Nagycsaládok Kárpátalján: a Ferku család
„Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.” (Wass Albert)
Otthon, család. Számomra a kettő egyet jelent. Ezt tapasztaltam nemrég Benében is a Ferku családnál. Sándor és Viktória négy gyermekük számára teremtette meg az otthon melegét és a család biztonságát.
A velük folytatott beszélgetés során sokat tanultam a szeretetről, az Istenbe vetett korlátlan bizalomról és a családhoz való ragaszkodásról. Ők mindennap átélik a család megtartó erejét.
Kívánom, hogy mindenki érezze meg ezt az életben!
– Viki, mesélj a gyermekkorodról!
Viki: – Ebben a házban nőttem fel, ahol most a családommal is élek. Édesanyám egyedül nevelt. Velünk éltek az ő szülei is, ám a nagymamám korán meghalt.
– Hova jártál iskolába?
Viki: – Az általános iskolát Benében végeztem el, majd Nagymuzsalyban folytattam a tanulmányaimat. A helyközi járattal közlekedtem, mert az iskolásbuszokkal már akkoriban is sok probléma volt.
– Mi történt az érettségit követően?
Viki: – Egy évet itthon töltöttem. Közben kétszer is sikertelenül felvételiztem a Beregszászi Egészségügyi Középiskolába.
Aztán édesanyám tanácsára szervezői állásra jelentkeztem a Sárosoroszi Általános Iskolába. Akkoriban még nem igényelt diplomát ez a munka. Én pedig mindig is szerettem gyerekekkel foglalkozni és szerepelni, így nagyon örültem, amikor felvettek ebbe a munkakörbe.
– Mennyi ideig dolgoztál a sárosoroszi iskolában?
Viki: – Egy évig voltam ott, majd átjöttem a szülőfalumban, ahol hasonló munkakörbe kerültem. Nagyon nagy szeretettel fogadtak az egykori iskolámban. Egészen az első gyermekünk születéséig dolgoztam ezen a poszton.
– Közben eljutottunk a családalapításig. Ismerjük meg a férjedet, Sándort is!
Sándor: – Jómagam is benei származású vagyok. Az egyik szomszédos utcában nőttem fel.
– Ismertétek egymást Vikivel?
Sándor: – Igen, ugyanis Viki nagypapája borbély volt, s én hozzá jártam. Ám akkor még nem figyeltem fel Vikire. Köztünk kilenc év korkülönbség van, így ő akkoriban még kisgyerek volt. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaha majd ő lesz a feleségem.
Viki: – Benében szolgált egykor Hrabár Tamás görögkatolikus pap, s ő mondta mindig, hogy „a jó férjet ki kell imádkozni”. Megfogadtam a tanácsát.
– Hogyan kerültetek közelebb egymáshoz?
Sándor: – Évekkel később barátkoztunk össze. Mindketten Munkácson tanultunk: Viki római katolikus hitoktatónak készült, én pedig ifjúságivezető-képzésre jártam. Aztán a cserkészmozgalom még inkább összehozott bennünket.
– Ki cserkészkedett először közületek?
Sándor: – Már 1992-ben részt vettem a beregszásziakkal egy cserkésztáborban. 1994-ben elvégeztem a segédtiszti képzést, majd beindítottam Benében is a cserkészkedést. Az első cserkészeim ma már édesanyák és édesapák, s most az ő gyerekeik járnak az őrsökbe.
Néhány évvel ezelőtt hullámvölgybe került a cserkészet Kárpátalján, ám most megint virágzik a mozgalom.
A mai napig én vezetem a benei csapatot, de már nagyon szeretném átadni a stafétabotot egy fiatalabb segédtisztnek.
– A közös cserkészkedés még inkább összekovácsolt benneteket?
Viki: – Igen. A cserkészeink is észrevették, hogy mi összeillünk Sándorral, és várták a fejleményeket. Végül 1998-ban lettünk egy pár, és egy év múlva össze is házasodtunk.
– Mivel foglalkoztatok akkoriban?
Viki: – Akkor már a benei iskolában voltam szervező munkatárs, ott dolgoztam egészen Johanna születéséig.
Sándor: – Én pedig egy nagymuzsalyi vállalkozónál dolgoztam mint műköves, kőfaragó. Elsősorban sírköveket készítettünk. Amikor megnősültem, saját kőfaragó műhelyt nyitottam, s a mai napig ez a munkám.
– Hogy terveztétek el a közös jövőt?
Sándor: – A Jóistenre bíztuk az életünket.
Viki: – Ideköltöztünk az én szülői házamba. Akkor még velünk élt az édesanyám a férjével és a nagyapám. Hozzákezdtünk a ház átépítéséhez, hogy mindannyian elférjünk.
– Szükség is volt a bővítésre, hiszen hamarosan új családtagok érkeztek…
Viki: – Az esküvőnket követő évben, 2000-ben megszületett Johanna lányunk, majd őt követte 2001. december 29-én Szilveszter fiunk. Majdnem a névnapján jött a világra. 2003 nyarán jött a világra Franciska, majd 2006-ban a legkisebb csemeténk, Boglárka.
– Hol hoztad világra a gyermekeiteket?
– Mindegyikük Beregszászban született. Nem akartunk Magyarországra menni, úgy gondoltuk, hogy a Jóisten mindenhol velünk van. Rendben le is zajlottak a szülések.
– Hogyan telt a kezdeti időszak?
Sándor: – Arra törekedtünk, hogy ne kényeztessük el a gyerekeinket. Például nem szoktattuk őket kézre. Mind a négy más természetű. Nagyon sokat imádkozunk, hogy jó emberek legyenek.
Viki: – Amikor kisebbek voltak a gyerekek, voltak nehezebb időszakok. Gazdaságilag és egyéb tekintetben sem volt könnyű. Ám a Jóisten mindig megsegített bennünket. Egyedül az bánt, amikor vitatkoznak egymással a gyerekeink. A két nagyobbik jól kijön egymással, és a két kisebbik is közel áll egymáshoz.
Örömmel tölt el bennünket, amikor látjuk a fejlődésüket, azt, hogy mindegyik másban tehetséges. Minden velük töltött időt élvezünk.
– Meséljetek a gyerekekről!
Viki: – Johanna zárkózott természetű. Most a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Felsőfokú Szakképzési Intézetének tanulója: turisztika szakra jár. Nagyon jól érzi ott magát. Jó a szakválasztás is, hiszen Benében sokan foglalkoznak falusi vendéglátással. A háborús időszak kezdetén visszaesett a turisták látogatása, de az utóbbi évben már azt tapasztaltuk, hogy újra szívesen jönnek Kárpátaljára.
Sándor: – Csendes, időre van szüksége, hogy megnyíljon mások előtt. Szívesen részt vesz a helyi cserkészcsapat tevékenységében. Igazi baráti közösségé kovácsolódtak a benei cserkészek.
– Minden gyermeketek tagja a mozgalomnak?
Viki: – Egyedül Boglárka nem csatakozott még a cserkészethez, ám ő is eljön velünk a rendezvényekre.
– Beszéljünk Szilveszterről!
Viki: – A fiunk Benében jár iskolába. Emellett elvégezte a tiszaújlaki zeneiskola gitár szakát. Szépen és szívesen énekel. Nemrég egy málenykij robotról szóló megemlékezésbe vontam be. A továbbtanulási szándékát is a zene határozza meg: a beregszászi főiskolán szeretne továbbtanulni, amennyiben ott elindul az ének-zene szak. Ezenkívül színészi ambíciói is vannak Szilveszternek.
– Franciska és Boglárka?
Viki: – Franciska nyolcadik osztályos Benében, és szakács szeretne lenni. Otthonosan mozog a konyhában.
Boglárka ötödikes. Zongorázni tanul itt helyben. Szereti a hangszerét, mondani sem kell neki, hogy gyakoroljon. Neki még nincsenek pályaválasztási tervei.
– Most a karácsonyi szünetet töltik itthon a gyerekek. Hogyan pihentek?
Viki: – Az a legnagyobb öröm, ha együtt töltünk egy-egy napot. Legutóbb Beregszászba vittük el korcsolyázni a gyerekeket.
Karácsony előtt, alatt és a két ünnep között is sok programunk volt. Málenykij robotra való megemlékezésen vettünk részt, karácsonyi szerepre készültünk, és magyarországi cserkészeket láttunk vendégül. Szilveszterkor a gyerekek – kivéve Boglárkát – a plébánián buliztak. A férjem időnként rájuk nézett.
– Az ünnepek után mindenki visszatér a munkájához. Mivel foglalkoztok a hétköznapokban?
Sándor: – Továbbra is kőfaragóként dolgozom. Ugyanakkor kevesebb munkát vállalok, mert az egészségem nem teszi lehetővé, hogy a korábbi munkatempóban dolgozzam. Az egyháznál és az iskolában is vannak feladataim.
– Milyen vallásúak vagytok?
Sándor: – Talán ez az egyetlen olyan kárpátaljai falu, ahol ugyanannyian vannak a római katolikus misén, mint a görögkatolikus liturgián.
Viki: – Az emberek nem tartják számon, hogy ki a római katolikus, és ki a görögkatolikus. Nagyon összetartó a közösségünk.
– Viki, te most is az iskolában dolgozol?
Viki: – Igen, de már nem vagyok szervező. Amikor a gyerekek születése után visszamentem az iskolába, már felsőfokú végzettséghez kötötték az alkalmazásomat. Nagyon sokat imádkoztam, majd beadtam a felvételimet a beregszászi Rákóczi-főiskola földrajz–biológia szakára. Ahogy lediplomáztam, nyomban órákat is kaptam, s azóta én tanítom a földrajzot és a biológiát a benei iskolában. Heti tizenkilenc órában dolgozom.
– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
Sándor: – A kőfaragás több számomra, mint egy megélhetési lehetőség. Szobrokat szeretnék faragni. Nemrég készítettem el a falu ’56-os emlékművét. Nagy vágyam, hogy egy Jézus szíve szobrot állítsak Benében. Ez a templomunk címünnepe. Emellett néhány éve elkezdtünk kiépíteni egy keresztutat a benei hegyre, ezt szeretnénk befejezni.
Viki: – Jómagam teljes szívvel-lélekkel szeretném folytatni azt, amit eddig is tettem: tanítani az iskolában és hitoktatni. Számomra ez kikapcsolódás.
– Szerettek Benében élni?
Sándor: – Ha el is megyünk innen néhány napra, mindig visszavágyunk.
– Isten tartson meg benneteket erőben, egészségben, boldogságban!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma