Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: szobrászművész

Nem pontos a szobrászművész meghatározás, hiszen Matl Péter eredeti mestersége szerint keramikus, de kipróbálta magát a festészet területén is, bár napjainkban leginkább szobrászalkotásairól ismert.

A nemrég vitézi rangot kapott munkácsi művésszel gyökereiről, hivatásáról, alkotásairól beszélgettünk.

– A Matl vezetéknév igen ritka, honnan származik a családja?

– Bár tősgyökeres munkácsi családból származom, s én is Munkácson születtem és nevelkedtem, a családom felmenői az ausztriai Gratz melletti kis faluba vezethetőek vissza, amelyről egy régi keresztlevél is tanúskodik.
A művészi véna pedig egészen a dédszülőkig nyúlik vissza: anyai dédnagyapám, Kubinyi Gyula testvére az a Kubinyi Sándor volt, aki festőművészként alapító tagja volt a nagybányai festőiskolának. A mai napig őrzi a családunk a grafikáit. Az apai dédnagyapám pedig építész volt Schönborn grófnál.

Ezen kívül a szülőházam szelleme is hatással volt rám, hiszen az egykori régész, történész, néprajzkutató Lehoczky Tivadar házában nőttem fel, s jelenleg is itt élek. Az épület még anyai nagyapámról, Hajovics Péterről maradt ránk. Ő eredetileg bankigazgató volt, majd benősült a munkácsi asztalos mester, Sutay Béla családjába, de a felesége megszökött Argentínába valakivel. Sutay Béla kitagadta a lányát, s mindenét – köztük a Lehoczkytól megvásárolt házat – nagyapámra hagyta. Hajovics Péter átvette az asztalos műhely vezetését is, ők készítették az Ungváron 1934-1936-ban felépült a tartományi kormányzósági palota bútorait és egyéb berendezéseit. A nagyapám Bródy András mellett meghívott képviselőként részt vett 1939-ben a magyar országgyűlésen. 1940-ben halt meg. Talán jobb is, mert így nem kellett átélnie a kommunisták támadásait. Mindenünket elvették, a háznak is csak egy részét tarthatta meg a család. Voltak Erdélyi Bélától és más festőtől festmények, bútorok, ékszerek – semmi sem maradt. Küldetésemnek érzem, hogy visszavásároljam a teljes házat a családom számára.

–Mivel foglalkoztak a szülei?

– A szüleim pedagógusok voltak, mindketten a 3.sz. Munkácsi Középiskolában (ma II. Rákóczi Ferenc nevét viseli az intézmény – a szerk.) tanítottak. Édesanyám napközis tanárként dolgozott az iskolában, illetve néptáncot tanított, édesapám orosz nyelvet oktatott, illetve munkatanár volt, emellett pedig rendkívül jól zenélt. Egészen nyugdíjas koráig vezetett zenekarokat.

– Hogyan telt a gyermekkora?

– A szüleim – a kor irányzatát követve – orosz tannyelvű iskolába írattak. Akkoriban úgy gondolták, hogy az orosz nyelv nélkül nem lehet érvényesülni. De én nem éreztem magam jól az iskolában, ahol orosz tisztek gyerekeivel tanultam együtt, akik rendre lefasisztáztak. Végül a szüleim kivettek onnan, és a 3-as iskolában folytattam a tanulmányaimat.
A zene fontos szerepet töltött be a családunk életében: édesapám az öcsémmel bennünket is megtanított hangszereken játszani. Én zongoráztam, nagybőgőztem, szájharmonikáztam és furulyáztam. Amikor 1975-ben befejeztem a 8. osztályt, két út állt előttem: a zenei és a képzőművészeti pálya.

– Melyiket választotta?

– Igazából a festészet érdekelt, de akkoriban nem volt ilyen szak az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolában. Ezért az iskola kerámia szakára jelentkeztem, mert azon belül oktatták a legnagyobb óraszámban a festészetet. A mesterem Averkijeva Ljudmila volt, aki arra törekedett, hogy mindenki rátaláljon a saját egyéniségére. Akkoriban kezdtem érdeklődni a szobrászat iránt, s egyre inkább kialakult bennem a vágy, hogy köztéri szobrokat alkossak. A diplomamunkámat 1979-ben már ennek a szellemiségében készítettem: a három vázából álló kompozíció ma is megtekinthető az Ungvári Nemzeti Egyetem aulájában.

– Mi történt a szakközépiskola befejezése után?

– Szerettem volna továbbtanulni, ezért több művészeti egyetemre – Tallinnba, Lembergbe – is jelentkeztem, de egyik helyre sem sikerült bejutnom. Akkoriban ismeretség nélkül ez nem ment, nekem pedig nem volt ilyen jellegű hátterem. A sikertelen felvételi után a szülővárosomban akkor alakult Munkácsy Mihály Művészeti Iskolában tanítottam szobrászatot, majd a Kárpátaljai Megyei Képzőművészeti Vállalat alkalmazott, mint dekoratőrt és képzőművészt.

– Aztán jött a katonaság…

– A Lembergi megyébe kerültem, ahol a tisztem még a szolgálatom elején megkérdezte, hogy mi a szakmám. Mondtam, hogy szobrász vagyok. Onnantól kezdve két éven át – míg tartott a szolgálati időm – szobrokat faragtam. Volt köztük emléktárgy a társaimnak, Lenin-szobor, de voltak komolyabb alkotásaim is, amelyeket a Moszkvából érkező katonatiszteknek kellett készítenem. Ezekből a szobrokból két-két példány faragtam, egyet ajándékba, egyet pedig saját részre. Így amikor leszereltem, egy kiállításra való anyaggal térhettem haza Kárpátaljára. Hamarosan szerveztek is egy tárlatot számomra a Kárpát Igaz Szó nevű újság ungvári szerkesztőségében.

– Maradt a szobrászatnál?

– Festőként már ismertebb voltam Kárpátalján, mint szobrászként. De az erősen improvizatív természetem jobban kordában tudta tartani a szobrok kemény anyaga. Először főként fából faragtam, ez az anyag volt a legkönnyebben beszerezhető. Sokszor magam végeztem a favágást egy-egy háznál, s cserébe megkaptam a fát. Sok alkotásom volt – Julianus barát szobra, illetve a bürokratát megformáló művem – de hiába vittem azokat megyei tárlatokra, nem nyerte el a zsűri tetszését, így nem kerültek be kiállításokra a munkáim.

Aztán egyszer Horváth Anna néni (Horváth Anna [1924-2005] beregszászi szobrászművész, keramikus, közíró – a szerk.) azt javasolta, hogy kerüljem meg a megyei bizottságot, s vigyem el az alkotásaimat egyenesen a kijevi kiállításra. Hat szoborral indultam neki a fővárosi megmérettetésnek, mind a hat elnyerte a zsűri tetszését. Onnantól kezdve megyei szinten is elismerték az alkotásaimat. 1990-ben elnyertem az ukrajnai országos szobrászati szimpózium díját Csernyihivben.

– Mi volt a pályája következő állomása?

– Továbbra is vágytam arra, hogy köztéri alkotásaim legyenek. Magyarországon kezdtem el dolgozni, ahol több városban, többek között Debrecenben, Hajdúszoboszlón, Püspökladányban, Zalaegerszegen készítettem köztéri műveket. Igyekeztem az alkotásaimba a funkció mellé egy-egy gondolatot is belevinni. Így készült el Zala megyében, Türjén az a játszótér, amely egyben végigvezeti a gyermekeket a magyar népmese világán. A játszótéren megtalálhatóak a magyar mesevilág elemei: a három királyfi, a boszorka, az aranyhíd…

– Magyarországon elismert művész lett, Kárpátalján azonban nem kapott munkát.

– Kárpátalján a ’90-es évek elején senkit sem érdekelt a művészet. Széthullott a Szovjetunió, felbomlottak a gyárak, a kolhozok, mindenki a megélhetésért küzdött. Míg én magyarországi munkával próbáltam keresethez jutni, addig a feleségem és a két fiúnk Munkácson maradt. A kisebbik gyermekünk bácsinak szólított, amikor hosszú távollét után hazatértem. Akkor döntöttem úgy, hogy elhagyom Kárpátalját, de a családom maradni akart. Nagy szegénységben éltünk. Amikor a Munkácsy-gyűjteményéről ismert, munkácsi származású Pákh Imre édesapja, Sanyi bácsi és a felesége, Nati néni eljöttek hozzánk, szörnyülködve látták, hogy milyen körülmények között élünk. Azt mondták, hogy ez nem méltó egy művészhez. Sanyi bácsi, hogy segítsen rajtunk, megrendelt tőlem egy emléktáblát Lehoczky Tivadarnak.
Szép lassan kimásztunk a nehézségekből. Nagyban hozzájárult ehhez, hogy egyházi megrendeléseket kaptam. Katolikus templombelsőket, új oltárokat készítettem, többek között Nagybocskón, Munkácson, Felsőkerepecen, Csetfalván. Nem volt egyszerű az a munka sem, mert a helyiek gondolkodását is meg kellett hozzá reformálni, hogy valami újat, a szokványostól eltérőt tudjunk alkotni a templomban. A munkám során alaposan megismerkedtem a különböző korok irányzataival, s igyekeztem az adott templom stílusát figyelembe véve alkotni.

– Közben művésztelepeken is járt…

– Arra törekedtem, hogy bővítsem a világszemléletem, ezért 1992 és 1997 között számos művésztelepen megfordultam. Ukrajnába jártam Vinnyica megyében, Jampol városában, illetve Csernyihivben, ahol köztéri szobrokat készítettem. Magyarországon részt vettem többek között a debreceni, a zalaegerszegi, a hajdúszoboszlói és a makói művésztelepeken. Eljutottam a svédországi Istadba, ahol japán művészekkel ismerkedtem meg. A velük való találkozás eredményeként később felkeresett Munkácson egy japán művészettörténész, s meghívott egy nemzetközi művésztelepre. Ez óriási elismerést jelentett számomra. Japánban, Inamiban volt a szimpózium, melyre négy európai művészt – köztük engem – hívtak meg. Aztán még Brazíliába is eljutottam, ahol köztéri szobrot készítettem.

– Hogyan alakult az itthoni munkássága?

– 1996-ban megkeresett Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alapítója és első elnöke, hogy készítsek terveket egy Vereckén felállítandó emlékműhöz. 1995 nyarán tettük le az emlékmű alapkövét. S bár az építkezés elkezdődött, 1996-ban az építési engedélyek hiányára, a tulajdonviszonyok tisztázatlanságára, s egyéb okokra hivatkozva leállították a munkálatokat. 12 éven át állt csonkán az emlékmű, melyet 2008-ban fejezhettünk be. Sok konfliktust szült az emlékmű, pedig a magam részéről igyekeztem olyan alkotást tervezni, amely magában foglalja nemcsak a magyar nép, hanem más kárpátaljai népek, ukránok, ruszinok jelképvilágát is.
Sokan engem is támadtak az emlékmű miatt, nem is kaptam felkérést egy ideig.

– Aztán elkészítette Zrínyi Ilona szobrát…

– Zrínyi Ilonát fiával, az ifjú Rákóczival ábrázoltam együtt, amint az édesanya átkarolja fia vállát. Az alkotást 2006-ban avattunk fel a munkácsi várban. Emlékszem, hogy borús, hideg idő volt, de abban a pillanatban, ahogy lelepleztük a szobrot, kisütött a nap. Sohasem felejtem el, hogy milyen moraj futott át tömegen.
Ezután ismét csendesebb időszak következett, de éppen ilyenkor készülnek a legszebb munkáim. Akkoriban alkottam Mihály arkangyal 2,7 m-es diófaszobrát is, mely szintén a munkácsi várba került.

– S jött Ópusztaszer…

– Amit elkezdtem Vereckénél, s folytattam Munkácson, azt foglaltam össze Ópusztaszeren a Nemzeti Összetartozás Emlékművében. A munkácsi házunkban lakott az a Lehoczky Tivadar helytörténész, aki Jókai Mór ismerőseként fogadta Feszty Árpádot, s aztán ő mutatta meg azokat a helyszíneket, ahol a jelenleg Ópusztaszeren látható körkép vázlatait elkészítették.
A Nemzeti Összetartozás Emlékművét a két fiammal, illetve a tehetséges ifj. Hidi Endrével közösen készítettük el. A hét méter magas süttői mészkőből faragott oszlop tetején két méter magas turulmadár áll. A körszobor kelet-nyugati tájolású, a magyarok vándorlási útvonalát jelezve. A mészkőoszlopon a faragott ősi palmetta motívum látható, ahol a bimbók helyén a történelmi Magyarország vármegyéinek bronzból öntött címerei helyezkednek el.

– Mi volt a legutóbbi munkája?

– Beregszászban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola épületének homlokzatára készítettem el az eredeti dombormű másolatát kerámiából. A teljesen felújított épületet november 8-án adják át.

– Említette, hogy két fia van…

– A nagyobbik fiam 23 éves, ő menedzser szakon végzett. Úgy tűnik, hogy a kisebbik fiam viszi tovább a szobrászkodást. Ő Budapesten tanul a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola Kisképzőjének szobrász szakán, jövőre végez. Mindketten segíthetnek majd jövőbeli terveim megvalósításában.

– Milyen tervekre gondol?

– Az életem során háromszor terveztem elhagyni a szülőföldem, de a Jóisten mindig „visszarugdosott” Kárpátaljára. Mára már megértettem a célját, s nem hadakozom a gondviselés terve ellen. Kárpátalján van feladatom: Szeretnék emléket állítani magyarságunk mostani jelenlétének Kárpátalján. Ezért megalapítottam a Pro Arte-Munkács művészeti civil szervezetet, s Lehoczky Tivadar egykori házában egy kulturális központot, illetve a kertben egy szoborparkot tervezek kialakítani. Szeretném, ha egy művésztelep központjává válna ez a patinás ház, ahol külföldi művészek is megfordulnának, alkotnának, s ezáltal behoznák a művészetet Kárpátaljára .

 – Adja Isten, hogy így legyen!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma