Nagycsaládok Kárpátalján: a Bárdos család

Bárdos Péter és felesége, Viki tizenkét éve házasok. Három gyermekükkel Beregszászban élnek. Ismerjük meg őket!

– Tősgyökeres beregszásziak vagytok?

Viki: – Igen, a szüleimmel, a nővéremmel és a nagymamámmal mindig is ebben a városban éltünk. Itt jártam óvodába és általános iskolába, majd itt érettségiztem a 4-es számú Kossuth Lajos középiskolában.

Péter: – Vikivel hasonlóak a gyökereink: A bátyámmal és a nővéremmel mi is Beregszászban nőttünk fel, s én is a Kossuth Lajos középiskolában érettségiztem. Ezt követően az Ungvári Állami Egyetem matematika szakára jártam, melyet két év katonasággal megszakítva végeztem el.

– Mióta ismeritek egymást?

Péter: – Vikit már kislány korától ismertem mint az egyházunk kis hittanosát. Már akkor megvolt köztünk a szimpátia, mert a misék után gyakran odaszaladt hozzám a barátnőivel, hogy meséljek nekik valamit, vagy mutassak egy-két bűvésztrükköt. Később az iskolában két évig a tanítványom is volt.

Viki: – Így igaz, mind a ketten a római katolikus templomba jártunk. Én általában a nővéremmel mentem a szentmisére, és utána, míg ő a barátnőivel beszélgetett, addig engem Péter tartott szóval. Később tanárom volt, aztán közös hittanra jártunk, amely után gyakran hazakísért.

– Nem titok, hogy köztetek a szokványostól eltérően kicsit nagyobb a korkülönbség.

Viki: – Igen, Péter tizenkilenc évvel idősebb nálam. Tizennyolc éves voltam, amikor udvarolni kezdett nekem. Ő akkor már egy harminchét éves, érett férfi volt. Ez engem egyáltalán nem zavart, de tartottam attól, hogy a környezetem hogyan fogadja majd, hiszen az osztálytársaim általában korukbeli fiúkkal jártak. Hála Istennek a szüleim elfogadták Pétert, hiszen régóta ismerték, s tudták, hogy rábízhatják a lányukat.

– Péter, miért vártál ilyen sokáig a nősüléssel?

Péter: – Mindig is szerettem a szabadságot, egyetemi éveim után sokat utazgattam. Nem keresgéltem sokat, Viki előtt két lánynak udvaroltam, de mindkettőnek még egyetemi éveim alatt. Utána jött egy hosszú, 12 éves szünet. De nem bántam meg a várakozást.
Amikor összeházasodtunk, kétszer annyi idős voltam, mint Viki. Szerencsére ez az arány azóta változott.

– Mikor kötöttetek házasságot?

Viki: – Péter nem nyújtotta hosszúra az udvarlást, hét hónap után megkérte a kezem, s 2001-ben össze is házasodtunk. Én akkor érettségiztem, aztán jelentkeztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára, de nem sikerült a felvételim.

– Hová költöztetek?

Viki: – Ebbe a lakásba, amely eredetileg a Péter édesanyjáé volt, de átadta nekünk. Soha nem gondoltam, hogy képes leszek lakásban élni, de az évek alatt megszoktam, központi helyen vagyunk, az iskola is közel van. Igaz, a gyerekek miatt az utóbbi időben egyre inkább azon gondolkodunk, hogy kertes házba költözzünk. Ők szeretnének kiskutyát és egy kertet, ahol játszhatnak.

– Ha már szóba kerültek a gyerek: hogyan terveztétek a családalapítást?

Viki: – Szerettünk volna rögtön gyermeket, de Viki lányunk csak két és fél év után született. A kettesben eltöltött házasélet is nagyon szép időszak volt. Sok időnk volt egymásra, össze tudtunk csiszolódni.

Péter: – Én nem tervezgettem a gyerekeim számát. De valahogy a világ Bárdos családjaira (mi magunk között „Bárdos klánnak” nevezzük) jellemző a többgyermekesség: hiszen Bárdos Lajos zeneszerzőnek tíz gyermeke volt, leszármazottjai pedig már száz fölött vannak, s testvéremnek, Istvánnak is négy gyermeke van.

– Az is hagyomány, hogy az első két gyermek egy éven belül szülessék?

Viki: – Valóban gyorsan követte egymást az első két gyermekünk: Viki 2004 januárjában, Tamás ugyanabban az évben, decemberben született.

– Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy újra állapotos vagy?

Viki: – Először nagyon féltem, de Nóra sógornőm (Péter bátyjának, Istvánnak a felesége) megnyugtatott, hogy hamar elmúlnak a kezdeti nehézségek, s utána a gyerekek nagyon jól fogják együtt érezni magukat. Náluk is hasonlóan kevés idő telt el az első két gyermek születése között.

– Péter közben dolgozott…

Viki: – Félállásban a 6-os iskolában tanított, emellett létrehozott egy karitatív szervezetet, ahol az ideje többi részét töltötte.

– Volt segítséged?

– Péter édesanyja nagyon sokat segített. Sajnos ő már nincs köztünk, de még megélte Máté fiúnk születését is.

– Az első két gyermek születése után terveztetek még gyermeket?

Viki: – Igen, hamarabb is szerettük volna, hogy ne legyen nagy korkülönbség a testvérek között, végül 2010-ben született meg Máté. A testvérei is nagyon várták a születését. Igaz, Viki kicsit csalódott volt, mert hugicát szeretett volna. Vigaszképpen ő választott nevet az öccsének.

– Amikor megszületett Máté, a nagyok már óvodába jártak?

Viki: – Igen. Először ukrán csoportba adtuk őket, mert jó ismerősünk volt az óvó néni, de nemigazán érezték ott jól magukat, így átírattuk őket a magyar csoportba. Most pedig már mindketten – követve a családi hagyományt – a Kossuth középiskolába járnak.

– A gyerekek nevelése mellett mennyire jutott időd a saját elképzeléseid megvalósítására?

Viki: – 2008-ban újra felvételiztem a főiskolára. Először óvodapedagógus szakra jártam, aztán egy félév után átmentem tanítói szakra, mert az közelebb áll hozzám. Közben napközis tanár lettem a 7-es számú iskolában. Szeptembertől, ha Máté óvodába kerül, visszamegyek oda tanítani.

Péter: – Számomra is változást jelent ez az év, hiszen Viki megkezdi pedagógusi pályáját, én meg huszonöt év után befejezem. Idén korkedvezménnyel nyugdíjba vonulok. Persze a karitatív tevékenységet és az egyházközségi munkát továbbra is szeretném folytatni.

– A római katolikus templomból és a hittanórákról ismeritek egymást. Most milyen szerepet tölt be az életetekben a vallás?

Péter: – Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elmondhatom: számomra a szülői ház csodálatos vallásos környezetet biztosított. Édesanyám és édesapám hitüket mélyen gyakorló vallásos emberek voltak, ami jó példa volt számunkra, gyerekeknek. Én az őseim hitéből táplálkozom, s ezt próbálom továbbadni a gyermekeinknek.
A mindennapokban az a célunk, hogy fenntartsuk a szeretetet a feleségemmel egymás között, s így a gyerekek „biztonsági burokban” érzhetik magukat. Nagyobb hangsúlyt fektetünk a példás életvitelre, mint az élet magyarázgatására.

Erre édesanyám a legfőbb példaképem: hamar megözvegyült, akkor a testvéreimmel még kisiskolások voltunk, saját lakásunk sem volt. Nem is olyan régen megkérdeztem tőle, hogyan sikerült az neki, hogy egyikünk sem tért rossz útra, hisz számtalan esetben maradtunk otthon egyedül reggeltől estig, amíg ő dolgozott. Körbe voltunk véve sok utcagyerekkel, csellenghettünk volna kedvünkre, de valahogy mégsem tettük, vagy ha igen, mindig éreztük, hol a határ. Soha nem emlékszem olyanra, hogy például kikérdezte volna a házi feladatot. Erre nem volt ideje, hisz még vizünk sem volt a házban. De édesanyánk szüntelenül imádkozott értünk. Azt hiszem, ez az állandó ima s élete szép példája maradt meg „zsigereinkben”, amely megtartott minket a jó úton.
Nagyon féltem a gyerekeket attól az iránytól, ami mostanság tapasztalható. Nem szeretném, hogy rájuk ragadjon a „világ szennye”, melyet főleg a média adagol beléjük, ha mi, szülők nem vagyunk kellőképpen résen.

– Nehéz nagycsaládnak lenni?

Viki: – Én nem érzem annak. Mindenre jut időnk: tanulás, játék, kirándulás… Sokszor megyünk kisebb kiruccanásokra. Nincsenek nagy nyaralásaink. Néha elkísérjük Pétert egy-egy útjára, vagy elmegyünk gesztenyézni, vagy felsétálunk a városhatárban lévő fehér kereszthez.

Újabb gyermekáldásra is nyitottak vagyunk. Persze néhány feltétel mellett. Ahogy már említettem, szívesen költöznénk kertes házba, emellett vannak egészségügyi feltételei is egy újabb szülésnek, s persze figyelembe kell vennünk, hogy Péter is 48 éves.

Péter: – Én nagyon élvezem azt, hogy amikor a nagyobb gyerekek még nagyobbak lesznek, beleszületik a családba egy kistestvér, akivel újra átélhetjük azt a sok jót, örömöt. Szívem szerint ez folytatódhatna sokáig, akár a tízedik gyerekig is…

Öröm volt találkozni a családotokkal, sok boldogságot kívánok nektek egymáshoz!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma