Nagycsaládok Kárpátalján: a Gál család
Sokszor említettem már, hogy a nagycsaládosok élete nem mondható szokványosnak, a gyermekek száma és a szülők életfelfogása többnyire különbözik a társadalom által megszokottaktól.
Egyesek gyermekszeretetből vállalnak kettőnél több gyermeket, mások a nagycsaládból hozott pozitív élményekre hivatkoznak, s vannak, akik keresztény értékszemléletük miatt fogadják el a többszöri gyermekáldást. A most bemutatásra kerülő családnál a keresztény háttér találkozott a gyermekek utáni vággyal, így vállalt a Zápszonyban élő Gál István és Beáta három gyermeket. Hivatásuk, életfelfogásuk, hétköznapi életük nem mindennapi. Ismerjük meg őket!
– Meséljetek a megismerkedésetek előtti időszakról!
Beáta: – A Munkácsi járásban, Izsnyétén nőttünk fel a nővéremmel. Az általános iskola elvégzése után egy munkácsi kereskedelmi szakközépiskolában tanultam tovább. De igazából mindig is gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, ezért nyaranta sokszor besegítettem a református gyerekeknek szervezett programokban és az üdültetésekben. Egy nyári tábor alkalmával ismerkedtem meg Istvánnal. Akkor még csak 16 éves voltam, ezért édesanyám nem engedte, hogy István udvaroljon nekem. Csak később kezdtünk találkozgatni, s majd 2006-ban házasodtunk össze.
István: – Én Nagymuzsalyban születtem, a húgommal ketten voltunk testvérek. Iskoláimat is a szülőfalumban végeztem, majd elhivatottságot éreztem a katonai pálya iránt. Ezért a Kijevi Katonai Akadémiára jelentkeztem, de mielőtt megtörtént volna a felvételi vizsga, az Úr megszólított, s egy másfajta hivatás – Isten szolgálata – kezdett érdekelni. A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy menjek el a katonai iskola felvételijére, amit meg is tettem. Nem vettek fel, s ezt jelnek tekintettem. Magyarországra szerettem volna menni, hogy teológiát tanuljak, de ez nem ment olyan könnyen, ui. Ukrajnában még sorköteles voltam. Hosszú huzavona után 1998 augusztusában sikerült elutaznom Miskolcra, ahol a Károli Gáspár Református Teológiai és Missziói Intézet hallgatója lettem. Öt éven át tanultam ott, egy évet gyakornokként töltöttem el Miskolcon, illetve Budapesten. Ezután hazajöttem Kárpátaljára, mert úgy éreztem, hogy itthon nagyobb szükség van rám.
– Mit kell tudni a Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyházról, amelynek tagja, illetve lelkésze vagy?
István: – A ’90-es évek elején elképzelés született egy új teológiai és missziói intézet létesítéséről, amely biblikus alapokon áll és teológiájában református. Több mint egyéves előkészület után, a Károlyi Gáspár Teológiai és Missziói Intézet (KGTMI) 1992 októberében kezdte meg működését Budapesten, melyet másfél év után Miskolcon folytatott. Közben a KGTMI vezetői tárgyalásokat kezdeményeztek a Magyar Református Egyházzal arról, hogy a KGTMI hivatalos elismerést nyerjen, amely azonban nem történt meg. Az iskola diákjai és tanárai szomorúan vették tudomásul a döntést, de hitükben és elhatározásukban egyáltalán nem lankadtak. Az elmúlt években több kis gyülekezet alakulhatott Magyarországon, Erdélyben és Kárpátalján, illetve vannak érdeklődők Szlovákiában és Szerbiában is.
– Kárpátalján hol kezdted a szolgálatot?
– Hogyan fogadtak benneteket a községben?
István: – A helyiek érdeklődőek voltak. Leginkább a többi egyház részéről találtunk elutasításra, szektának tekintették a gyülekezetünket. Itt is szolgálati házban lakunk, ebben alakítottuk ki a gyülekezeti termet is. Az istentisztelet mellett vannak felnőtt- és ifjúsági bibliaóráink, gyermekalkalmaink. Zápszony mellett Barkaszón is szolgálok, az ottani gyülekezetben vannak Rafajnáról bejáró testvérek is.
– Nagycsaládot terveztetek?
Beáta: – Régebben 5-6 gyermekben gondolkodtam, végül egészségügyi okok miatt három gyermeket tudtunk vállalni. De régi álmom, hogy egy gyermeket örökbe fogadjunk, s erről még nem mondtam le.
István: – Sok gyermeket szerettem volna, de számokban nem gondolkodtam. A Jóistenre bíztam, hogy hány gyermekkel áld meg bennünket. Ugyanígy voltunk a szüléssel is, bár lett volna lehetőségünk Magyarországon szülni, mi a beregszászi kórházat választottuk, a többit pedig a gondviselésre bíztuk. Voltak ugyan nehézségek a várandósság alatt, de Isten megsegített bennünket.
– A két kisebb gyermeket óvodáskorú, Lídia pedig idén lett tanköteles. Ti azonban nem a hagyományos utat választottátok, Ábrahám és Mirjám nem jár óvodába, Lídia pedig nem az iskolában, hanem itthon sajátítja el a tananyagot. Miért döntöttetek az otthonoktatás mellett?
A gyermekeinket ajándékba kaptuk Istentől, a mi felelősségünk, hogy megfelelő szellemi, lelki, testi nevelésben részesüljenek. A mai világban a szülők ezt a felelősséget sok esetben az iskolára hárítják, míg az iskola a szülőktől várja a gyermekek megnevelését, a tananyag elsajátítását. Az egymásra mutogatás közben pedig nem veszik észre, hogy mennyire sérül a gyermekek igazi érdeke.
– Milyen fogadtatásban részesült az elképzelésetek az oktatásról?
István: – Sokan megértették a szándékunkat, de voltak, akik azt az érvet hozták fel az otthonoktatás ellen, hogy a gyermek nem jár közösségbe, s felnőtt korában nem fog tudni beilleszkedni a társadalomba. Mi úgy véljük, hogy nagyon sok ártalmas hatás érheti a gyermekeinket a közösségben, amelyeket nem muszáj megismerniük. Úgy szeretnénk őket nevelni, hogy felnőttként hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. Egyébként nincsenek egyedül, sok gyermekkel találkoznak a gyülekezetünkben illetve a faluban.
– Hogyan tudtátok gyakorlatban kivitelezni az otthonoktatást?
István: – Megkaptuk a járási szervektől a megfelelő engedélyeket, majd a zápszonyi iskolában magántanuló státuszba vették Lídiát. Azóta már „ellenőrzésünk” is volt a járási hivatal részéről.
Beáta: – Én foglalkozom a gyerekekkel. István mindhármuknak készített egy-egy tanulóasztalt, ahol a kicsik kifestőznek, rajzolnak, könyvet nézegetnek, míg mi Lídiával tanulunk. Az iskolából megkaptuk az első osztályos könyveket, az alapján vesszük át sorra a tananyagot.
István: – Az első évek nem adnak olyan feladatot a szülőnek, amelyet ne tudna teljesíteni. Később pedig segíthetnek más szülők és tanárok is. Az otthontanulás nem azt jelenti, hogy csak a szülő oktathatja a gyermekét.
– Hogy megy a tanulás Lídiának?
Beáta: – A matematika nagyon jól megy neki. Az olvasáshoz és íráshoz – amely több odafigyelést igényel – nincs mindig kedve Lídiának, ő ugyanis örökmozgó természetű, sokáig nem tud egy helyben ülni. Viszont nagyon jó a memóriája és a megfigyelő képessége.
– Hogyan telik egy napotok?
Beáta: – Még nem mondtuk, hogy állatokkal is foglalkozunk. Van három tehenünk és számos sertésünk. Mire a gyerekek felébrednek, addigra mi már ellátjuk az állatokat. Minden napot áhítattal kezdünk, a kicsiknek gyermekbibliából olvasunk fel. Aztán jöhet a tanulás, amelyért persze nem mindig lelkesednek, de ilyenkor megmagyarázzuk nekik, hogy Isten ezt várja el tőlük, s nekik most ez a kötelességük.
– A házban láttam TV-t, számítógépet… Mennyire engeditek meg a gyermekeiteknek ezek használatát?
István: – Úgy gondoljuk, hogy nem véletlen, hogy az emberiség kezében ilyen eszközök vannak. Ezeket lehet hasznosan is használni. Igyekszünk olyan meséket összeválogatni a gyerekek számára, melyek nemcsak szórakoztatóak, hanem a tudásukat is fejlesztik.
– Elégedettek vagytok az életetekkel?
Beáta: – Teljes mértékben. Mindig is arra vágytam, hogy gyermekekkel legyek körülvéve. Főállású anyaként tökéletesen kielégít az a feladat – a gyermekeink nevelése, gondozása – amelyet most betöltök.
István: – Nemcsak elégedett vagyok az életünkkel, de hálás is Istennek, hogy kegyelmét ilyen bőségesen kiárasztotta ránk.
Köszönöm a beszélgetést!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma