, Csokonaitól a Dorottyát, T. S. Eliottól a Gyilkosság a székesegyházban című darabot.

 

– Hogyan emlékszel vissza a pályakezdés idejére?

– A fizetések akadoztak, sokan beutaztak, pedig a közlekedés katasztrofális volt. Egy ideig mi is Nagyszőlősről jártunk be a feleségemmel. Csak egy kicsi előadóterme volt a társulatnak. Beregszászban sohasem volt súgó és ügyelő. Nem volt rá keret. 15 éve mi kezeljük a díszleteket, ha nem is mi gyártjuk le, de előfordul, hogy mi állítjuk össze, fejezzük be azokat. Mi cipeljük be a raktárba és a buszba.

 

– Aztán átköltöztetek Beregszászba…

– Két éve voltunk a társulatnál, amikor átköltöztünk Beregszászba. Közben megszületett az első fiunk, Balázs. Nagyon szerény körülmények között éltünk akkoriban. A nagyszőlősiek szerint én már beregszászi vagyok, a beregszásziaknak pedig maradtam nagyszőlősi. Én azt hiszem, hogy gondolkodásban, mentalitásban nagyszőlősi maradtam.

 

– A színészpálya kezdetén volt álomszereped?

– Még a felvételi idején és a főiskolai évek alatt is volt. Edmond Rostandtól a Cyrano de Bergerac volt a kedvencem. Aztán az ember tisztába jön a hiányosságaival és a képességeivel. Van, akinek a vicces szerepek, másoknak a gonosz megformázása áll jól. Azt mondják, hogy az a jó színész, aki gyúrható. Engem a pap, tudós, bölcselkedő, a hulla szerepek találnak meg. Vallom, hogy hitelesnek kell lenni a színpadon. Ha én magam nem hiszem el, hogy gyilkos vagyok, a nézőt sem tudom meggyőzni. Ahhoz, hogy jól játsszam el a szerepet, bizonyos korlátokat át kell lépnem. Ha például a szerep úgy kívánja, le kell vetkőznöm, káromkodnom kell, akkor is, ha templomba járó vagyok, és ott ül a plébános a nézőtéren.

 

– Mennyire tudsz önmagad lenni a valós életben?

– Csecsemőkorunktól kezdve mindenféle magatartásformákat sajátítunk el. Az ember megpróbál felfegyverkezni a nagybetűs életre. Vannak bejáratos viselkedésformáink. Másképp beszélünk a pappal, a postással, az alkoholista szomszéddal. A színész könnyebben váltogatja az álarcait, néha talán észre sem veszi, hogy éppen szerepet játszik.

 

– A szerepeket könnyen megtanulod?

– Lassan tanulok, s alaposan felejtek. Csak a repertoárom marad meg a fejemben. Most 10-12 előadásom van, ezeknek tudom a szövegét. Ez nem szuper memóriát jelent, a szöveget helyzethez kötjük, így könnyebb megjegyezni.

 

– Van, volt kedves szereped?

– Eleinte nem volt, többnyire mellékszerepeket játszottam, noha én is meg akartam mutatni magam. Amikor néhány évvel ezelőtt volt egy újabb váltás, s a társulat egy része, illetve a rendezőnk elment Magyarországra, s magunkra maradtunk, nekünk kellett eljátszanunk a főszerepeket.

 

– Nem volt bennetek keserűség a társaitok és a rendezőtök távozása miatt?

– Nem volt egyszerű az elválás. Sajnáltathatjuk magunkat, hogy elment Vidnyánszky, mert páratlanul tehetséges rendező. Számtalan fesztiválon vettünk részt, díjakat nyertünk vele, megalapozta a beregszászi színház nevét. Ugyanakkor miután ő és néhány színész távozott, kipróbálhattuk magunkat. Az más kérdés, hogy ez mennyire sikerült. A jó eredményhez kell néhány érett színész, egy jó rendező, akarat, közös cél.

 

– Te is elmentél volna Magyarországra?

– Sokunknak lehetősége sem volt rá. Ez egyfajta szakmai megmérettetés volt. Amikor Vidnyánszky Debrecenbe készült, megkérdezte, hogy ki menne el vele. Én akkor azt válaszoltam, hogy ha az egész társulat megy, akkor én is. Ha azonban csak egy-egy színész megy el, akkor az számunkra nem járható út.

 

– Nem bántátok meg, hogy maradtatok?

– Sohasem voltam törtető. Nagyon szívesen vagyok kórustag. Alázattal belesimulok a többiek munkájába, ha egyetértek a céljukkal, s van egy jó vezetőnk.

 

– Megnézel más darabokat?

– Borzasztó végigülnöm egy darabot, legszívesebben a színpadon lennék. Utólag belátom, hogy rengeteget lehet tanulni a színészkollégáktól.

 

– Van bennetek szakmai irigység?

– Hogyne. Ez a leggyilkosabb szakma. Könyvelők nemigen irigykednek egymásra azért, hogy ki tud jobban számolni. Színészeknél ki a csinosabb, kinek szebb a hangszíne, ki tud jobban táncolni. Rengeteg intrika van ebben a szakmában. A beregszászi színházban nem vendégszínészek szerepelnek, mi egy társulat vagyunk. Együtt pakoljuk be a díszletek a buszba, együtt utazunk, együtt szállunk meg. A hosszú évek alatt rá is ununk egymásra, s néha többet megengedünk magunknak a másikkal szemben, próbára tesszük annak a türelmét.

 

Ha a gyermeked megkérdezi: apa, te ki vagy, mit válaszolsz?

– Senki. Egy beregszászi színész. Nincsenek díjaim, nincsenek elismeréseim. Azonban ez nem okoz bennem rossz érzést. Kárpátalja magyarságának egy színháza van, itt a helyem. Ezért is indultunk el tanulni Kijevbe.

 

– A fiaidat szívesen látnád a színpadon?

– Nem szeretném, ha színészek lennének. Talán azért, mert elég a családban egy, illetve kettő. A gyermekkoromban nem volt elismert szakma a színészmesterség. A nagy fiunk, Balázs ügyesen tanul, jó a memóriája, jól zenél, de megnyugtató, hogy rosszul mond verseket és utál táncolni. A kicsi, Gergő versenytáncos, művészlélek. Tartok tőle, hogy színész lesz.

 

– Milyen jövőt látsz magad előtt?

– Vagy szívinfarktus végez velem, mert dohányzom, vagy valakit boldoggá teszek a vesémmel, mert motorbalesetem lesz.

 

– Most komolyan!

– Nem fogom ledönteni az érckapukat. Remélem, hogy Beregszászban lesz színház, s én játszani fogok benne.

– Köszönöm, András!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma