Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: szociológus, pszichológus és szociális munkás

Bizonyára sokan felkapják a fejüket erre a furcsa meghatározásra, s azt gondolják, hogy ezek a hivatások önmagukban is egy-egy teljes embert igényelnek, nehezen elképzelhető, hogy valaki mindhármat egyszerre gyakorolja.

A magyarázat roppant egyszerű: Kárpátalján még csak most bontogatja szárnyait a szociális munkás szakma, s ahhoz, hogy valaki ezen a téren helyezkedjen el, szociológusi diplomával kell rendelkeznie. Így tett legutóbbi beszélgetőpartnerem, Kacor Alexander is, aki az Ungvári Nemzeti Egyetem szociológia, szociális munkás és pszichológia szakán végzett, s előbb az Ungvári, majd a Megyei Szociális Szolgálatnál vállalt állást.

Munkájából kifolyólag vesz részt immár második éve a Kezünkben a Jövő Alapítvány és a Sámuel Alapítvány közös szervezésében megtartott nevelőszülő-képzésén, ahol lehetőségünk nyílt arra, hogy ne csak hivatalosan, hanem kötetlenül is beszélgessünk.

 

– Ukrán nemzetiségű vagy, de a magyar nyelvet is jól beszéled. Honnan származol?

– Ungváron születtem, a mai napig is ott élek. Egyszerű családból származom, a szüleim a helyi gázszolgáltatónál dolgoznak. Édesapám ukrán anyanyelvű, édesanyám félig magyar, félig ukrán. Tőle és a nagymamámtól tanultam meg a magyar nyelvet.

 

– Hova jártál iskolába?

– A 19. számú iskolába jártam, ott érettségiztem le. Ezután felvételiztem az Ungvári Nemzeti Egyetem szociológia szakára.

 

– Hogyan jutottál arra a döntésre, hogy ezt a pályát válaszd?

– Gyermekkoromban én is másra vágytam, sofőr vagy pap akartam lenni. A papság érdekes gondolat volt, mert gyermekkoromban csak a nagyobb ünnepeken vettem részt a templomban, nem jártam rendszeresen a szertartásokra. 17 évesen nagyon szerettem a spirituális olvasmányokat. Minden érdekelt, ami ebben a témában íródott. Aztán a feleségem, Adriána révén közelebb kerültem a görögkatolikus valláshoz és a hithez.

 

– Mégsem lettél pap.

– 17 éves korában egy fiatal még nem tud komoly döntést hozni. Nekem egy tanárom javasolta, hogy tanuljak szociológiát. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, de beadtam a jelentkezésem az Ungvári Nemzeti Egyetem szociológia szakára, s felvettek. Akkor döbbentem meg, amikor első kurzuson az önkéntesekről beszéltek, s én még csak a fogalmat sem ismertem. Maradtam, s most azt mondom, hogy ha ismét 17 éves lennék, megint ezt választanám.

 

– Mit tanultál az egyetemi évek alatt?

– A szociológiához sorolták be a szociális munkát, ugyanis Ukrajnában korábban nem ismerték ezt a tevékenységet. Öt év után szociológus, szociális munkás és pszichológusi diplomát kaptam. Ez első hallásra soknak tűnik, valójában azonban mindenből egy kevés. A szociológia inkább elméleti szakma, az emberek, csoportok társadalmi és társas viselkedését tanulmányozza felméréseken keresztül. Ez jó alapot szolgáltat a szociális munkához, amely egy professzionális segítő tevékenység. Idetartozik a család- és gyermekvédelem, a hajléktalanok ellátása, a szenvedélybetegekkel való foglalkozás, az idősgondozás stb.

 

– Milyen gyakorlati oktatásban részesültetek?

– A szociális munka szak egy ötéves képzés sok gyakorlati órával. Az első évben megismertük a szociális szolgálatokat, az ezen a területen működő állami és civil szervezeteket. Aztán választhattunk, hogy hová megyünk gyakorlatra. A feleségemmel, Adriánával – akivel csoporttársak voltunk az egyetemen – egy beteg és árva gyerekekkel foglalkozó civil egyesületnél önkénteskedtünk már korábban is, így gyakorlatra is oda mentünk. Ez a szervezet Császlócon és az Ungvári 14. Sz. Középiskolában működik. Mi többek között nyári tábort szerveztünk a gyerekeknek.

 

– A szociális munkának számos területe van, ti a gyermekekkel való munkát választottátok.

– Igen, már az egyetemi évek alatt is efelé orientálódtunk Adriánával. Pedig a környezetemben nem láttam árvákat vagy állami gondozottakat. Amikor először találkoztam beteg, árva gyermekekkel, erősen megérintett a sorsuk. Aztán rájöttem, hogy a sajnálat a legrosszabb, amit tehetek. Nem szabad megengedni, hogy nagyon a lelkünkre vegyük a nehézségüket.

Nem lehet a gyermekeket kategorizálni, „minősíteni”. Mindegyik gyermek, csak más a történetük, más van a táskájukban, amelyet magukkal hordoznak az életben.

 

– Hol helyezkedtél el az egyetem befejezése után?

– A feleségemmel mindketten az Ungvári Szociális Szolgálatnál álltunk munkába. Akkoriban növelték a szociális munkások számát egész Ukrajnában, Kárpátalján 300 fölött volt a számuk. Ebből Ungvár 25 főt alkalmazott, köztük engem és a feleségemet. Az első időben nemcsak gyermekekkel foglalkoztunk, hanem kábítószerfüggőkkel, hajléktalanokkal, börtönviseltekkel, alkoholbetegekkel is kapcsolatba kerültünk. Aztán Adriána átment a Megyei Szociális Szolgálathoz, s én is követtem oda.

 

– Mivel foglalkozol most?

– A megyei szolgálatnál képzéseket szervezek a kárpátaljai nevelőszülőknek. Számukra tartok ötnapos tréningeket. Ez néha nekem is furcsa, hiszen 25 éves vagyok, s vannak szülők, akik 15 éve nevelnek gyermekeket. Nem is tanítani akarom őket, hanem csak irányt mutatok nekik.

 

– Milyen problémákkal érkeznek egy ilyen képzésre a nevelőszülők?

– Sokféle gondjuk van. Ahogy már említettem, minden gyermek táskájában más van. Sokan súlyos terheket cipelnek, s ezen osztoznak velük a nevelőszülők, akiket a kiégés veszélye fenyeget. A tréningen arra törekszem, hogy megtanítsam őket arra, hogy elkerüljék a kimerülést, vagy ha már bekövetkezett, újra talpra álljanak.

A másik kérdés a gyermekek szexuális nevelése. Ez a Szovjetunióban tabu téma volt, ezért a mostani szülőknek nehéz erről beszélniük a fiatalokkal. Más problémákkal, például a konfliktuskezeléssel is foglalkozom, illetve válaszolok a szülők kérdéseire.

 

– Mennyire bíznak meg benned, a hivatal képviselőiben a szülők?

– A tréning elején zárkózottak, csak az állami hivatalnokot látják bennem. A végére azonban megértik, hogy segíteni akarok nekik, nyitottakká válnak, s elmondják a gondjaikat. Beszélnek a kiégésről, a nehezen kezelhető gyermekekről.

 

– Mennyire felkészült a szociális szolgálat ezekre a problémákra?

– Kárpátalján sajnos kevés a szakember. Hiányoznak a pszichológusok, a fejlesztő pedagógusok.

 

– Más területen is vannak hiányosságok?

– Mindig azt mondom, hogy a botnak két vége van. Természetesen van pótolnivalója az állami szerveknek, lassabban is fejlődnek, mint a civil egyesületek, hiszen őket köti a bürokrácia, az anyagi nehézségek. Ugyanakkor kevesen tudják, hogy Ukrajna az éves költségvetése felét szociális célokra fordítja. Csak néhányat említek: a gyermeknevelési támogatás, az állam adta lehetőség, hogy az anyák otthon töltsék a gyermekükkel az első három évet. Az Amerikai Egyesült Államokban például három hónapig maradhat otthon az édesanya a kisbabával.

Én úgy látom, hogy sokat segít az állam. Leginkább a civil szervezeteken keresztül tudja ezt megtenni. Erre egy példa a Kezünkben a Jövő Alapítvány képzése, melyet az ungvári Családokkal, Gyermekekkel és Fiatalokkal Foglalkozó Szociális Szolgálatok Központtal együtt szervez meg. Aki szerint semmit sem tesz az állam, az menjen el egy állami struktúrába dolgozni. Amíg nem láttam belülről, hogyan épül fel a szociális szolgálat, én is kritikus voltam.

 

– A szociális munkásokat is fenyegeti a kiégés?

– Igen, hiszen olyan emberekkel találkoznak, akik többnyire krízishelyzetben vannak. Nekem az a jó, hogy együtt dolgozom a feleségemmel, mi egymást támogatjuk.

Amikor az Ungvári Szociális Szolgálatnál voltam, s egy-egy családért feleltem, akkor gyakran hazavittem a problémákat. Most könnyebb, nem foglalkozom ennyire nehéz esetekkel.

 

– A szociális munka mellett továbbra is az Ungvári Nemzeti Egyetemen vagy. Mivel foglalkozol ott?

– Aspiráns vagyok, PhD-képzésen veszek részt. A dolgozatomban azzal foglalkozom, hogy a szociális problémákat hogyan lehet megoldani szociális gazdasággal. Ez egy új terület, nemcsak Ukrajnában, hanem az egész világon gyerekcipőben jár. Hozzánk a XXI. század elején jutott el, s Lemberg megyében már elterjedt. Több célja is van: egyrészt olyan gazdaságok kiépítésére törekszik, amelyek lehetővé teszik egy-egy szervezet számára a fenntartási költségek egy részének fedezését, másrészt felkarolja azokat, akik valamilyen fogyatékossággal rendelkeznek, s emiatt kimaradnak a termelő munkából. Így hozzájárul egy elfogadóbb társadalom és egy aktívabb lakosság kialakulásához. Kárpátalján öt civil szervezet foglalkozik szociális gazdálkodással.

 

– A PhD-fokozat megszerzése mellett milyen terveid vannak?

– Nehéz tervekről beszélni. Változások várhatóak Ukrajnában. Nem tudom, hogy lesz-e munkahelyem a szociális szférában. Ami biztos, hogy szeptembertől az Ungvári Nemzeti Egyetem szociális munka karán dolgozom. Többek között szociálpolitikát és a szociális szervezetek hálózatát tanítom majd.

 

– Sok erőt és Isten áldását kívánom ehhez!

 Marosi Anita

Kárpátalja.ma