Nagycsaládok Kárpátalján: a Badó család
„Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked!” (Ter 12,1) Több ezer évvel ezelőtt ezekkel a szavakkal küldte el az Úr Ábrahámot szülőföldjéről, s Isten útmutatását követve a pátriárka utódai eljutottak Kánaánba.
Isten szavát hallotta meg több mint 15 évvel ezelőtt Badó Norbert és felesége, Krisztina is: a szülőktől és rokonoktól távol, Beregszászban telepedtek le, hogy keresztyén életet élve a Kárpátaljai Református Egyház szolgálatában tevékenykedjenek, s nagycsaládként is példát mutassanak.
Ismerjük meg őket!
– Honnan származtok?
Norbert: – Nagydobronyban születtem és nőttem fel. Nem voltunk nagycsalád, egy húgom van, de a szüleim és a rokonság körében voltak többgyermekesek. A szülőfalumban jártam iskolába is, s ott érettségiztem le.
Krisztina: – Én csongori származású vagyok. Nekem is csak egy testvérem van. Az általános iskolát a szülőfalumban végeztem el orosz nyelven. Aztán Nagydobronyban folytattam – magyar nyelven – a tanulmányaimat.
– Ezek szerint ugyanabba az iskolába jártatok.
Norbert: – Igen, csak Kriszti az alattunk lévő évfolyamban tanult.
Krisztina: – Ismertük egymást, de akkor még nem udvarolt nekem Norbi. Később többször is találkoztunk, ugyanis mind a ketten reformátusok vagyunk, s gyakran vettünk részt ugyanabban a nyári hittanos táborban.
– Mikor fordult komolyabbra a kapcsolatotok?
Norbert: – A középiskola befejezése után elvittek katonának. Több helyen is szolgáltam: Sztrijben, Ungváron, Szkoléban. A szolgálati éveim alatt leveleztünk, de megegyeztünk abban, hogy egyelőre csak barátok leszünk.
Krisztina: – Viszont Norbi jobb barátnak bizonyult, mint egyik-másik barátnőm. Amíg ő katona volt, én leérettségiztem és felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem angol szakára. Második szakként pedig felvettem a német nyelvet.
Norbert: – Fél évet szolgáltam katonaként Ungváron, ezalatt néhányszor meglátogattam Krisztit.
– Mi történt később?
Norbert: – Miután leszereltem, elmentem Tivadarfalvára, ahol a Kárpátaljai Református Egyház misszionáriusokat képezett azzal a céllal, hogy Oroszországban és Ukrajnában missziós tevékenységet lássanak el. Három éven át tanultam ott, csak ritkán jártunk haza. Krisztinával továbbra is leveleztünk, illetve a hittanos összejöveteleken találkoztunk.
Krisztina: – Aztán valamikor komolyabbra fordult a kapcsolatunk, de nem tudnánk megmondani, hogy mikor lett a barátságból udvarlás.
– Mikor házasodtatok össze?
Norbert: Ugyanabban az évben fejeztük be mindketten a tanulmányainkat, s 1998 szeptemberében volt az esküvőnk. Két hét múlva pedig már Beregszászban laktunk. Mind a ketten itt kaptunk munkát. Én az első évben cigánymisszióval foglalkoztam, majd házi bibliaórákat tartottam, illetve kazettamissziót folytattunk, amely abból állt, hogy a templomi igehirdetést kazettára vettük, s lejátszottuk azoknak az otthonában, akik nem tudtak részt venni az istentiszteleten.
Krisztina: – Én is a református egyház szolgálatába álltam, Horkay László püspök asszisztense lettem. Neki nagy szüksége volt egy olyan munkatársra, aki jól beszéli az angol nyelvet. Emellett angol órákat tartottam a Beregszászi Magyar Gimnáziumban.
Krisztina: – Albérletben kezdtük a közös életünket. Nem volt se fűtés, se víz.
Norbert: – Ráadásul megszoktuk, hogy kertes házban éltünk, furcsa volt a negyedik emeleten lakni. Egy éven át jártam a várost, s kiadó kertes házat kerestem, de abban az időben senki sem akarta bérbe adni a házát, csak eladó ingatlanok voltak.
– Hogyan jutottatok hozzá ehhez a kertes házhoz, amelyben most éltek?
Norbert: – Gondviselésszerűen. Egy idős házaspár élt ebben a házban, akikhez gyakran bejártunk, mert bibliaórát tartottunk náluk. Egyszer a ház előtt mentem el, s láttam, hogy kitették az „eladó” táblát az ablakba. Becsengettem, s megkérdeztem, hogy tényleg eladó-e a ház, amelyhez óriási kert is tartozott.
Kiderült, hogy házaspár azért akar megválni az otthonától, mert Magyarországra készül a gyermekei után.
Krisztina: – Én akkor voltam állapotos az első gyermekünkkel, s aggódtunk, hogy mi lesz velünk az albérletben. Ugyanebben az időben hollandiai barátok és pártfogók jártak nálunk, s ők is mondogatták, hogy a bérelt lakásunk nem alkalmas arra, hogy kicsi babát vigyünk oda. Amikor megtudták, hogy lehetőségünk lenne egy kertes házat megvásárolni, úgy döntöttek, hogy kifizetik a vételi árat. Így nekik és a Jóistennek köszönhetően néhány hónap múlva beköltözhettünk ebbe a házba, ahol azóta is élünk. Jó utcában lakunk, ráadásul a munkahelyem, a református püspökség irodája is közel van.
– S közben megszületett Dániel…
Krisztina: – 2001 májusában jött a világra Dani. Mivel még nem volt kész a beregszászi ház, Nagydobronyba vittük haza a nagyszülőkhöz. Az első három hónapot ott töltöttük, míg Norbi továbbra is Beregszászban dolgozott, s közben felügyelte a ház felújítását.
– Dániel fiatokról egy alapítványt is elneveztetek.
Norbert: – A beregszászi missziós tevékenységünk része volt az utcagyerekekkel való foglalkozás. A munkát a beregszászi gyülekezet kezdte el 2001-ben, azzal a céllal, hogy segíti az utcán kóborló gyerekeket. Az akkori lelkipásztorral, Taracközi Gerzsonnal zsíros kenyér esteket szerveztünk, melyeken kb. 20–25 gyermek vett részt. Később egy holland alapítvány segítségével továbbfejlesztettük ezt a kezdeményezést, s létrehoztuk a Dániel Alapítványt, mely 2003-tól államilag is elismert. Igyekszünk nemcsak az utcagyerekekkel, hanem az árva, félárva, nagycsaládos, illetve nehéz körülmények között élő kiskorúakkal, s azok jogaival is törődni. Amikor az alapítvány hivatalos bejegyzése történt, a közjegyző mondta, hogy válasszunk nevet a szervezetnek, s hirtelen nem tudtunk jobbat kitalálni, minthogy Dániel fiúnkról nevezzük el az alapítványt.
– Milyen gyermek volt Dani?
Krisztina: – Nyugodt baba volt, átaludta az éjszakát. Talán ezért is tudtam hamarosan újra munkába állni. Egyéves volt Dani, amikor Horkay püspök úr megkért, hogy menjek vissza az irodába, mert szüksége van rám. Megbeszéltük Norbival, hogy míg én dolgozom, addig ő vigyáz Danira. Akkoriban még nem volt bölcsőde Beregszászban, csak később, kétéves korában vették fel Danit az óvodába.
– Terveztetek kistestvért?
Krisztina: – Minimum három gyermeket szerettünk volna, bár Norbi lelkesebben akart nagycsaládot. Dani születése utána húztam az időt, hogy újabb gyermeket szüljek. Szerettem volna, hogy Dani nagyobb legyen. Végül hat év múlva vállaltuk a kistestvért. Máté 2007-ben jött a világra. Danit még Nyíregyházán szültem, de Máté már Beregszászban született meg. Norbi is ott volt velem, s elégedettek voltunk a kórházzal.
– Aztán ismét munkába álltál…
Krisztina: – Máté születése után is hamar visszamentem dolgozni. Akkor már Zán Fábián Sándor volt püspök. Megint Norbi segített a gyerekekkel, illetve megnyílt a bölcsőde, s hamarosan beadtuk Mátét. Norbi mindig biztatott, hogy vállaljam el a munkát, mert ha Isten ezt a feladatot bízta rám, akkor helyt kell állnom.
– A fiúk milyen testvérek?
Krisztina: – Máté nagyon szereti Danit, ő a mindene. De az is igaz, hogy Daninak más az érdeklődése, ő már mást játszana, mint Máté.
– Máténak viszont ott a kistestvér, Fruzsi…
Krisztina: – Majdnem hét év telt el Máté születése után, amikor újból állapotos lettem. Eleinte nem is mondtuk el a fiúknak, de egyre gyanúsabb volt nekik, hogy miért megyünk olyan sokat orvoshoz. Amikor közöltük velük az örömhírt, nagyon ujjongtak. De azt is kikötötték, hogy kislányt akarnak. Máté kifejezetten ezért imádkozott. A nagyszülők is boldogok voltak, amikor megtudták, hogy unokájuk lesz. S az, hogy kislányunk született, külön ajándék volt.
– Méghozzá karácsonyi.
Krisztina: – Igen, Fruzsi 2013 decemberében, egy nappal karácsony előtt jött a világra. Míg szenteste a fiúk a templomban énekeltek, addig én a kórházban dúdoltam Fruzsinak a Csendes éjt.
– Milyennek látjátok Fruzsit?
Krisztina: – Fruzsi teljesen más, mint a két fiú. Kiegyensúlyozott baba, nagyon keveset sír, rengeteget mosolyog. Hasonlít az apukájára. A fiúk nagyon szeretik, sokat játszanak vele.
– Hogyan telnek a hétköznapok?
Krisztina: – Iskolaidőben nem sokkal hat óra után kelnek a fiúk. Mivel engem általában leköt Fruzsi, ezért Norbi készít reggelit és uzsonnát a gyerekeknek. Dani a Beregszászi Magyar Gimnázium tanulója, s biciklivel jár a suliba. Máté elsős a 4. sz. Kossuth Lajos Középiskolában, őt és a szomszédos gyerekeket Norbi viszi el az iskolába. Máté szeret iskolába járni. Nagyon önálló, egyedül készíti el a házi feladatát, nem kell mellette ülnöm. Dani is jól tanul. Egy időben autószerelő akart lenni, most nagyon szereti a sportot. Konfirmálásra készül, illetve énekel a templom gyermekkórusában. Emellett a beregszászi cserkészcsapat tagja.
Norbi a saját munkája mellett itthon is segít, a számlák rendezése is az ő feladata, s emellett a templomi kamarakórus tagja. A kertünkben is mindig akad tennivaló. Van benne focipálya, veteményes, gyümölcsös. A gyerekek nagyon élvezik. Segítenek a vetemények gondozásában. Kutyáink is vannak. Nyaranként pedig néhány tyúkot tartunk.
– Munka?
Krisztina: – Még nem szeretnék dolgozni. Élvezem a babázást. Néha persze hiányzik a munka, mert nagyon szeretem a püspökségen végzett tevékenységet.
– Terveztek még gyermeket?
Krisztina: – Már nem. Boldogok vagyunk a gyermekeinkkel. Persze, ha a Jóisten úgy akarja…
– Köszönöm a beszélgetést! Isten áldása kísérje a családotokat!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma