Mesterségem címere: tanár, pszichológus

A Gogola családot már generációk óta a festészet iránti szenvedély határozza meg. Gogola István útja viszont más irányt vett: tanár, pszichológus, medikus és cserkész is egyben. A kezdetekről, a hivatásáról, valamint a festészetről beszélgettem a szakemberrel.

– Kezdjük az elején. Meséljen a kezdetekről!

– Tősgyökeres beregszászi vagyok. A helyi 8. Sz. Középiskolában kezdtem tanulmányaimat. A 9. osztály elvégzése után a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskolába felvételiztem, aztán kisebb váltás következett, hiszen az Ivano-Frankivszki Nemzeti Orvostudományi Egyetem pszichológus hallgatója lettem. Most pedig a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Felsőfokú Szakképzési Intézetének tanára vagyok.

– Hogyan jött az ötlet, hogy az egészségügyet válassza?

– Egy nagyszerű biológia tanárom volt, aki nagyon megkedveltette velem a maga tudományát. Aztán már 8. vagy 9. osztály végén felmerül az emberben, hogy merre tovább. Ekkor adódott az a választási lehetőség, hogy maradok 10-11-be, vagy valamilyen speciális területre visz tovább az utam. Ami egy nagy lökést adott az egészségügy felé az az, hogy 9. osztályos koromban közvetlenül belekóstolhattam egy sajnálatos baleset miatt. Elég sokat voltam kórházban, és ami akkor kezdett megfogalmazódni bennem, az megerősítést nyert. Márciusban lesz 20 éve, hogy befejeztem a szakközépiskolát, és ez idő alatt a fehér köpenyt még nem akasztottam szögre. Úgy látom, hogy aki egyszer medikus volt, az marad is a szakmájában. Illetve 3 évig vezettem beteggondozó szolgálatot.

– Jött egy nagy váltás. Jelenleg tanárként és pszichológusként tevékenykedik.

 – A tanári pálya sosem volt a pakliban. Ha valaki 18-20 éves koromban megkérdezi, hogy tanítani fogok-e, valószínűleg körbenevetem. Az egészségügyi szakközépiskola befejezése után elég jó gyakorlati képzést kaptam. Sikerült két nyarat töltenem a baleseti sebészeti osztályon, ahol sokat voltam műtőben. Orvosnak akartam továbbtanulni. Elképzelések megvoltak, kezdeti lépéseket is tettem az ügyben, de attól tovább már nem jutottam. Mivel a felvételinél megjelent a pszichológia szakirány lehetősége, így arra jelentkeztem. Továbbá az egészségügyben már tanultam orvosi pszichológiát és nagyon megtetszett. Az út el volt rendelve: megtetszett, belekóstoltam, ottmaradtam, elvégeztem. Ennek májusban lesz 15 éve.

– Milyen tantárgyakat tanít jelenleg?

– A saját végzettségemnek megfelelően pszichológiát, annak mindenféle változatát: általános és pedagógiai pszichológia, valamint fejlődéslélektan. Illetve a szociális munka szakirány vezetője vagyok, így a szakhoz kapcsolódó tárgyak vannak rám bízva.

– A diákok mennyire fordulnak Önhöz egy-egy problémával kapcsolatban?

– Kezdetben furcsa lehet, hogy jön valaki, aki pszichológus, és rányomják a bélyeget, hogy biztos valamilyen „dili doki”.  Szerintem mikor már közelebbi kapcsolatba kerülünk és látják, hogy mi az, amiben jártasságom van, könnyebben fordulnak hozzám. Az intézménynek konkrétan nem vagyok pszichológusa. Itt kifejezetten oktatói státuszban vagyok. Viszont időről időre megkeresnek a diákok, és akkor leülünk beszélgetni.

–  Kárpátalján mennyire van igény pszichológusra? Milyen gyakran fordulnak szakemberhez a helyiek?

Igény van rá. Elég terhelt világban élünk és akármennyire is fejlődik a társadalmunk, azt látom, hogy egyre több problémával küzdenek az emberek, egyre több, komolyabb konfliktusaik vannak, amire a receptet vagy a családban, vagy az oktatási rendszerben nem sajátították el, nem feltétlen ezeket a készségeket gyakorolták.

Kelet-Európában láttam azt, hogy néhány évvel ezelőtt még egyfajta megbélyegzést kapott, aki pszichológushoz fordult. Talán most már eljött az emberek kulturáltságának az a szintje, hogy olyan természetesnek veszik, hogy szakemberhez forduljanak, mint szívproblémával kardiológushoz. Ez is egy specifikus terület. Sokban hozzájárul a lelki problémákkal, lelkigondozóhoz való forduláshoz az, hogy egyre felvilágosultabbak az emberek. Heti szinten vannak megkereséseim. Jó lenne, ha több magyar szakember lenne, hisz mégiscsak jobb a lelkigondozás, ha anyanyelven történik.

– Az Ön családjában már generációk óta jelen van festészet iránti szenvedély. Nem vonzotta ez a hivatás?

– De vonzott, hiszen festő családban nevelkedtem. Negyed- vagy talán ötödíziglen vissza tudjuk keresni azokat a felmenőket, akik Gogola névvel festőként tevékenykedtek. A családból ezt az örökséget öcsém folytatta tovább (Gogola Zoltán – a szerk.).

Kilencedik osztályig elég jól ment a rajz. Járási első helyezést is nyertem. Az egészségügyi szakközépiskola miatt azonban a készségek gyakorlása kicsit más területre tévedt. Viszont most is nagyon kedvelem a művészetet. Emlékszem édesapámmal sokat jártunk Ungvárra kiállításokra. Nagyon sok művészkönyv is van odahaza. Azok a dolgok nem múltak el nyomtalanul. Édesapám vagy öcsém néha megtisztel azzal, hogy kikérik a véleményemet egy-egy alkotással kapcsolatban. Ha egyszer lesz majd plusz időm gyakorolni, akkor talán visszatérek a festészethez. Lehet, majd csak nyolcvan évesen jut rá idő? Nem tudom.

– Ha jól tudom, a cserkészettel is kapcsolatban áll valamilyen szinten.

– Cserkész vagyok már hosszú évek óta, bár kiscserkész nem voltam a szó klasszikus értelmében. 25 évesen csatlakoztam a beregszászi cserkészmozgalomhoz. Éppen medikust kerestek a nyári táboraikhoz, s így kerültem el hozzájuk.

A cserkészet nagyon sok értéket képvisel az Ember, haza, embertárs! mottó mentén. Most szerveződik a nyári tábor, ahol szintén számítanak rám.

– Végezetül van-e olyan személyes mottója, mely meghatározó volt az életében?

– Van egy mottóm, ami sokszor gondolkodtat és lelkigondozóként megmaradt. Deák Ferenc tanár úr végzett egy gyűjtést pszichológiai közmondásokból, és az egyik nagyon megragadott: A megosztott fájdalom megfeleződik, a megosztott öröm pedig megduplázódik. A lelkigondozói hivatás összefoglalva pedig erről szól a mai világban.

Mondik Márta
Kárpátalja.ma