Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: újságíró, lapszerkesztő

Szerző: | 2016.06.26., 19:33 | Mesterségem címere

Amikor a Jóisten a talentumokat osztogatta, úgy döntött, hogy egy csongori leánynak a tanítás és az írás tudását ajándékozza.

A lány pedig élt az istenadta lehetőséggel: előbb kipróbálta a tanári pályát, majd írásra, mégpedig újságírásra adta a fejét.

Milyen eredménnyel? Nézzük meg Kovácsné Marton Erzsébet, a Kárpátinfo hetilap újságírójának és szerkesztőjének több mint húszéves munkásságát! Magáért beszél.

 

−Zsóka! Jó néhány helység köthető az életed egy-egy szakaszához: Csongor, Munkács, Nagydobrony, Ungvár és Beregszász.

− Csongor a szülőfalum. A szüleim és a nagyszüleim is onnan származnak. Édesapám eszkavátoron dolgozott, édesanyám a helyi kolhozban.

 

− Gyermekként milyen pályára készültél?

− Tanító akartam lenni. A Munkácsi Tanítóképzőt 1975−1979. között végeztem el, gyakorlaton pedig a Nagydobronyi Középiskolában voltam.

 

− Hol kezdted meg a tanítói pályafutásod?

− A tanfelügyelőség Szalókára rendelt ki, ahol két hónapon át napközis tanítóként tevékenykedtem. Aztán a Nagydobronyi Középiskolában megüresedett egy tanítói állás, és megkaptam oda a kinevezést. Tizenegy csodálatos évet töltöttem ebben a tanintézményben.

 

− Ezalatt hol laktál?

− Egy ideig bejártam a szomszédos Csongorról, de mivel nagyon korán kellett kelni  minden reggel másfél órával a tanítás kezdete előtt már ott voltam az iskolában, végül odaköltöztem Nagydobronyba. A községháza biztosított albérletet az azt igénylő pedagógusoknak.

 

− Mit tanítottál az iskolában?

− Alsó tagozatos kisdiákokat tanítottam. Közben levelező tagozaton elvégeztem az Ungvári Állami Egyetem magyar filológia szakát, így magyar nyelv és irodalom órákat is kaptam.

 

− Hogy érezted magad a nagydobronyi iskolában?

− Nagyon szerettem az ottani tanári kart. Mintegy nyolcvanan voltunk. A nagydobronyi iskolában abban az időben egy-egy évfolyamon ugyanis négy párhuzamos osztály is volt. A munkatársaim között voltak a tanítómestereim is, Kuzma Klárika néni és Orosz Malvinka néni. De nagyon sokat tanultam Holló Klárika nénitől meg Gönczy Böskétől is. Szoros baráti kapcsolat alakult ki a fiatal kollégák között – abban az időben szép számmal voltunk hajadonok és nőtlenek a tantestületben, így többek között Orosz Ildikó, Soós Kálmán, Medvigy Katalin, Palkó Gyula, Tóth Kornélia, Bernát Tibi, Má rkus Klárika meg Komonyi Lajos és Fábián Szveta,  akik össze is házasodtak –, szabadidőnkben együtt kirándultunk, gyakran szerveztünk beregszászi színházi látogatást.

− Milyenek voltak a nagydobronyi emberek?

− Ízes beszédűek és szorgos, nagyon jó lelkűek. A szomszéd néni például minden este áthozott nekem egy fél liter frissen fejt tejet, mert tudta, mennyire szeretem. Ha meszelni kellett, akkor is eljöttek segíteni. De ott mindenki segített a másiknak. A krumplit mindig együtt vetették a szomszédok, szinte az egész utca összefogott.

 

− Időközben férjhez mentél az újságíró Kovács Elemérhez. Hogyan ismerkedtetek meg?

− Orosz Ildikóéknál találkoztunk, ott ismerkedtünk meg, aztán nemsokára már megkeresett. Elemér akkor már a Kárpát Igaz Szó munkatársa volt. Barátság, majd szerelem szövődött köztünk, mely 1988-ban házasságkötéshez vezetett.

 

− Hol telepedtetek le?

− Nem volt egyszerű választanunk. Elemér beregszászi származású, a munkája azonban Ungvárhoz kötötte. Az én családom Csongoron élt, míg jómagam Nagydobronyban dolgoztam. Nem volt közös helyszín az életünkben. Végül az segített a döntésben, hogy felkérést kaptam az Kárpátaljai Megyei Pedagógus Továbbképző Intézettől, hogy vállaljam el a módszerész állást. Nem igazán akartam elmenni Dobronyból, abbahagyni a tanítást, de végül szeptemberben elvállaltam, novemberben pedig összeházasodtunk. Így Ungváron kezdtük meg közös életünket, a továbbképző intézet kollégiumának egyik tetőtéri szobájában. 1989-ben, amikor megszületett Zsófia lányunk, ideiglenesen Csongorra költöztünk, Elemér pedig ingázott a falu és a megyeszékhely között. Majdnem egyéves volt a gyermekünk, amikor saját lakást kaptunk Ungváron.

 

− Úgy terveztétek, hogy végleg Ungváron maradtok?

− Igen, hiszen mind a kettőnket oda kötött a munkánk. Azonban az életünk másképp alakult. Elemér édesanyja agyvérzést kapott, s gondoskodásra szorult. Apósom már korábban elhunyt.

Leköltöztünk Beregszászba. Úgy terveztük, hogy amint felépül az anyósom, visszamegyünk Ungvárra. Azonban nem így történt, kilenc éven át ápoltuk őt. Elemér ezalatt ingázott a munkahelye és az otthona között.

Közben 1991-ben megszületett a kisebbik lányunk is, Dorka. Nehéz időszak volt, hiszen két kisgyermekről és egy beteg, idős emberről kellett egyszerre gondoskodnunk. Azonban elfogadtuk, amit ránk mért a Jóisten. Azt valljuk, hogy a szülőket sem szabad magukra hagynunk.

 

– Hogyan teltek az első éveid Beregszászban?

– Lejárt a szülési szabadságom. A nagymama ápolása mellett azonban nem vállalhattam tovább az ungvári munkám. Otthon maradtam a lányokkal, akik nem jártak óvodába. A mi kertünk, udvarunk maga volt az óvoda, az utcabeli gyerekek állandóan nálunk játszottak.

 

– Mikor kerültél kapcsolatba az újságírással?

– 1994-ben a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elindította a Közoktatás című szaklapot. Felkértek, hogy vállaljam el a szerkesztését. Kaptam egy számítógépet, s itthon dolgoztam. Az írás nem állt messze tőlem, hiszen a pedagógus-továbbképző intézetben is írtam, noha ott főként programokat és módszertani útmutatókat készítettem el írásban. Egy újság szerkesztése azért mást jelentett, ugyanakkor nagy segítségemre volt a filológia képzettségem, valamint a munkácsi tanítóképzőben és a gyakorlatban szerzett módszertani tudásom.  Bár ezt a munkát nem újságírásnak, inkább szerkesztői tevékenységnek tekintettem. A Közoktatásban a szerkesztés mellett egy-egy módszertani cikket írtam, valamint bemutattam egy-egy pedagógust.

 

– Aztán jött a Kárpátinfo…

– 1997-ben indult útjára Beregszászban a mostani Kárpátinfo hetilap elődje, a Bereginfo. Az alapító, a támogatók felkérték a férjemet, hogy dolgozzon nekik. Egy alkalommal autóval bevittem Elemért a szerkesztőségbe, s míg ő bent volt a megbeszélésen, addig én a kocsiban várakoztam a parkolóban. Akkoriban rengeteg utcagyerek ténfergett a városban, felajánlva, hogy vigyáznak az autóra, persze némi fizetség fejében. Hozzám is odajöttek. Sokáig beszélgettem velük, kikérdeztem őket, s később elmeséltem Elemérnek a történetüket. A férjem biztatott, hogy írjam meg ezt az élményt. Ez volt az első írásom a Bereginfóban. Aztán megkértek, hogy írjak újabb cikkeket. Mire észbe kaptam, már állandó újságírója voltam a lapnak, hamarosan pedig felelős szerkesztő lettem.

 

– Ki volt a „mentorod”?

– Elemér volt a tanítómesterem. Eleinte minden írásomat átolvasta. Elfogadtam a kritikáit, de azért időnként meg kellett küzdenem egy-egy mondatért.

 

– Nem vágytál vissza az iskolába?

– Eleinte hiányzott a tanítás, azonban beláttam, hogy sok időt hagytam ki, s ezalatt a tanterv, tanagyag, a módszerek és a gyerekek is sokat változtak. Magával a pedagógiával azért kapcsolatban maradtam, hiszen húsz éven át szerkesztettem a Közoktatást.

Emellett tíz évvel ezelőtt rám bízták a Kárpátaljai Református Egyház lapja, a Küldetés a szerkesztését. Erre a lelki feltöltődés miatt éreztem elhivatottságot.

 

– Három újság, nem volt ez sok?

– Idővel valóban nehéz lett összeegyeztetni a három lappal járó rengeteg munkát. Egyre több lett a rendezvény, s már nem tudtam mindig, mindenhol ott lenni. Emellett könyvek korrektúrázását és szerkesztését, valamint tankönyvek fordítását is elvállaltam. Két évvel ezelőtt beláttam, hogy ezt már nem tudom így folytatni, s átadtam a Közoktatás szerkesztését.

 

– Az újságíró hétvégén sem pihen, sőt… Hogyan oldottátok meg a lányaitok felügyeletét, amikor dolgoztatok?

– Az írást és a szerkesztést is itthonról végeztem/végzem. Amikor pedig utaznunk kellett, vittük magunkkal a gyerekeket is. A kocsiban mindig énekeltünk és játszottunk. Tizenéves korukban egy gyermeknapi ajándékként viszont már azt kérték, hogy inkább ne vigyük őket sehová…  Az újságírás azért mindkettőjüknek tetszett, noha Zsófi végül a szabadbölcsészetre jelentkezett. A Debreceni Egyetemen amerikanisztikát végzett.

Dorka is Debrecenben tanult médiatudomány és kommunikáció szakon. Ő már gimnazistaként írogatott. Főként az apja véleményét kérte ki, nagyon megértik egymást. Most mi is tanulunk Dorkától.

 

– Mennyire szóltatok bele a lányok életébe?

– Sohasem szóltunk bele abba, hogy mit tanuljanak vagy hol éljenek. Inkább hátulról terelgettük őket. Számunkra az a fontos, hogy ők elégedettek és boldogok legyenek.

Zsófi 2013-ban ment férjhez Walesbe, ott is élnek Newportban, s nagyon boldogok vagyunk, mert van egy tizenhét hónapos unokánk, Holden-Árpád.

Dorka tavaly kötött házasságot, egy évre a férjével ők is kimentek Walesbe dolgozni, most augusztusban jönnek haza, és folytatják a tanulmányaikat Debrecenben, mindketten a doktori iskolán.

 

– Nehéz a gyerekek nélkül?

– Hiányoznak, nélkülük üres az otthonunk. Nagy élmény, amikor hazalátogatnak és tele van a ház. Ilyenkor sütünk-főzünk. Ugyanakkor Elemérrel újra egymásra találtunk, jobban odafigyelünk a másikra. Ez azért nem azt jelenti, hogy több időnk van, hisz igencsak ritkán tudunk kikapcsolódni. Sokszor még vasárnap sincs közös ebédünk.

Ha van egy kis szabadidőnk, együtt utazunk Elemérrel, meglátogatjuk a gyermekeinket és az unokánkat. Emellett a barátainkkal kirándulunk, főzőcskézünk.

 

– Van bakancslistád?

– Nincs. Unokázni szeretnénk. Nagyon szeretünk fürdőzni, tavaly Miskolctapolcán, nemrég pedig Hajdúszoboszlón voltunk. Reméljük, tudunk majd szakítani időt más fürdőhelyek felkeresésére is.

 

– Térjünk vissza a munkádhoz! Milyen újságírónak látod magad?

– Nem szeretem a szenzációhajhász újságírást. Az igaz értékeket próbálom közvetíteni. Mindig is szerettem az emberekkel beszélgetni, így könnyen megtalálom interjúalanyaimmal a közös hangot. Szívesen mutatok be olyan embereket, akik pozitív példát mutatnak, előszeretettel írok szép, nemes kezdeményezésekről, eseményekről. Vallom, hogy a szép és a jó visz előbbre mindannyiunkat.

Elemérrel szerencsések vagyunk, mi dönthetjük el, hogy miről írunk. Nincs felettünk „párttitkár”. A Kárpátinfo tulajdonosa, Szoboszlai István, úgymond, szabad kezet adott nekünk, s nagyon toleráns velünk.

Elemérrel igyekszünk minél több rendezvényen részt venni, ahová meghívót kapunk, mindig elmegyünk. Ez nem mindig egyszerű, hiszen nyáron hét-nyolc falunap is eshet egy vasárnapra. Azonban azt gondolom, hogy ha a településnek fontos egy adott esemény, akkor én is tartsam annak.

 

Zsóka és Elemér

Zsóka és Elemér

– Húsz év után hogyan tudsz újat írni egy falunapról vagy tanévnyitóról?

– Úgy, hogy az esemény hangulatát próbálom meg átadni. Néha visszaolvasom a korábbi írásokat, nehogy ugyanúgy kezdjem a beszámolómat. Ma már rutinosabban írok, de azért igyekszem megújulni. Lélekből igyekszem írni.

 

– Hogyan viszonyulsz a „konkurenciához”?

– Nem mint konkurenciára tekintek a többi lapra. Az újságírókkal is kollegiális vagy inkább baráti kapcsolatot igyekszek ápolni.

 

– A nappalitokban a könyvespolcok csak úgy roskadoznak a könyvektől.

– A könyveink többségét a tanulmányaink alatt, meg úgy a nyolcvanas évek végéig gyűjtöttük össze. Amikor a tanítóképzőbe jártam, minden héten vettem egy könyvet a zsebpénzemből. Akkoriban nagyon olcsón és nagyon jó könyvekhez lehetett hozzájutni. Manapság leginkább gyermekkönyveket vásárolunk az unokánk részére.

 

– Ha már a könyvekről beszélgetünk, említetted, hogy az újságírás mellett könyvek szerkesztésével is foglalkozol.

– Most épp dr. Tapolyainé Bartha Gizella tizennyolcadik könyvét szerkesztem, javítom. Ezt a munkát is szeretem. A nyelvtan mindig is közel állt hozzám.

 

– Szigorú vagy a munkában?

– Inkább azt mondanám, hogy maximalista vagyok. Szigorúak az elvárásaim elsősorban magammal szemben, s ezt másoktól is elvárom.

 

– Milyennek látod az új nemzedéket?

– Bízom bennük. Nem szabad őket gátolni, szabad teret kell számukra biztosítani. Egy dicsérő szóval, bátorítással sokkal többet lehet elérni, mint a dorgálással. Most is vannak fiatal újságírók a kezem alatt. Még ha magamban bosszankodom is egy-egy visszatérő hibájuk miatt, ezt előttük nem mutatom. Azt mondom nekik, hogy már jobb, mint korábban. A mai fiatalok egyébként előnyben vannak, hiszen ma már vannak újságíróképzések.

 

– Meddig szeretnél újságírással foglalkozni?

– Ameddig Isten erőt és értelmet, tiszta gondolatokat ad nekem. Azt hiszem, hogy nem hagyom abba az írást a nyugdíjkor elérése után sem. Mit is kezdenék a hirtelen rám szakadó sok szabadidővel?

 

– Remélem még nagyon sokáig olvashatjuk az írásaidat! Isten áldja meg a munkád, az életed és a családod!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This