Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: ungi festőművész

Mindenki másképp fest: a reneszánsz festőnél az emberi test és a tájképek kerülnek a figyelem középpontjába, a realista művészt a legapróbb részletekre való törekvés jellemzi, az expresszionista a belső, pszichikai formákat vetíti rá a külső világra, míg az impresszionista az adott pillanatban látott élményt festi a vászonra. Ez utóbbi képviselője Tóth Róbert kárpátaljai festőművész, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának (RIT) tagja.

Az Ungvári járásban, Botfalván, a szülői ház mellett kialakított műteremben beszélgettem vele.

 

– Meséljen a gyermekkoráról!

– Az egész életem ide kötődik Botfalvához. Ezt a házat, ahol most élek, még a nagyszüleim építették a cseh érában. Nagyapámék még földművesek voltak, a szüleim már gyárban dolgoztak. A nagymamám és az édesanyám ügyesen rajzolt, mindketten foglalkoztak gobelinhímzéssel. Én a Sislóci Dobó István Középiskolába jártam, már akkor is szívesen festettem, rajzoltam. Először ceruzával, aztán filctollal, illetve akvarellel készítettem a képeimet.

 

– A középiskola befejezése után ezen a téren folytatta a tanulmányait?

– Nem. Nekem nincs befejezett művészi iskolám. Az érettségit követően besoroztak katonának Harkivba. Ott is hasznát láttam a kézügyességemnek, amikor ugyanis arról döntöttek, hogy kit hova osztanak be, olyan jól sikerült a portrém az egyik katonatisztről, hogy a rajzolókhoz kerültem.

 

– Mi történt a leszerelése után?

– Egy ungvári gyárban helyezkedtem el, ahol öntvényeket gyártottak. Az én feladatom volt az ehhez szükséges modellek elkészítése. Hét évig dolgoztam ott, közben itthon festettem.

 

– Mikor ért meg arra, hogy önálló kiállítást állítson össze a képeiből?

– 1997-ben az ungvári könyvnapokon mutatkoztam be először. Ott találkoztam a Révész Imre Társaság néhány tagjával. Aztán két évvel később, 1999-ben tartottam meg az újabb kiállításomat Ungváron. Akkor 15 alkotást mutattam be. Ezek vászonra olajjal festett tájképek, csendéletek voltak. A RIT részéről eljött Iván Ambrus és Soltész István festőművész.

 

– Milyen volt a kiállítások fogadtatása?

– Úgy gondolom, hogy felfigyeltek rám. Megismerkedtem a RIT akkori elnökével, Tóth Lajossal, ő meghívott egy magyarországi alkotótáborba. 2003-ban tagja lettem az ungvári székhelyű Kárpátaljai Képzőművészek Egyesületének, amelyhez nemcsak magyar, hanem ukrán és ruszin alkotók is tartoznak. Két évvel később felvettek a RIT-be.

 

– Milyen kötelezettségekkel jár az egyesületekhez való tartozás?

– Éves szinten többször tartunk alkotótáborokat. Többek között a Rahói járásba, Nagybereznára, a Szinevéri-tóhoz megyünk ilyenkor. Az itt készített képeket aztán egy közös kiállításon mutatjuk be. Én általában három alkotással készülök. Nagyon fontos, hogy ezekhez az egyesületekhez tartozom, hiszen ennek köszönhetően az évek során több kiállításon vehettem részt, többek között Ungváron, a Boksay József Kárpátalja Megyei Szépművészeti Múzeumban és Beregszászon, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán.

 

– Milyen témájú képeket fest?

– Elsősorban csendéletet, tájképet készítek, de portrék is kikerülnek a kezem alól. Több művésztársamat megörökítettem már a vásznon, például Soltész Istvánról, Magyar Lászlóról, Réti Jánosról, Brenzovics Vaszilról készítettem képet.

 

– Van példaképe?

– Változó, hogy kinek a képei tetszenek. Munkácsy Mihály alkotásait mindig szerettem, de közel állnak hozzám az impresszionisták is, hiszen én is ebben a stílusban festek.

 

– Milyen anyagot használ?

– Sokféle technikát – gouache, akvarell, tempera – kipróbáltam már, de leginkább olajjal szeretek festeni a vászonra. Ahogy telnek az évek, úgy változik a festészetem is: a képek témája, a kompozíció, a színek használata. Régebben sötétebbek voltak a képeim, kevesebb színt használtam.

A festészetben is van divatirányzat, de én nem megyek az után, szeretek a magam stílusában festeni, hogy a képeimről mások is felismerjék, hogy azok az én munkáim.

 

– Hogyan alkot?

– A helyszínen szeretem megfesteni a képeket, aztán a műteremben még igazítok rajtuk. Egy művész sohasem elégedett az alkotásaival, mindig talál rajtuk valami javítanivalót. Régebben megpróbálkoztam fényképek készítésével, hogy majd az alapján festek, de rájöttem, hogy a fotózás csak eltereli a figyelmemet. Én érzésekkel dolgozom. Ha kimegyek a műteremből, nem gondolkodom tovább a képen, viszont gyakran leülök a festmények elé egy csésze kávéval a kezemben, s órákig csak nézem őket.

 

– Van kárpátaljai stílus?

– A külföldiek azt mondják, hogy van. Ukrajnán belül is felfedezhető, hogy másképp festenek a Lemberg, a Kijev, a Harkiv környékiek. A kárpátaljai festmények a színekben hasonlítanak a krímiek képeihez.

 

– Önnek van kedvenc színe?

– Nincs. Annak örülök, ha tele van a paletta színnel. Ősszel például olyan dús a természet színe, hogy az már szinte sok.

 

– Honnan szerzi be a festéshez szükséges kellékeket?

– Régebben nehezebben lehetett hozzájutni a festékekhez, de ma már itt, Kárpátalján is kapható megfelelő minőségű anyag, vászon, keret és ecset.

 

– Eladja a képeit?

– Igen, de mindig fáj megválnom tőlük. Néha megrendelésre is dolgozom, de ez nehéz, hiszen a megrendelőnek lehetnek olyan elvárásai, amelyekkel nem értek egyet.

 

– A családból követte valaki az ön pályáját?

– Nem, de a feleségem szereti kitenni a házban a falra a képeimet.

 

– Hogy látja, vannak tehetséges fiatal festők?

– Nehéz megmondani, hogy ki a tehetséges. Igazából akkor lehet jellemezni valakinek a pályafutását, ha az már véget ért, hiszen amíg fest, addig folyamatosan fejlődik. A művészeti iskolába járó fiatalok esetében sok függ a tanártól. Ha a mester ráerőlteti a saját stílusát a tanítványára, akkor azzal elronthatja vagy teljesen megsemmisítheti annak a stílusát.

 

– Milyen tervei vannak?

– Egyetlen vágyam van: legyen időm végre kedvemre festeni!

 

– Ezt kívánom én is! Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma