Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: tanár és helytörténész

Popovics Bélával beszélgetni, őt hallgatni felér egy történelem, egy honismereti, egy zenei, egy földrajz és egy irodalom órával, miközben gondolatban elmerülhetünk egy – sajnos – letűnt világ kultúrájában, életfelfogásában, úgy, hogy cseppet sem érezzük száraznak és „tankönyvízűnek” a hallottakat.

A nemrég Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett magyar nyelv és irodalom illetve zongora szakos tanárral és természetbarát cserkésszel munkácsi otthonában beszélgettem.
– Az egész családod munkácsi származású?
– Igen, a szüleim is itt születtek, polgári-értelmiségi családban nőttek fel, s öcsémmel és húgommal együtt bennünket is ebben a szellemben neveltek. A feleségemmel Mártival, aki Budapestről származik, egy idő után itt telepedtünk le, s a szülői házban lakunk négy lányunkkal és a 92 éves édesapámmal. Édesanyám tavaly, 84 éves korában hunyt el.
Anyai nagyapám meghatározó alakja volt Munkácsnak, sokat tett a város kulturális életének fejlődéséért, az első világháborúban hadifogságba került, majd hazatért. A város tűzoltóparancsnoka lett. A vitézi érdemrendet is megkapta. 1945-ben a szovjetek Ungváron vagy valahol Ungvár környékén kivégezték. Körülbelül 15 éves voltam, amikor édesanyám megmutatta azt a zsebkendőt, melyre az ungvári börtönben grafittal írta fel búcsúszavait a családjának. Hat gyermek maradt félárva utána, édesanyám régészetet szeretett volna tanulni, de munkába kellett állnia, hogy eltartsa a családot.
Apai nagyapám pénzügyi főfelügyelő volt a munkácsi postán, s amikor cseh uralom alá került Kárpátalja, ő nem volt hajlandó letenni a hűségesküt, ezért politikai fogolyként raboskodott évekig. A családom mindkét oldalról görögkatolikus vallású, apai ágon papcsaládból származunk, melynek gyökerei 300 évre vezethetőek vissza. Engem már római katolikusnak kereszteltek, de a család magyarországi ágában a mai napig vannak görögkatolikus lelkészek.
– Hogyan telt a gyermekkorod?
– A Munkácson eltöltött gyermekévek alatt történt eszmélésem, magyarságtudatom, Istenhitem kialakulása. Az édesanyám mindebben nagy hatással volt rám. Neki köszönhetem a régészet, a kárpátaljai illetve a munkácsi magyar múlt és a zene iránti érdeklődésemet. Nyolcéves koromban vásárolták a szüleim azt a zongorát, melyen most a mi gyerekeink is játszanak. Sokáig nem szerettem zenélni, de édesanyám nem engedte, hogy abbahagyjam a zongorázást. Amikor elvégeztem Munkácson a 3-as számú, magyar tannyelvű iskola 9. osztályát, az ő biztatására az Ungvári Zeneművészeti Szakközépiskolába (ma Zádor Dezső nevét viseli az intézmény – szerk.) jelentkeztem zongora szakra. Az ottani évek alatt átértékelődött bennem a zene fogalma: megértettem, micsoda gazdagságot tud megmutatni. Az igazi zeneszerzők megkapták az Istentől azt az adottságot, hogy valamit megéreztessenek a transzcendens világból. Ezzel egy időben fedeztem fel a természetben rejlő csodákat is. Ebben édesapámnak volt nagy érdeme. Gyermekkoromban szinte minden vasárnap kirándulni mentünk a szüleimmel, a rokonság egy részével és édesapám munkatársaival, illetve azok családtagjaival egy nyitott platós vállalati teherautóval a környező természetbe. Alig vártam ezeket a vasárnapokat. Középiskolásként és egyetemistaként már kortársaimmal jártuk a vidéket és fedeztük fel Kárpátalja csodálatos hegyeit. A zenéhez hasonlóan a természetben is Isten teremtő erejét fedeztem fel. A mai napig tudok táplálkozni a zene és a természet adta csodákból.

– Hogyan alakult az életed a középiskola elvégzése után?
– Az Ungvári Állami Egyetemen folytattam a tanulmányaimat magyar szakon. Olyan nagyszerű csoporttársaim voltak, mint a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója, Vidnyánszky Attila, valamint Antonenkó Miklós, akivel már a zeneművészeti szakközépiskolában is évfolyamtársak voltunk, s aki jelenleg az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Filológia Tanszékén oktató. Amikor megtudtam, hogy Attila jelöltette magát a Nemzeti élére, nagyon drukkoltam neki, hogy sikerüljön. Most pedig arra várunk, hogy mindannyiunk örömére sok-sok nagyszerű rendezést lássunk tőle. Kevés olyan kreatív embert ismerek, mint ő.
– Az egyetemi évek után több iskolában is tanítottál…
– Az egyetemi évek alatt egy ideig zongorát is tanítottam, majd a bölcsészdiploma megszerzése után a Munkács közelében lévő Beregrákos általános iskolájában kezdtem a pályám. Tanítottam magyar irodalmat és nyelvet, voltam napközis tanár, énekkarvezető. Többnyire biciklivel jártam ki az iskolába. Később a szernyei iskolában vállaltam állást. 1990-ben pedig lehetőségem adódott az egykori iskolámban, a mai Rákóczi Ferenc Középiskolában elhelyezkedni. Azóta ott, illetve a Munkácsi Szent István Líceumban tanítok magyar nyelvet és irodalmat, illetve művészettörténetet. Ez utóbbit először csak fakultatív tantárgyként oktattam a líceumban, de néhány éve államilag kötelezővé tették a tanítását az iskolákban. Ez egy jó döntés volt. Az iskolákban – de az egyetemeken, főiskolákon is – nagyon alacsony az általános műveltség. Ennek a tantárgynak a segítségével egy kicsit lehet javítani ezen.
–Hogyan kerültél kapcsolatba a cserkészettel?

– Megint csak édesanyámnak köszönhetem, hogy tagja és aktivistája lettem ennek a mozgalomnak. Amikor a rendszerváltás után a külföldi magyar cserkészek nyitottak a Kárpát-medencei országok felé, Kárpátalját is megkeresték a római katolikus egyházon keresztül. Az akkori munkácsi római katolikus vikárius, Csáti József atya szólt édesanyámnak erről, és kért javaslatokat olyan fiatalokra, akikhez a cserkész eszmeiség és gyakorlat közel állna. Ő öcsémmel, Palival, sógorommal, Tegze Józseffel és még másokkal együtt beajánlott bennünket. Ezután kerültünk el a gödöllői vezetőképző cserkésztáborba. Korábban idegenkedtem a mozgalomtól, amelyről nem tudtam sokat, s a rossz beidegződések miatt – mint az úttörőmozgalom – az sem tetszett, hogy egyenruhát kell hordani. Aztán a kéthetes tábor végén már büszkén viseltem a cserkészinget és a nyakkendőt. Ez 1991-ben volt. Akkor tízen mentünk el Kárpátaljáról Gödöllőre, heten hazatérve is tovább folytattuk a cserkészet népszerűsítését és megszervezését. Ennek eredményeképpen december 15-én Munkácson megalakítottuk a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetséget, amelyet 1992-ben hivatalosan is sikerült bejegyeztetnünk. 18 éven át voltam ennek a nagyszerű közösségnek az elnöke, majd öcsém, Pali vette át a mozgalom vezetését, engem pedig tiszteletbeli elnöknek választottak. Az utóbbi években már nem cserkészkedem aktívan, de igyekszem népszerűsíteni a mozgalmat, anyagi és erkölcsi támogatást szerezni a kárpátaljai cserkészeknek.
– Tanárként milyen szempontok vezérelnek az oktatásban?
– Mindig is arra törekedtem, hogy átfogó ismeretet adjak a tanítványaimnak, hogy egy adott kor irodalmát, történelmét, zenéjét és a többi művészetet összefüggésében lássák, önállóan tudjanak véleményt alkotni az adott időszakról. Fontosnak tartom az általános műveltség fejlesztését. Ez motivált akkor is, amikor néhány évig a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán oktattam kultúrtörténetet és más tárgyakat. Fontos lenne, hogy egy olyan tanárgárda lépje át a főiskola küszöbét, amely ebben az eltévelyedett világban, a médiából ömlő minden agymosás ellenére képes önálló, egészséges véleményre, képes megkülönböztetni a jót a rossztól, az értéket a talmi csillogástól.
– Magad sokat foglalkoztál Munkács kultúrtörténetével…

– Mindig is érdekelt szülővárosom kulturális múltja. Amikor 1996-ban jelentkeztem az ELTE Doktori Iskolájába, akkor kezdtem el komolyabban kutatni Munkács sajtóanyagát az első, 1884-ben megjelent laptól egészen 1944-ig. Ebből akartam írni a disszertációmat, de végül olyan hatalmas mennyiségű anyag gyűlt össze az adott időszakról – az Országos Széchenyi Könyvtárban és a Beregszászi Állami Levéltárban, illetve magánszemélyeknél keresve –, hogy inkább könyvet írtam belőle. 2005-ben jelent meg Munkács kultúrtörténete a korabeli sajtó tükrében című munkám első része, illetve létrejött egy számítógépes adatbázis, melyben szakszerűen rendezve van az összegyűjtött anyag egy jelentős része. Terveim között szerepel a nagyon gazdag munkácsi sajtóanyag további feldolgozása – ez elmúlt évekhez hasonlóan – újságcikkek, tanulmányok formájában. Illetve még legalább két kötettel szeretném kiegészíteni az első könyvemet. Megemlíteném még azt a nagyon szépen sikerült albumot, amely régi munkácsi képeslapok alapján lett összeállítva. A Baranyi András által szerkesztett Munkács, ahogy nagyszüleink látták című kiadvány kísérőszövegét én írhattam meg.
– A korabeli sajtó tanulmányozása segített abban is, hogy megtaláltad azt a helyet, ahol egykor Feszty Árpád vázlatokat készített A magyarok bejövetele című körképéhez, megdöntve ezzel azt a tévhitet, hogy a kép a Vereckei-hágó környékét ábrázolja.
– Ez a „felfedezés” 1995-ig nyúlik vissza, akkor jártam először Ópusztaszeren, ahol a Feszty-körképet kiállították. Amikor először megpillantottam a képet, valahogy ismerősnek tűnt a táj, felismertem a Munkács környéki hegyeket: a Lovácskát, a Várhegyet stb. Az egykori sajtó írt is arról, hogy Feszty Árpádék szekérrel járták be a Munkács környéki dombokat, hogy vázlatokat készítsenek a körképhez. Az ópusztaszeri látogatásom után néhány évvel, 2004-ben az egyik tanítványomtól kaptam egy leporellót a körképről. Akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a témával. A képpel a kezemben keresni kezdtem azt a Munkács környéki helyet, ahol a vázlatok készülhettek. Munkácstól keletre található Kendereske falu, melynek határában egy görögkatolikus kápolna mellett fedeztem fel azt az ösvényt, mely elvezetett ahhoz a ponthoz, ahol az a panoráma tárul a szemünk elé, melyet Feszty megörökített a körképen. A későbbiekben fényképet is készítettem a tájról, s azt a festmény képe alá téve megdöbbentő és tagadhatatlan a hasonlóság.
– Az utóbbi években azon fáradoztál, hogy minél többen ismerjék meg ezt az igazságot, illetve látogassanak el a helyszínre.
– Évek óta foglalkozom honismereti vezetéssel, a magyarországi és kárpátaljai vendégek nagy részét igyekszem elvinni Kendereskére.
A megtalált helyszínről cikkeztem itthon a Kárpátalja c. lapban és a magyarországi sajtóban is, sőt még egy kolozsvári lap is lehozta az írásomat.
A legszebben a Kós Károly Egyesülés lapja, az Országépítő, illetve a Magyar Földrajzi Társaság kiadványa, a Földgömb című folyóiratban jelent meg a két körfénykép (a Feszty-festmény és a mai munkácsi panoráma) a cikkemmel együtt. Ezt követően készültek rádió illetve tv-felvételek is.
Nagyon szerettem volna, hogy egy méltó emlékhely hirdesse a vázlatok elkészítésének pontos helyszínét. Idén szeptember második felében – ha minden jól megy – megvalósulni látszik ez az álom.
– Ha már a terveknél járunk, mit vársz a jövőtől?
– Hiszek abban, hogy lesz a Kárpát-medencei – és azon belül a kárpátaljai – magyarságnak felemelkedése, de ez csak egy keresztény erkölcsi és szellemi megújuláson át vezethet.
Legyen ez a végszó!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma