Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: újságíró

Egy-egy kimagasló tehetséggel vagy sokoldalú egyéniséggel való találkozás után gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon honnan ered mindez bennük. A gének? Az emberfeletti akarat? A rengeteg tanulás és gyakorlás? Mi az, amitől ők másabbak, s kiemelkednek a társaik közül?

Mostani interjúalanyom, Espán Margaréta (ismerősöknek csak Rita) családjában nincsenek táncos lábú vagy dalos kedvű ősök, s azt sem mondhatjuk, hogy ez a batári lány gyermekkorától az újságírás gyakorlására készült. Mégis remek újságíró és lapszerkesztő lett belőle, nem beszélve az egyéb olyan – hétköznapinak nem mondható – tevékenységéről, mint a versírás vagy színészkedés.

Hogyan jutott el 25 éves korára ide? Erről beszélgettem vele.

 

− Azt már tudjuk, hogy Batáron nőttél fel. Azt azonban nem, hogy hogyan telt a gyermekkorod.

− Ugocsai vagyok, Batáron születtem. Átlagos családban nevelkedtem: egy bátyám van, édesanyám háztartásbeli volt, édesapám traktoristaként dolgozott, illetve Magyarországon vállalt alkalmi munkákat.

 

− Milyen voltál gyermekkorodban?

− Visszahúzódó, csendes gyermek voltam, az olvasásba fojtottam a magányomat. Talán ennek köszönhetem, hogy annyi minden érdekel. Az első könyv, amelyet a kezembe vettem a batári falusi könyvtárból, Viera Janusovától a Hetedhét ország meséi volt. Csakhogy ez a könyv tele volt káromkodással, úgyhogy nem olvastam végig. A következő emlékem Jules Verne műve, a Grant kapitány gyermekei. Az ő könyveiben rengeteg földrajzi, biológiai adalék volt, ami nekem nagyon tetszett. Számos olyan helyről írt Verne, ahol nem is járt. Énmagam sem jutottam messzire gyermekkoromban a szülőfalumtól. Azonban mindig érdekelt, hogy mi történik a világban, ezért éveken át olvasgattam Verne műveit. Iskolásként sokat álmodoztam arról, hogy felnőttként majd az írásból fogok megélni, később azonban ezek a gondolatok háttérbe szorultak, s már újságíró voltam, amikor eszembe jutott a gyermekkori álmom.

 

− Mesélj az iskolás évekről!

− Az elemi iskolát Batáron végeztem el, majd átkerültem a nevetlenfalui középiskolába. Szintén Nevetlenfaluban végeztem el a zeneiskolát, ahol zongorázni tanultam. Szerettem tanulni. Főként a földrajz, a történelem és a biológia érdekelt. A tizedik vagy a tizenegyedik osztályba jártam, amikor az igazgatónőnk kezdeményezésére elindult az iskolaújság „Nevetlen” címmel, s én is bekapcsolódtam a szerkesztésébe. Túl sok példányszámot nem ért meg, mert nem találtunk tanulókat, akik rendszeresen írtak volna az újságba. Sok ötletem volt akkoriban, de mindig féltem a kudarctól, s végül abbahagytam az írást.

 

− Mi történt a középiskola befejezése után?

− Ahogy már említettem, a földrajz, a biológia és a történelem érdekelt. Arra gondoltam, hogy ezek közül elvégzem valamelyik szakot a beregszászi főiskolán. Azonban mind a három tantárgyban volt olyan elem, amelyről úgy éreztem, hogy biztos nem fog menni nekem: a földrajznál a kontúrtérképek rajzolása, a történelemnél az évszámok, a biológiánál a mikroszkopikus „mütyürök”, amelyeket majd vizsgálni kell.

 

− Végül hol tanultál tovább?

− A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola óvodapedagógia és tanítói szakát választottam. Párhuzamosan tanultam a két szakon, melyeket 2012-ben fejeztem be. Mindig is szerettem gyermekekkel foglalkozni. A családban is sokat vigyáztam az unokahúgokra és unokaöcsökre. A tanítást érzem a hivatásomnak, noha iskolában vagy óvodában végül is még nem dolgoztam. Csak a szakmai gyakorlatok idején volt alkalmam élesben is kipróbálni magam a szakmámban. Ezen kívül a „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány tehetséggondozó programjában foglalkoztam alsós gyermekekkel.

 

− A főiskola alatt belekóstoltál a színjátszásba.

− Gál Natália beregszászi színművésznő színjátszó körébe jártam. A színjátszás sokat segített abban, hogy kibontakozzam. A színház a mai napig közel áll hozzám.

 

− Hogyan kerültél kapcsolatba az újságírással?

