Nagycsaládok Kárpátalján: a Farkas család
„Attól kezdve mindig együtt voltunk, úgy voltunk, mint a borsó meg a héja” – mondja Forrest Gump az azonos című filmben.
Ez jutott eszembe, miután egy délelőttön keresztül a házasságukról és három gyermekükről faggattam Munkácson élő régi ismerőseimet, Farkas Györgyöt (a továbbiakban Gyuri) és feleségét, Nikolettát (Niki). Aki ismeri őket, az egyetért velem abban, hogy míg Gyuri egy agilis, örökké tevékenykedő (még a beszélgetés alatt sem tudott nyugodtan egy helyben ülni), házias, de ugyanakkor némileg szétszórt férj, addig Niki a nyugalom, a rend és kiegyensúlyozottság mintaképe. És mégis, egymást kiegészítve alkotnak ketten egy egészet. De nem is folytatom ezt a gondolatmenetet, mert Gyuri váltig hangoztatta, hogy mindenféle fényezés és rózsaszín köd nélkül mutassam be a családját, ezért ezúttal megpróbálom félretenni a szubjektív énemet, s csak a tényekre hagyatkozom.
Íme a Farkas család!
– Számos közös pontja van az életeteknek: Munkács, a Rákóczi-középiskola, a cserkészmozgalom, a templom...
Gyuri: – Így van. Mindketten munkácsiak vagyunk, a római katolikus egyházhoz tartozunk, ugyanabban az iskolában tanultunk és egy cserkészcsapathoz tartozunk.
Még abban is hasonlóak vagyunk, hogy egyikünk sem származik nagycsaládból, Nikinek egy bátyja, nekem egy húgom van.
– Hogyan telt az ifjúságotok?
Gyuri: – Mozgalmas gyermekkorom volt: a magyar tannyelvű 3. sz. II. Rákóczi Ferenc Középiskola tanulója voltam, közben hittanórákra jártam, 15 évesen pedig bekapcsolódtam a cserkészmozgalomba. Popovics Béla, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség elnöke (néhány éve tiszteletbeli elnöke) volt az őrsvezetőm. A cserkészet iránti elkötelezettségem egyébként a mai napig megmaradt.
Niki: – Nyolc évvel fiatalabb vagyok Gyurinál, de emlékszem rá az iskolából. Kilencedik osztályos voltam, amikor ő már órát tartott az iskolában. Két évvel Gyuri után én is bekapcsolódtam a munkácsi cserkészek életébe. Először őrsvezető, majd segédtiszt lettem a csapatban. Ott is összefutottunk Gyurival, de akkor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy komolyabb érdeklődést tanúsítsak iránta. Nem is találkoztunk túl gyakran, hiszen ő Magyarországon tanult, míg én a kilencedik osztály után a Munkácsi Állami Egyetem Humán-Pedagógiai Koledzs tanítói szakán folytattam a tanulmányaimat.
Gyuri: – Én pedig Egerben, az Eszterházy Károly Főiskolán szereztem történelemtanár szakos diplomát… (Az olvasók érdekében nem soroljuk fel az összes szakot és iskolát, amelyet Gyuri a magyarországi évek alatt kipróbált – a szerk.) Ezután hazajöttem, s a következő években több munkában is kipróbáltam magam. Először Munkácson, s az egykori iskolámban voltam ifjúsági szervező. Aztán jött az 1998-as árvíz, s mint önkéntes, bekapcsolódtam a mentési- és utómunkálatokba. A következő év elején állást ajánlottak a Munkácsi Szent Márton Egyházmegyei Karitásznál, így a következő két évben ott dolgoztam. Ezzel párhuzamosan a későbbi Szent István Líceum alakuló osztályában és a munkácsi tanítóképzőben tanítottam történelmet.
2001-ben egy nagyobb volumenű munkába kezdtem. Ekkor jött létre az Agora Kárpát-medencei Információs és Szolgáltató Irodahálózat azzal a céllal, hogy segítse a határokon kívül élő magyar fiatalok Magyarországgal való kapcsolattartását. A szervezetnek kilenc határon túli irodája volt, a beregszászinak én lettem a vezetője. Igen széleskörű volt a tevékenységünk: magyarországi képzési lehetőségekről, ifjúsági és kulturális programokról adtunk tájékoztatást a kárpátaljai fiataloknak. Emellett ösztöndíjpályázatokat bonyolítottunk le, közreműködtünk a magyarországi részképzős programok népszerűsítésében és levezetésében, állásajánlatot közvetítettünk stb.
Gyuri: – A 2002-es kormányváltás után már nem tudtuk az eredeti elképzelések szerint működtetni az irodát, ezért jobbnak láttam, ha más tevékenységbe kezdek.
2004-ben néhány barátommal összefogtunk és magánvállalkozásba kezdtünk. Létrehoztuk Munkácson a Szuperinfo nevű, apróhirdetésekkel foglalkozó lapot, melyet 2007-ben felvásárolt egy multinacionális cég. A mai napig itt dolgozom, azzal a változtatással, hogy résztulajdonos lettem. A Szuprinfo mellett több honlapot is működtetünk, pl. az Aфіша nevű internetes portált, mely szintén hirdetésekkel foglalkozik. Nagy népszerűségnek örvend az orosz nyelvű vadászlapunk, illetve a Mascus cég elektronikai és műszaki termékeit bemutató portálunk.
– A munka mellett a magánéleted is révbe ért, találkoztál Nikivel…
Niki: – 2004-ben a Munkácsi Római Katolikus Egyházközség majálist szervezett, s mind a ketten részt vettünk a program lebonyolításában. Ott ismertük meg jobban egymást, s Gyuri hamarosan udvarolni kezdett. Egy év múlva megkérte a kezem, 2006-ban pedig összeházasodtunk.
– Egyértelmű volt, hogy Munkácson kezditek meg a közös életeteket?
Gyuri. – Felmerült a lehetőség, hogy Magyarországra költözünk, de végül úgy döntöttünk, hogy Munkácson maradunk. Itt béreltünk egy lakást, ahová rögtön az esküvő másnapján beköltöztünk. Feltett szándékunk volt, hogy önállóan éljük az életünket. Niki innen járt ki Barkaszóra tanítani.
– Gyermeket terveztetek?
Niki: – Igen, csak a számukban gondolkodtunk másképpen. Én két gyermeket akartam, Gyuri négyet. Az első gyermekünk, Gyurika hamarosan, 2007-ben meg is született. Őt még Budapesten hoztam a világra, de a két kisebb gyermekünk már itt született Munkácson, ahol találtunk egy olyan szülész-nőgyógyász orvost, akiben teljesen megbízunk.
– Meddig maradtál otthon Gyurikával?
Niki: – Kétéves volt a kisfiúnk, amikor a barkaszói iskola igazgatója visszahívott dolgozni. Hogy könnyebben megoldjuk a Barkaszóra való kiutazást és a Gyurikáról való gondoskodást, a szüleimhez költöztünk, s velük éltünk együtt egészen 2012-ig, a második gyermekünk, Anna születéséig. Akkor ismét lakást béreltünk, s külön költöztünk.
– Nemsokára pedig újabb gyermekáldás következett…
Niki: – 2013-ban született meg Niki lányunk. Ő császármetszéssel jött a világra, de a komplikációk ellenére minden rendben zajlott a születésénél.
Gyuri: – Amikor megszületett a baba, az orvos rám szólt, hogy „vetkőzzek le”, s rám helyezték az újszülöttet. Kicsit segíteni kellett az eső néhány levegővételnél, de egyébként teljesen egészséges volt Niki. Inkább az édesanyjának volt nehezebb a császármetszés miatt, több időbe telt, míg regenerálódni tudott.
– S alig telt el néhány hónap Niki születése után, ti újból költöztetek…
– Milyen a környék, ahol most éltek?
Gyuri: – Ez egy nyugodt, rendezett része a városnak. Szépen parkosított, van a közelben egy görögkatolikus templom, ahol időnként római katolikus misét is végeznek. Saját piac is működik a közelben.
– Hogy boldogultok három gyermekkel?
Niki: – Jól bírjuk. Ha kell, akkor a nagyszülők segítségére is számíthatunk. Egyébként Gyuri kiveszi a részét a munkából, ha a szükség úgy hozza, pelenkát cserél, kiviszi a szemetet, főz stb. Esténként kikapcsolódásként megnézünk egy-egy filmet – általában belealszunk. Annának jönnek a fogai, ami nem egyszer okoz egy-egy álmatlan éjszakát, Niki pedig négy hónapos koráig hasfájós volt. Amióta gyermekeink vannak, kevésbé tudok részt venni a cserkészek programjain, bár arra is volt példa, hogy várandósan sátoroztam velük.
– Gyurika?
Gyuri: –Korábban Gyurika ukrán nyelvű óvodába járt, ahol nagyon jól elsajátította az államnyelvet. Csak az első két hónap volt nehéz. Tavaly szeptembertől a 3-as iskola tanulója. Reggelente fél hétkor kel, s busszal jut el az iskoláig. 33-an vannak az osztályban, vannak köztük ukrán anyanyelvű gyerekek is. Tervezzük, hogy hamarosan őt is bevezetjük a cserkészet világába.
– Ha már a terveknél járunk. Szeretnétek még gyermeket?
Gyuri: –Ha vállalunk is negyedik gyereket, akkor csakis örökbefogadás által.
– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
Gyuri: – Fontosnak tartjuk, hogy többet foglalkozzunk a lelki életünkkel és az igazi értékekkel. Ahogy azt Kosztolányi is megfogalmazta:
Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem…
…Már sokszor előre köszönnek…
…Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.
– Ez nagyon szép végszó. Köszönöm, hogy megosztottátok velünk gondolataitokat! Isten áldja meg a családotokat!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma