Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: történelemtanár

– Igen, itt születtem 1960-ban, és ma is itt élek a szüleimmel. A gyermekkorom egy átlagosnak mondható családban telt, szerető nagybácsik terelgettek a tanulás, vagy inkább az olvasás felé, az ő könyveiken nőttem fel.

– Nem készültem pedagógusnak, elérhetetlennek tűnt számomra az egyetem abban az időben. A barátnőmmel kereskedelmi technikumba akartunk jelentkezni, de találkoztam Ungváron egy kedves tanárommal, Csengeri Dezső bácsival, és ő megkérdezte, hogy mik a terveim. Amikor elmondtam neki, hogy hogyan tervezem a jövőmet, ő nagyon haragosan a tudtomra adta, hogy azt hitte az egyetemen tanulok majd tovább. A beszélgetésünk után közöltem édesanyámmal, hogy az egyetemre szeretnék menni, s ő azt mondta, hogy támogat a döntésemben, ha úgy érzem, hogy megbirkózom majd a feladattal. Egy évig különórára jártam magyarból és történelemből, így nagyon jól sikerültek a felvételi vizsgáim és bejutottam az ungvári egyetemre. Itt rájöttem, hogy nem kellett volna izgulnom a tanulás miatt, hiszen ha nem is volt tökéletes a nyelvtudásom, a tanárok többsége megértő volt és értékelték az igyekezetemet.

– Először a Nagygejőci Általános Iskolában kaptam munkát, mint napközis nevelő, majd 1986-tól a mai napig szülőfalumban dolgozom. Jelenleg a helyi líceumban vagyok történelemtanár. A Rákóczi-főiskolán 2000 és 2006 között tanítottam, nagy lelkesedéssel és örömmel vállaltam a felkérést, számos kedves emberrel ismerkedtem meg, akiktől sokat tanultam. Életem egyik legszebb időszaka volt ez a néhány év.

– Gyarmati-díjat vehettem át szeptember végén a debreceni református nagytemplomban a Debreceni Református Kollégium jubileumi évének ünnepi istentiszteletén. Magyar-történelem szakos tanárokat ismernek el ezzel a díjjal, melyet évente két pedagógusnak adnak át. Ez volt az első alkalom, hogy kiosztották ezt az elismerést és óriási megtiszteltetés, hogy én lehettem az egyik díjazott.

– Nagyon remélem, hogy a munkánknak előbb vagy utóbb beérik a gyümölcse. Én szerencsésnek érzem magam, hogy olyan hivatást választhattam, amely a mai napig arra ösztönöz, hogy minél többet tegyek meg azért, hogy a diákjaim megszeressék a történelmet. Azokra a fiatalokra kevesebbet kell figyelni, akik már eldöntötték, hogy milyen pályára készülnek és haladnak a céljuk felé, inkább azokat kell biztatni, akik még nem hozták meg ezt a fontos lépést, mert a jó választás az egész életükre boldoggá teszi majd őket. A diákoknak sem könnyű manapság: 18-20 tantárgyra kell figyelniük. A tankönyvek (már ha vannak) értelmezhetetlenek, unalmasak, s emellett ott van a sok csábítás: az elektronikus kütyük és a barátok is versenyeznek a tanulók figyelméért.

– Zombory Antal ’48-as honvédszázados sírját 1989-tól gondozom, és évente kétszer meg is koszorúzzuk azt a diákjaimmal. Kutattam az ő életét és megtudtam, hogy Szelmencen, a kettévágott faluban született.

– A kikapcsolódás számomra továbbra is az olvasás és az utazás. Nagy élmény volt, hogy 2013 januárjában eljuthattam egy barátnőmmel Rómába, négy napot tölthettem az örök városban. Barátaimmal gyakran megyünk színházba, kiállításokra, nagyra becsülöm a kárpátaljai művészek tevékenységét.

– Mik a tervei a jövőre nézve?
– Nagyon szeretném, ha a közeljövőben megvalósulna községünkben egy tájház kialakítása, ahol bemutathatnánk Nagydorony hagyományait, népművészetét.