− A főiskolán a tanítói szak ötéves volt, az utolsó év kiadásait – szállás, utazás, jegyzetek – már nekem kellett finanszíroznom. Ehhez olyan munkára volt szükségem, amelyet az iskola mellett is el tudok végezni. A gyermekfelügyelettől kezdve a telefonos munkáig mindent elvállaltam volna. Az egyik ismerősöm ajánlotta, hogy próbáljam meg az újságírást. Megkerestem a Kárpátalja hetilap akkori főszerkesztőjét, néhai Riskó Györgyöt, aki elolvasta két írásomat, s felvett próbaidőre.

 

− Főiskolás korodban írtál?

− Nem. Ez volt az első alkalom. Készítettem egy interjút, és írtam egy beszámolót. Riskó György ellátott tanácsokkal, illetve kijelölte számomra az ifjúsági programokat, hogy azokról írjak. Egy népzenei táborról kellett először tudósítanom, valamint Pál István Szalonnával kellett interjút készítenem. Persze az összes jegyzetem otthon hagytam, amely az interjúhoz kellett volna. Szerintem az államvizsgám előtt sem izgultam annyira, mint akkor, mert a rögtönzés sohasem volt az erősségem.

 

− Aztán belerázódtál…

− 2012 augusztusától vagyok állandó munkatársa a Kárpátaljának. Eleinte a fiatalokat érintő témákról – például tetoválás, testékszerek – kellett írnom, azonban ezek többsége engem nem igazán foglalkoztatott.

 

− Miről írtál volna szívesebben?

− Öt éven át tanultam pedagógiát a főiskolán, számos olyan témával találkoztam ezen a területen, amelyről az újságokban nemigen lehetett olvasni. Felkerestem a Pedagógia és Pszichológia Tanszék előadóit, s velük készítettem interjút a pszichológia, a pedagógia és a testnevelés területén. Magamtól is írhattam volna ezekről a kérdésekről, de hitelesebbnek éreztem, ha szakembereket szólaltatok meg. Később a Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesület (KNE) megbízásából kárpátaljai magyar falvakat bemutató rovatot indítottunk az újságban. 2012-ben a KNE értékkutató felmérést végzett Kárpátalja magyarok lakta településein. Az összegyűjtött adatok felhasználásával indult útjára az a kétéves Falujáró sorozat, melyben közel 90 községet mutattam be az olvasóknak.

 

− Szeretted ezt a munkát?

− Fárasztó volt az anyaggyűjtés, az egyeztetés, az utazás, az interjúk elkészítése, azonban nagyon élveztem mindezt. A régi szokások, a folklór mindig is érdekelt. Egy-egy településen átlagosan hat-hét idős emberrel készítettem riportot. Természetesen Batárt mutattam be elsőként. Néprajzi szempontból talán nem profi a sorozat, azonban igyekeztem alapos munkát végezni, s minél több oldalról bemutatni egy-egy községet.

 

− Milyen visszhangja volt a sorozatnak?

− Internetes felületen is megjelenik a lap, így számos visszajelzés jutott el hozzám. Sok köszönetet, bíztatást kaptam.

 

− Most mi a munkád az újságnál?

− A mesesarkot szerkesztem, emellett tudósító vagyok. A görögkatolikus egyház programjairól is én írok. A Görögkatolikus Ifjúsági Szervezet tagjaként és sajtóreferenseként számos egyházi rendezvényen veszek részt. Megtisztelő, hogy a görögkatolikus papok nemegyszer felkeresnek, hogy írjak a programjukról.

A tudósítás időnként megterhelő: előfordult, hogy egy szombati napon öt rendezvényre is elmentem. Utazás szempontjából ezt néha nehéz megoldani.

 

− Fejlődtél az írás területén?

− Inkább azt mondanám, hogy változtam. Eleinte mindent leírtam szóról szóra, amikor nekikezdtem egy anyag megírásának, mára megtanultam jegyzetelni. Főként olvasással képzem magam.

 

− Közben az Irka nevű gyermekújsággal is kapcsolatba kerültél.

− A főiskolán ismerkedtem meg Punykó Máriával, az Irka korábbi főszerkesztőjével. Látott engem versenytanításon, illetve egy Irka-táborban. Emellett akkoriban kezdtem gyermekverseket írni, amelyeket megmutattam Marika néninek. Ő ellátott tanácsokkal és szólt, hogy ha vannak ötleteim az Irkával kapcsolatban, osszam meg vele. Attól kezdve kapcsolatban álltunk egymással. Amikor pedig nyugdíjba ment, felkért, hogy vegyem át a lap szerkesztését.

 

− Hogyan fogadtad az ajánlatát?

− Nagyon meglepődtem. Ez egy közel egyéves folyamat volt. Végül a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség egyik elnökségi ülésén bemutattak, s megszavaztak főszerkesztőnek. 2014 januárjától vezetem az Irkát.

 

− Hogyan indult a főszerkesztői munkád az Irkánál?

− Marika néni teljesen rám bízta a lap szerkesztését onnan kezdve, hogy átadta az Irkát. Segített, ha megkértem, de nem szólt bele a munkámba. Ez nekem is könnyebb volt, jobban szeretem a saját káromon végigjárni az utam.

 

− Mesélj a folyóiratról!

− Ötezer példányszámban négy lapszám jelenik meg egy év alatt. Négy főből áll a szerkesztői stáb: Gabóda Éva felel a kicsik rovatáért, a Döngicsélőért, Kulin Ágnes illusztrálja a lapot, Fábián Zoltán a tördelő, én pedig a tartalomért felelek. Vannak más segítőink is, akik egy-egy rovatot szerkesztenek. Az Irka az egyetlen magyar nyelvű kárpátaljai gyermekújság. A mai, internetes világban is olvassák a lapot a gyerekek. Rengeteg rajzot, mesét és verset küldenek be nekünk. Ennek nagyon örülök. Van, aki tanácsot kér tőlem versírással kapcsolatban. Kevés ennél megtisztelőbb kérést tapasztaltam meg eddig.

− Változott az Irka, amióta te vagy a főszerkesztő?

− Igyekeztem szélesebb körűvé tenni az újság tartalmát, azért, hogy minél több tanórán fel lehessen használni a lapot. A Játsszunk tudóst! című rovatban otthon is elvégezhető kísérleteket mutatunk be, a Földön-vízen-levegőben rovatban földrajzi és biológiai ismeretek vannak, valamint hungarikumokat is megismertetünk az olvasókkal. A tartalom mellett változott az oldalelosztás, a logó és a külső.

 

− Az újság megjelentetése mellett programokat is szerveztek az Irka olvasóinak.

− Minden nyáron Irka-tábort szervezünk Nagyberegen a gyerekeknek, és decemberben megtartjuk a hagyományos Irka-karácsonyt.

 

− Két újságnál dolgozol, emellett a KNE munkájába is bekapcsolódsz. Ha ez még nem lenne elég, szeptembertől kollégiumvezető is vagy.

− Nagyon sokat voltam egyedül az elmúlt években. Amikor munkába álltam a Kárpátalja hetilapnál, épp nyári szünet volt, ezért egyedül laktam a főiskolai kollégiumban. Nem szeretek egyedül lenni, szükségem van társaságra. Ezért örülök neki, hogy szeptemberben elindult az Ortutay Elemér Szakkollégium, a főiskolán működő Görögkör intézménye. Én vagyok a lányok vezetője. Időnként fárasztó, de szeretem a kollégistákat, akik a Rákóczi-főiskolán és annak szakképzési intézetében tanulnak.

 

− Ennyi munka mellett vannak terveid?

− Nem szeretek tervezni. Azt mondom, hogy ember tervez, Isten pedig mindig jobban tudja. Jó így, ahogy most van. Néha sok az újság, a kollégium, az Irka és a népfőiskola együtt. Főleg úgy, hogy szeptembertől a Munkácsi Állami Egyetem diákja is vagyok. Azonban mindegyik munkám egyaránt fontos a számomra, szeretnék továbbra is részese lenni ezeknek.

Az idők során muszáj volt megtanulnom nemet is mondani, máskülönben végképp nem tudnám, mikor hol áll a fejem. Ugyanakkor hangsúlyoznám, hogy szerintem ez még mindig nem olyan nehéz, mint háztartást vezetni, gyereket nevelni, mert ott aztán tényleg nincs szabadnap.

Tudod, van az a mondás, miszerint „Válassz olyan munkát, amit szeretsz csinálni, és soha életedben nem kell dolgoznod” (Konfuciusz). Van ebben igazság, de hajnalban kelni, éjfélig a gép előtt ülni, esőben rendezvényt végigállni ettől nem lesz még jó. Mindennek megvannak a maga kevésbé kellemes vonásai is a jók mellett. Én szeretem ezt a pörgős életet, nem szokott két egyforma napom lenni. Hogy nem minden nap telik el felhőtlenül, az ezzel jár. Tudtam, hogy mit vállalok. Nem könnyű engem kétségbe ejteni, de ha már nagyon kivagyok, egyik kedvenc filmemből dúdolok egy bibliai részletet magamban: „Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül. De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.” (Iz 40,30-31)

 

− Így legyen! Köszönöm, hogy vállaltad az interjút!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma