Nagycsaládok Kárpátalján: a Dóka család

A nagycsalád olyan életforma, ahol két vagy több generáció él egy háztartásban, vagy amelyben egy házaspár három vagy több gyermeket nevel. Néha ez is, az is igaz egy családra. Ilyen „mega” családot alkot a Kisbégányban élő Dóka Attila feleségével, Natival, három gyermekükkel, valamint a nagymamával és a dédnagymamával.
A legkisebb gyermekük keresztelőjén ismerkedtem meg velük. A templomot – ahol a keresztelő zajlott – megtöltötte a rokonság, a komák és a barátok serege. Behozták a fehér, csipkés pólyába csomagolt csöppséget, aki a keresztségben az Anasztázia nevet kapta. A gyermek kézről kézre járt, jókívánságokkal és ajándékokkal halmozták el. A család udvarán felállított sátorban népes társaság ünnepelte az új jövevény érkezését.
Ki gondolná, hogy ezt a gyermeket nem tervezték, az édesanyja, aki nem akarta őt, megszületése után lemondott róla.
A Dóka család fogadta örökbe Anasztáziát, aki tizenhárom napos volt, amikor hazavitték Kisbégányba a két vér szerinti fiúgyermek mellé.
Így váltak ők is nagycsaláddá.
Ismerjük meg a történetüket!

– Attila, te „bekerült” vagy Kisbégányban.

Attila: Guton születtem, ott nevelkedtem húgommal és öcsémmel együtt, s mint sokan mások a faluból, ide jártam a kisbégányi kultúrházba hétvégenként szórakozni. Itt ismerkedtem meg Natival. Hat évig udvaroltam neki, mielőtt összeházasodtunk.

Nati: Én kisbégányi születésű vagyok, két bátyám van. A Jánosi Középiskolába jártunk ukrán tannyelvű osztályba. Édesanyám ukrán, s a szüleim fontosnak tartották, hogy az államnyelvet is jól beszéljük. Varrónő végzettséget is szereztem az iskolában. Tizenhat éves voltam, amikor Attila udvarolni kezdett nekem. Közben ő másfél évet szolgált katonaként Kamjanec-Pogyilszkben. Ezalatt leveleztünk, néha meg is látogattam. Amikor leszerelt, mindketten Magyarországon vállaltunk munkát. Aztán hat év együttjárás után úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk.
Erre 1998 februárjában került sor. Közben kiderült, hogy már útban van az első gyermekünk. Így lettünk még ugyanabban az évben kisgyermekes család.

– Így terveztétek?

Attila: Tulajdonképpen igen. Össze akartunk házasodni, mert már hosszúra nyúlt az udvarlás időszaka, s gyermeket is szerettünk volna. Akkoriban két gyermekben gondolkodtunk. Mivel Attila fiúnk császármetszéssel jött a világra, várni kellett néhány évet az újabb gyermekvállalással. Márk – szintén császármetszéssel – 2002-ben született meg.

Nati: Az is kiderült, hogy nem lehet több gyermekünk, de akkoriban nem is akartunk újabb gyermeket. Nehéz volt az az időszak. Attila Magyarországon dolgozott, én egyedül neveltem itthon a két fiúnkat. Napszámos munkát vállaltam, aztán kertészkedni kezdtem.

Attila: Ritkán s akkor is csak rövid időre tudtam hazajönni. Attila fiam meg sem ismert. Elfogadta tőlem az ajándékokat, de nem apának, hanem bácsinak szólított. Szörnyű időszak volt, de másképp nem tudtam eltartani a családot. Összesen tizenkét évet húztam le Magyarországon.
Aztán hazajöttem, s itthon kezdtem el dolgozni mint építési vállalkozó.

Nati: Tíz évvel ezelőtt megépítettük az első fóliasátrunkat, amelyben uborkát termesztettünk. Lassan kezdtünk egyenesbe jönni.

– Kiben fogalmazódott meg először, hogy vállaljatok még egy gyermeket?

Nati: Mindig is szerettem volna egy kislányt. Mivel természetes úton nem lehetett több gyermekünk, felvetettem Attilának, hogy fogadjunk örökbe egy kislányt.

Attila: Én sem voltam ellene a dolognak, de sokáig nem vágtunk bele, valami miatt mindig elnapoltuk ezt a kérdést. Leginkább a hosszú örökbefogadási procedúrától féltünk.

– Aztán történt valami…

Attila: Beregszászban elvállaltam egy fogorvosi rendelő megépítését. A munka során jó barátságba kerültem a tulajdonossal és a feleségével. Ötven körüli házasok voltak egy felnőtt lánnyal. Az építkezés befejezése után is kapcsolatban maradtunk. Egyik alkalommal, amikor találkoztunk, egy ötéves kisfiút mutatott be nekem. Kiderült, hogy nemrég fogadták örökbe. Az ő példájuk olyan nagy hatást gyakorolt ránk, hogy a következő héten mi is beadtuk az örökbefogadási kérelmet az illetékes hatóságnál.

– Mi következett ezután?

Nati: Másfél év hivatalos procedúra: erkölcsi bizonyítvány háromhavonként, környezettanulmány, kereseti igazolás… Már nem is hittük, hogy sikerülni fog. Ha találtak is számunkra gyermeket, az túl messze volt tőlünk, s ez nem tette lehetővé, hogy látogatni tudjuk, pedig ez az eljárás egyik része. Egyébként mi csak annyit kértünk, hogy öt év alatti gyermek legyen, s ne legyen testvére, akitől esetleg el kell szakítani.

– Aztán felgyorsultak az események…

Attila: 2010 nyarán szóltak, hogy lenne egy újszülött kislány. Az édesanya leányanya, s nem akarja őt megtartani. Egy órát kaptunk, hogy eldöntsük, örökbe fogadjuk-e. Persze rögtön igent mondtunk. Háromnapos volt, amikor először láttuk, s tizenhárom naposan vittük haza. Aztán még fél évig azon izgultunk, hogy az édesanyja nehogy visszavegye tőlünk, ugyanis az ukrán jog szerint ezt hat hónapig megteheti.

Nati: Nagyon felgyorsultak akkoriban az események. A házat rendbe kellett szedni, babakelengyét, kiságyat kellett vásárolni. De minden a helyére került, mire hazahoztuk őt.

– Mit szóltak az örökbefogadáshoz a családtagok és a barátok?

Attila: Igazából nem is tudtak a dologról. Mindenki nagyon meglepődött, volt, aki azt hitte, csak viccelünk. Aztán nagyon örültek Anasztáziának. A fiaink árgus szemekkel figyelik, nehogy valami baja essék.

– Volt negatív visszhang is?

Nati: Számítottunk rá, hisz mindig vannak rosszindulatú megjegyzések is. Volt, aki azt mondta, hogy csak a gyermektámogatási pénzért fogadtunk örökbe. Más megkérdezte, hogy hiányzott-e ez nekünk, vagy hogy miért jó ez nekünk?
Attila: De mi nem foglakoztunk az ilyen véleményekkel. Mi boldogok vagyunk a gyermekeinkkel. Anasztáziával teljes az életünk.

Nati: Kicsit el is kényeztettük. Köztünk alszik az ágyban, reggelente – amikor felébred – azzal kezdi a napot, hogy megpuszilgat bennünket. A két fiúnk is nagyon szereti, és vigyáznak rá. Persze vannak köztük nyafogások és veszekedések is, mint minden normális családban.

– Hogyan telnek a hétköznapok?

Attila: Sokat dolgozunk. Most már négy fóliasátrunk van, amelyben főként uborkát, paradicsomot és káposztát termesztünk. Emellett építkezési munkákat vállalok. A két fiúnk iskolába jár, Anasztázia már óvodás. Hétvégenként igyekszünk kikapcsolódni: nyáron sokszor lemegyünk a Tisza-partra vagy a beregi tóhoz. Itthon gyakran főzünk a barátainkkal a kertben. Nagyon összetartó a családunk, együtt ünnepeljük a születés- és névnapokat, de a munkában is segítjük egymást.

– Mi lesz, ha Anasztázia nagyobb lesz?

Attila: nem akarjuk eltitkolni, hogy ő örökbefogadott gyermek. Kis településen élünk, ahol ezt mindenki tudja. Azt szeretnénk, ha mi mondhatnánk el neki, hogy hogyan került hozzánk.

– Nehezebb az életetek három gyermekkel?

Nati: Egyáltalán nem. Amikor a fiúk kicsik voltak, Attila keveset volt itthon. Most együtt élvezzük, hogy kisgyermek van a családban, s ő is kiveheti a részét a nevelésében.
Így teljes az életünk.

És itt be is fejeződött a beszélgetésünk, mert kinyílt az ajtó, és beszaladt Anasztázia kipirulva, fülig érő szájjal. Az udvaron játszott a testvéreivel. Odaszaladt az apjához, befészkelte magát az ölébe, és cuppanós puszit nyomott az arcára…

Kárpátalja.ma
Marosi Anita