Nagycsaládok Kárpátalján: a Doktor család

Doktor Irénke és férje, Sándor a Beregszászi járásban, Rafajnaújfaluban élnek. Harminc éve házasok. Nagycsaládra, sok gyermekre vágytak, de sokáig nem adatott meg nekik, hogy édesanya és édesapa legyenek. Kilenc évvel ezelőtt egyik hónapról a másikra teljesült a kívánságuk, s léptek egy új, számos örömmel és felelősséggel járó szerepkörbe: nevelőszülők lettek.

Ismerjük meg őket!

 

– Meséljenek a gyermekkorukról!

Irénke: – Rafajnán (Rafajnaújfalu – a szerk.) születtem, a bátyámmal ketten vagyunk testvérek. Édesapám a vasútnál, édesanyám a helyi termelőszövetkezetben dolgozott. Sándorral mindketten a településmagyar tannyelvű általános iskolájába jártunk, csak ő három évfolyammal feljebb tanult.

Sándor: – Én is rafajnai születésű vagyok, nagycsaládból származom: két nővérem és egy bátyám van. Hároméves voltam, amikor a szüleim Harkiv megyében vállaltak munkát, ezért az egész családunk átköltözött oda. Két év után hazatértünk és Rafajnán építettünk házat. Ma abban élünk a feleségemmel és a gyerekekkel.

 

– Mikor kezdett udvarolni Irénkének?

Sándor: – Irénke bátyja az osztálytársam és a barátom volt, ezért gyakran megfordultam náluk. Hamarosan udvarolni kezdtem Irénkének. Aztán besoroztak és hat hónapotLemberg megyében szolgáltam, majd Moldáviába kerültem másfél évre.

Irénke: – Sándor édesanyjával elmentem a katonai eskütételre Lembergbe. A katonaság alatt levelezéssel tartottuk a kapcsolatot.

 

– Mikor keltek egybe?

Sándor: – 1985 májusában leszereltem, három hónap múlva, szeptemberben házasodtunk össze.

Irénke: – Akkor még csak 17 éves voltam. A szüleim nem örültek, hogy ilyen fiatalon férjhez megyek.Ráadásul a családom éppen építkezett, nem tudtak támogatni engem. Sándorékhoz költöztünk. Neki már idősebbek voltak a szülei, segítségre szorultak.

Sándor: – A testvéreim akkorra már mind családot alapítottak és elköltöztek otthonról. A szüleim a maguk tapasztalataival sokat segítettek nekünk.Állatokat (sertést, baromfit) tartottunk.

Irénke: – Sándor édesanyjától tanultam meg főzni és a háztartást vezetni.

 

– Fiatal házasként hány gyermeket terveztek?

Irénke: – Mind a ketten sok gyermeket szerettünk volna. Talán azért is, mert a házasságkötésünk előtt sokat és szívesen vigyáztunk a rokonságban és a szomszédságban az apróságokra. Sajnos azonban nem adatott meg, hogy saját gyermekünk legyen. Amikor összeházasodtunk, Harkiv megyében vállaltam munkát. Nem tudtam, hogy állapotos vagyok, megerőltettem magam, elvetéltem. Később többször is állapotos lettem, de sohasem tudtam kihordani a gyermekeket. Hiába jártunk orvosról orvosra, nem tudtak segíteni.A családban ez egy örökletes probléma, többeknél előfordul. 24 éven át bíztunk abban, hogy lehet saját gyermekünk.

Sándor: – Aztán belefáradtunk az állandó orvosi kezelésbe, a sikertelenségbe. 43 évesenmég mindig nem voltam apa.

 

– Hogyan teljesült az álmuk?

Irénke: – Egy barátnőm biztatott, hogy próbáljuk meg az örökbefogadást.

Sándor: – Bementünk a Beregszászi Járási Gyámhivatalba, s beadtuk a kérvényt, hogy szeretnénk egy gyermeket örökbefogadni. Ott tudtuk meg, hogy nagyon hosszú a várakozási idő. Egy ismerősöm pont akkoriban adta a kezembe a Kezünkben a Jövő Alapítvány szórólapját, melyen arról olvashattunk, hogy az örökbefogadás mellett nevelőszülőként is magunkhoz vehetünk árva gyermekeket. Megbeszéltük Irénkével, hogy nekünk ez a megoldás is megfelel, ráadásul ez az út járhatóbb és gyorsabb volt, mint az örökbefogadás procedúrája.

 

– Mi volt a következő lépés?

Sándor: – Felkerestem az alapítvány elnökét, Kurmay Sándort, aki felkarolt bennünket és segített abban, hogy nevelőszülők legyünk. Megszereztük a szükséges okiratokat, teljesítettük a lakhatási feltételeket, elvégeztük a kötelező képzést, s néhány hónap leforgása alatt megkaptuk az engedélyt, hogy állami gondozott gyermeket neveljünk.

 

– Ki volt az első nevelt gyermek, aki önökhöz került?

Irénke: – 2009 márciusában szóltak a gyámhivatalból, hogy a beregszászi kórházban van egy két és fél éves kisfiú, Lacika. Alsóremetéről származott, négy nagyobb testvére volt. Az édesapja meghalt, az édesanyja elhagyta, a rokonság gondoskodott róla, de már ők sem tudták tovább vállalni a nevelését.

Sándor: – Meglátogattuk Lacikát a kórházban. Ő rögtön úgy tekintett rám, mint az apjára.

Irénke: – Hamarosan engem is elfogadott az édesanyjának.

 

– Mennyi időbe telt, hogy hazavigyék a kisfiút?

Irénke: – Nagyon gyorsan megkaptuk az engedélyt. Tíz nap alatt elintézték a bírósági papírokat, s 2009. március 8-án hazavihettük Lacikát.

– Milyen állapotban volt akkor Lacika?

Irénke: – Elmaradt a fejlődésben: nem volt még szobatiszta, nem akart enni, nem tudott járni. A tyúkmellén kívül komoly gyomorproblémái is voltak. Ráadásul nem beszélt magyarul. Idővel sokat javult az állapota. Gyorsan megtanult magyarul, a rendszeres orvosi kezelésnek köszönhetően a gyomorpanaszai is enyhültek.

 

– S hamarosan ismét bővült a család…

Irénke: – Két hete volt nálunk a kisfiú, amikor szóltak a gyámhivatalból, hogy Lacika két nővére, az akkor hatéves Marika és kilencéves Natika is nevelőszülőkhöz kerül, mert meghalt a nagymamájuk, aki eddig gondozta őket. A gyámhivatal arra törekedett, hogy egyben tartsa a testvéreket. Befogadtuk a lányokat, 2009. április 1-jén vittük őket haza. Összeborulva sírtak, amikor találkoztak Lacikával.

 

– Hogy illeszkedtek be a családba a gyerekek?

Irénke: – Lacikához hasonlóan a lányok is csak ukránul beszéltek, amikor hozzánk kerültek, itt tanultak meg magyarul. A két lány csak fél év múlva kezdett bennünket anyának és apának szólítani. Eleinte azt várták, hogy értük jön az anyukájuk. Aztán – amikor már megszoktak és megszerettek bennünket – attól féltek, hogy elviszi őket. Amikor 2012-ben elhunyt az édesanyjuk, szinte megkönnyebbültek.

 

– Milyennek látják most, hat év elteltével a gyerekeket?

Irénke: – Lacika most kilencéves, izgő-mozgó gyerek, nagyon jó észjárású, szeret barkácsolni.Marika 12 éves. Nem nagyon akar tanulni, de szívesen segít a háztartásban. Nativaleleinte sok problémánk volt. Meg kellett szoknia, hogy vannak szabályok és korlátok. Mára teljesen megváltozott. Nagyon jó tanuló. Aktívan részt vesz az iskolai programokban. Főként az idegen nyelvek érdeklik. Szívesen segít a testvéreinek a tanulásban.

 

– Hová járnak iskolába a gyerekek?

Irénke: – Mindhárom gyerek Barkaszón, az ukrán tannyelvű középiskolában tanul. Érdekes módon nem szeretnek ukránul beszélni, azt mondják, hogy az alsóremetei nehéz időszakra emlékezteti őket az ukrán nyelv, s el akarják felejteni azokat az éveket.

 

– Mit szólt hozzá a család, hogy nevelőszülők lettek?

Irénke: – Édesanyám eleinte nagyon ellenezte, hogy állami gondozott gyermekeket vegyünk magunkhoz. Aztán lassan megszerette Lacikáékat. A család többi tagja is elfogadta őket.

Sándor: – Tartottam a falu véleményétől, hiszen rajtunk kívül nincsenek nevelőszülők és állami gondozottak Rafajnán. De kedvezően fogadták a gyerekeket. A testvérem gyerekei unokatestvéreiknek tekintik Lacikát, Marikát és Natit.

 

– Ki segített önöknek az elmúlt években, ha problémájuk volt?

Sándor: – Kurmay Sándor nagyon sokat támogatott bennünket, gyakran adott tanácsot nekünk. Emellett más nevelőszülőkkel is tartjuk a kapcsolatot, megosztjuk egymással a gondjainkat. A kétévente megtartott nevelőszülői képzések is hasznosak.

 

– Hogyan kapcsolódik ki a család?

Sándor: – Állattartással foglalkozunk. Több tehenünk, sertésünk, aprójószágunk van. Földet is művelünk. Emiatt csak egynapos kirándulásokra megyünk el a környéken. Gyakran piknikezünk a rafajnai erdőben vagy a Beregi-tónál.

 

– Milyen terveik vannak?

Sándor: – Szeretnénk még négy gyermeket magunkhoz venni és átalakulni családtípusú gyermekotthonná. Ehhez azonban bővítenünk kell a házat is. Már vannak gyerekek, akiket szívesen hazavinnénk. Most egy 15 éves lányt emelt ki a családjából a gyámhivatal, szeretnénk, ha hozzánk kerülne. Emellett tudunk három testvérről, két lányról és egy fiúról, akik szintén nevelőszülői gondoskodásra szorulnak. Reméljük, hogy sikerül magunkhoz venni őket. A már meglévő gyerekek is várják, hogy bővüljön a család, nincs bennük féltékenység.

 

– Köszönöm a beszélgetést! Szívből kívánom, hogy sikerüljön a tervük! Isten áldja meg az életüket és a családjukat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma