Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: zenetanár

„Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy. A bennünk továbbrezgő dallamok és foszlányaik olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre. Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk”– mondta Kodály Zoltán zeneszerző, aki közel 70 éven át alkotott, kutatott és oktatott a zene világában.

Hasonlóan gondolkodik régi jó barátom, Nánási Magdolna (Dolika). A Tiszaújlaki Művészeti Iskola zongoratanára gyermekkora óta rajong a zenéért, s több mint 30 éve tanítja azt. Vallja, hogy nemcsak a gyermek tudását, hanem a lelkét is kell pallérozni.

Vele beszélgettem.

 

– Amióta ismerlek, mindig is az Istenbe vetett hit, a család és a zene határozta meg az életed. Honnan ered mindez?

– Egy tiszaújlaki görögkatolikus papcsalád negyedik gyermekeként jöttem a világra. Anyai oldalon szintén több pap volt a felmenőim között. Édesapámat, Hriczinkó Jánost 1946-ban szentelték görögkatolikus lelkésszé, de a szovjet érában csak titokban működhetett. Neki szép hangja volt.

Édesanyám tanítónő volt, de a férje hivatása miatt nem dolgozhatott az eredeti szakmájában. Ő nagyon szeretett énekelni. Egyébként senki sem foglalkozott zenéléssel a családban.

 

– Mikor mutatkoztak meg nálad a zene iránti érdeklődés első jelei?

– Gyermekkoromban volt egy játékzongorám, s mindig azon játszottam. Már akkor is zenetanár akartam lenni. A ’60-as években Újlakon működött egy zenei stúdió, ott ismerkedtem meg a zongorázással és a zene alapjaival. Saját hangszerünk nem volt, az óvoda pianínóján gyakoroltam. Később a nagyszőlősi zeneiskolában folytattam a tanulmányaimat, ahol egy olyan tanár, Szilágyi Magdolna, Szilvi néni kezei alá kerültem, aki megtanított arra, hogy kell mélyebben értelmezni a zenét. Négy évig foglalkozott velem. Csodálatos tanár és ember volt, a mai napig abból táplálkozom, amit tőle kaptam. Sokban hasonlított édesanyámra, akinek a korai halála után még bensőségesebb lett a kapcsolatunk Szivi nénivel.

 

– Négy év zenei képzés után hol folytattad a tanulmányaidat?

– Tiszaújlakon érettségiztem le 1975-ben az ukrán tannyelvű középiskolában, majd beadtam a jelentkezésem az Ungvári Zeneművészeti Szakiskolába (ma Zádor Dezső nevét viseli az intézmény – a szerk.).

Azonban a júliusi felvételi eljárás során elkeveredtek a papírjaim, s hiába teljesítettem jól a vizsgákat, nem vettek fel.

Ekkor édesapám – aki nagyon szerette volna, hogy a bátyámhoz hasonlóan orvos legyek – azt mondta, hogy próbáljam meg a felvételit az orvosi egyetemre, ahol augusztusban voltak a felvételi vizsgák. Miután nem kerültem be a zeneművészeti szakiskolába, úgy éreztem, lehet, hogy a Jóisten más utat jelölt ki a számomra, ezért úgy döntöttem, hogy jelentkezem az orvosi karra.

Azonban másképp alakult a sorsom: két nappal a felvételi előtt életemben először s utoljára olyan mandulagyulladást kaptam, amellyel tíz napig negyvenfokos lázam volt, s így nem vehettem részt a vizsgákon.

 

– Mihez kezdtél ezután?

– Az Ungvári Zeneművészeti Szakiskola egyik tanára segített: kisegítő tanári munkát talált nekem a Tiszapéterfalvi Művészeti Iskolában.

Aztán egy év múlva újra felvételiztem a zeneművészetire. Mivel már volt érettségim, rögtön második évre vettek fel. Ungváron is nagyszerű zongoratanárom volt, Jensen Gabriella, aki szintén görögkatolikus papcsaládból származott. 1979-ben szereztem diplomát zongora szakon.

 

– Hol helyezkedtél el?

– Visszamentem Péterfalvára, ahol még három éven át tanítottam, illetve munkát vállaltam a Csapi Művészeti Iskolában és annak bátyúi fiókintézetében. Hetente két-két napot töltöttem el Péterfalván, Csapon és Bátyúban.

– Közben férjhez mentél.

– 1980-ban házasodtunk össze Tónival, ezt követően Ungváron laktunk. 1981 októberében született meg Márta (Babika) lányunk. Néhány hónappal korábban, áprilisban halt meg tragikus körülmények között édesanyám. Babika egyéves volt, amikor visszamentem Csapra dolgozni.

 

– Mikor költöztetek Tiszaújlakra?

– Édesanyám halála után édesapám gyakran mondogatta, hogy jöjjünk haza. 1983-ban költöztünk Tiszaújlakra. Nem gondoltuk, hogy végleg itt maradunk. Azt terveztük, hogy hamarosan visszamegyünk Ungvárra. Nem így történt.

 

– Hol kaptál munkát?

– 1983 szeptemberétől a Tiszaújlaki Művészeti Iskolában helyezkedtem el zongoratanárként. Az iskola először a Nagyszőlősi és a Tiszapéterfalvi Művészeti Iskola fiókintézménye volt, majd önálló lett. 31 éve dolgozom az intézményben. Közben három éven át a Tiszaújhelyi Művészeti Iskolában is tanítottam. Korábban eljátszottam a gondolattal, hogy kihasználom a korkedvezményes nyugdíj lehetőségét, de mindig volt valamilyen ok, amely miatt még egy évet maradtam. Hamarosan elérem a nyugdíjkorhatárt.

 

– Milyen körülmények között dolgoztatok?

– Az újlaki zeneiskola először a régi községháza épületében volt, ahol kisebb szobákat alakítottak ki a zenetanítás igényei szerint. Aztán 1995-ben az egykori Zöldkereszt épületébe kerültünk át. Kezdetben nagyon nehéz volt ott tanítani, hiszen nem voltak megfelelő helyiségek, fűtés, nyílászárók. A legtöbb felújítást és átalakítást önerőből végeztük el. Néhány éve kihasználjuk a Magyar Kormány adta lehetőségeket. A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek köszönhetően elektromos zongorát, erősítőket kaptunk, így hangversenyeken tudunk részt venni.

 

– Hol léptek fel?

– Hagyománnyá vált, hogy évről évre koncertet adunk advent harmadik vasárnapján Tiszaújlak egy-egy templomában. Idén a református közösség előtt léptünk fel, tavaly a görögkatolikus, azelőtt a római katolikus templomban adtunk hangversenyt.

 

– A templomi éneklés egyébként is közel áll hozzád.

– Amikor 1991-ben legalizálták a görögkatolikus egyház működését, édesapám újra szolgálhatott a tiszaújlaki közösségben. Akkor szembesültem azzal, hogy nem ismerem a görögkatolikus szertartás dallamát, hiszen itthon titokban végezte édesapám a Szent Liturgiát, amelyből csak egy-egy tropárt énekeltünk el.

Édesapám halála után Orosz István vette át az újlaki közösséget. Számos kottát kaptam tőle, amelyek alapján megismertem a szertartások eredeti dallamát, s kántorként vezetni tudtam az éneklést. Nem volt könnyű, hiszen a közösségben kialakult egy egyéni dallam és éneklési mód, amely sokszor nagyon eltért az eredetitől. Néha még ma is nehéz, hogy ne zenész füllel hallgassam a Szent Liturgiát.

A kántorizálás mellett évekig hitoktattam, s abba is beleszőttem a zenét. Ezenkívül két éven át a Karácsfalvi Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban tanítottam liturgikus énekeket a diákoknak. Sokszor elmondtam nekik, hogy nem attól szép egy ének, hogy hangos és lassú. A szertartásaink egyes énekeit nem így kell énekelni. Marosi István atya mondta egyszer tiszaújlaki szolgálata alatt a liturgia szövegét idézve, hogy nemcsak egy szívvel, hanem egy szájjal is kell énekelnünk.

 

– Ennek érdekében kántorképzést is vezettél.

– A Beregszászi Magyar Görögkatolikus Esperesi Kerület több éven át szervezett kántorképzőt a görögkatolikusok számára. Tiszaújhelyen, Salánkon és Tiszacsomán tartottuk az alkalmakat Pál Lajos zenepedagógus, karnagy közreműködésével. Nem volt hiábavaló: tudatosan éneklő fiatalokat képeztünk.

 

– A családban mennyire van jelen a zene szeretete?

– Babika nyolc évig zongorázott. Nagyon tehetséges volt, de nem akart zenei pályára menni. Valószínűleg gyermekkorában látta, hogy zenetanárként nem olyan egyszerű a megélhetés. Tóni fiunk is gitározott egy ideig. Mindketten szeretik és ismerik a klasszikus zenét. Hanna unokám hároméves, már érdeklődik a zene iránt. Ha nálunk van, rendszeresen leülünk a zongorához.

Mindig is úgy gondoltam, hogy nem kell mindenkinek zenésznek és zenetanárnak lennie, ugyanakkor sokkal érzékenyebbé válik az, aki bármilyen művészettel kapcsolatba kerül.

 

– Te a zenetanári pályát választottad. Mit adott neked?

– Nagyon szeretem a tanítást. Kiváltság, hogy azt művelhetem, ami örömet szerez nekem. A tanári munka hivatás, másképp nem érdemes ezen a pályán maradni. Ha rutinná válik, akkor nincs benne öröm. Mindig is azt vallottam, hogy nemcsak a tudását kell pallérozni a gyermeknek, hanem a lelkét is. Minden órán próbálok valamit megérinteni a gyermek lelkében. Örülök, ha azt látom, hogy az egykori tanítványaimban megmaradt egy-egy gondolat tőlem. Ma már több olyan munkatársam van, aki egykor nálunk tanult. Igyekszem azt is tudatosítani a tanítványaimban, hogy ahhoz, hogy eredményt érjünk el, gyakorolni kell. A matekpéldát és a fogalmazást megírhatják helyettük a szüleik, de a zongorához nekik kell leülniük. A zene lejátszása alkotás. Még egy ötéves számára is. Egy csoda részesei a zene művelői, amikor megszólaltatják a kottára vetett hangjegyeket.

 

– Meddig akarsz részese lenni ennek a csodának?

– Addig szeretnék tanítással foglalkozni, ameddig örömömet lelem benne. Hogy ezt intézményes keretek között teszem, vagy itthon, az nem számít. Az iskolától nehéz lesz elszakadnom, hiszen 31 éve dolgozom ott. A 103. zsoltár az én jelmondatom: „Énekelni fogok az Úrnak életemben, dicséretet mondok az én Istenemnek, valamíg leszek.”

 

Marosi Anita

Kárpátalja.ma