Nagycsaládok Kárpátalján: a Galajda család

Ez a nagycsaládos interjú is a szokásos módon indult: felkerestem egy házaspárt, akik a gyermekkorukról, a megismerkedésükről és a családalapításról beszéltek. Nagyjából ugyanazt az utat járták be, mint sok más kárpátaljai család: házasságkötés, gyermekvállalás, építkezés, munka. Amikor azonban a jövőbeli tervekről kezdtünk beszélgetni, olyan célt vázoltak fel előttem, amelyet eddig még egyik nagycsaládnál sem hallottam: arra készülnek, hogy elhagyják a szülőfalut és Kárpátalját, s Magyarországon kezdenek új életet.

Noha sokan beszélnek arról, hogy az utóbbi években ismét nőtt a Kárpátaljáról kitelepülők száma, személyes ismeretségi körömben még nem volt rá példa. Éppen ezért nagyon mélyen megérintett a Galajda család története. Ferenc és Erika 13 éve házasok, Tiszacsomán laknak három gyermekükkel. Vallásos, dolgos magyar család, olyanok, akikre szükség van Kárpátalján. Ők azonban nem látják itt a jövőjüket.

Velük beszélgettem.

 

– Mindketten nagycsaládból származtok.

Erika: – Beregszászban nőttem fel, hárman vagyunk testvérek a húgommal és az öcsémmel. Görögkatolikus családból származom. A szüleim a városban dolgoztak: édesapám a Május 1. Bútorgyárban, édesanyám a konzervgyárban, majd a piacon vállalt eladói munkát. A testvéreimmel az ukrán tannyelvű Beregszászi 5. Sz. Középiskolában tanultunk. Édesapám ragaszkodott hozzá, hogy elsajátítsuk az államnyelvet. Talán azért, mert ő maga orosz származású. Egyébként magyarul is beszél. A kilencedik osztály befejezése után én a Beregszászi 11. Sz. Szakközépiskolában tanultam tovább cukrász szakon. Ennél többet nem akartam iskolába járni, inkább arra vágytam, hogy férjhez menjek, gyerekeket szüljek, s családom legyen.

 

– S itt jön a képbe Ferenc…

Ferenc: – Én tiszacsomai vagyok, szintén nagycsaládból származom, két nővérem van. Igaz ők már nagyobbak voltak, amikor én megszülettem, így szinte egykeként nőttem fel. Római katolikus vallású vagyok. Édesapám kőműves volt, édesanyám háztartásbeliként gondoskodott a családról.

A szülőfalumban jártam iskolába, itt érettségiztem le, majd besoroztak katonának. Luhanszkban szolgáltam másfél éven át. Utána ismerkedtem meg egy macsolai szórakozóhelyen Erikával.

 

– Mikor házasodtatok össze?

Erika: – Másfél év udvarlás után, 2002-ben tartottuk meg az esküvőt. Tiszacsomán telepedtünk le, mert közben Feri édesanyja meghalt, a testvérei férjhez mentek, így az édesapja egyedül élt a házban.

 

– Hány gyermeket terveztetek?

Erika: – Jó tapasztalataim voltak a saját családomban, a testvéreimmel mindig összetartottunk. A húgom kései gyerek, az öcsémmel sokat segítettünk édesanyámnak az ő nevelésében. Amikor Ferivel összeházasodtunk, én is három-négy gyermeket akartam.

Ferenc: – Én inkább egy-két gyermeket szerettem volna.

 

– Mikor születtek meg a gyermekeitek?

Erika: – 2003-ban jött a világra Norbi, őt Evelin követte 2005-ben. Két év korkülönbség van köztük, ezért először féltem attól, hogy emiatt nehezebb lesz a nevelésük, de annyira egy hullámhosszon voltak, hogy könnyű volt velük. Norbi evett, aludt; Evelin sírósabb volt. Feri édesapja is segített nekünk a gyerekek gondozásában.

 

– Miből élt meg a család?

Ferenc: – A katonaságot követően asztalosként dolgoztam Magyarországon több mint tíz éven át. A nővérem férje Macsolán asztalos, tőle tanultam meg a szakma alapjait, majd tovább képeztem magam az anyaországban. Norbi kétéves koráig dogoztam Magyarországon, aztán végleg hazajöttem.

Erika: – Nehéz volt az az időszak, Norbi sírt, amikor havonta egyszer meglátta az apját.

Ferenc: – Még Magyarországon dolgoztam, amikor eldöntöttem, hogy hazajövök, és itthon nyitok egy asztalos műhelyt. Mindent előkészítettem: az apósomtól kaptam gépeket, ami hiányzott, azt megvettem. Az udvaron pedig kialakítottam egy helyiséget a munkához. Azóta itthon dolgozom.

 

– Miket készítesz?

Ferenc: – Mindenféle asztalosmunkát elvállalok. Először ajtókat, ablakokat készítettem, majd bútorokat is gyártottam. Eddig elegendő volt ez a munka ahhoz, hogy eltartsam belőle a családot.

Erika: – Amikor Evelin kétéves lett és óvodába került, én is munkába álltam, édesanyámnak segítettem a piacon egészen Ferike születéséig.

 

– Ferike tervezett baba volt?

Erika: – Igen, nagyon vártuk a születését. Főleg a gyerekek szerettek volna egy kistestvért. Norbi kisfiúra, Evelin kislányra vágyott. Sokáig az ultrahangos vizsgálaton is azt mondták, hogy lány lesz, de végül fiunk született. Ferike 2013-ban jött a világra.

 

– Melyik kórházban szülted meg a gyerekeket?

Erika: – Mindhárman a beregszászi kórház szülészeti osztályán jöttek a világra. Az első két gyermekünk esetében semmilyen probléma nem volt, Ferike születésénél azonban komplikációk adódtak. Valószínűleg a vajúdás közben beadott gyógyszerre lehettem allergiás, mert olyan állapotba kerültem, hogy császármetszéssel kellett világra hoznia Ferikét, engem pedig még egy hétig az intenzív osztályon kezeltek, a gyereket sem láthattam. Neki, hála Istennek, nem lett baja. Valóságos angyal, sohasem sír.

 

– S az apja nevét örökölte.

Erika: – Ragaszkodtam ahhoz, hogy az első fiunk neve Norbert legyen, a másodiknál viszont Feri kérte, hogy az ő keresztnevét vigye tovább a gyermekünk. Evelin nevét is az édesapja választotta.

Ferenc: – Az édesapám is Ferenc, illetve a nagyapám és a dédapám is ezt a nevet viselte.

 

– Milyen három gyermekkel az életetek?

Erika: – Eleinte nehezebb volt, de édesanyám is eljött segíteni, illetve a gyerekek is sokat vigyáznak az öccsükre. Norbi jó baba, korán lefekszik este, sokáig alszik, egyébként pedig nagyon önálló.

 

– A nagyobbak hol tanulnak?

Erika: – Mindketten a tiszacsomai iskolába járnak, Norbi hatodikos, Evelin negyedikes. Nincsenek nagy létszámú osztályok. Evelin még napközis, Norbi itthon készül fel a másnapra.

 

– Hogyan tud kikapcsolódni a család?

Erika: – Minden évben elmegyünk néhány napra Magyarországra. Feri nővére Budapesten él a családjával, az öcsém bazilita szerzetes Máriapócson. Őket szoktuk meglátogatni. Bepakolunk a kocsiba, ami olyan, mintha költöznénk. A gyerekek szerencsére jól bírják az utazást. Élvezik a magyarországi utakat. Tiszacsomán nincs sok lehetőségünk a kikapcsolódásra, még játszótér sincs a községben. Néha a három gyerekkel bemegyek Beregszászba, hogy sétáljunk, nézelődjünk.

 

– Milyen terveitek vannak?

Erika: – Kereskedelemmel szeretnénk majd foglalkozni, ha Ferike óvodába kerül.

Ferenc: – Egyelőre asztalosként dolgozom tovább, de egyre nehezebb megélni ebből a munkából. Azt tervezzük, hogy egy-két év múlva áttelepülünk Magyarországra.

 

– Mennyire komoly ez az elhatározásotok?

Erika: – Nagyon komolyan gondoljuk. Nem a háború miatt szeretnénk elmenni, már egy-két éve fontolgatjuk az áttelepülést. Úgy érezzük, hogy Magyarországon könnyebben fel tudjuk nevelni a három gyermekünket. Kárpátalján nem fogjuk bírni anyagilag a taníttatásukat. A gyerekek nagyon szeretnek Magyarországon lenni.

Ferenc: – Többet szeretnénk nyújtani nekik, mint amire itt van lehetőség.

 

– Hol telepednétek le az anyaországban?

Erika: – Mindenképpen falun, kertes házban szeretnénk lakni, valahol egy város közelében. A gyerekek megszokták, hogy kertünk van, állatokat tartunk. Most is van sertés, baromfi, nyúl, kecske. Évente három disznót vágunk.

Ferenc: – Nem félek attól, hogy nem kapok munkát Magyarországon. Az asztalosság mellett a belsőépítési munkákhoz (csempézés, vakolás, glettelés) is értek.

 

– Mi lesz a tiszacsomai házzal?

Ferenc: – Nem adjuk el, hiszen a 74 éves édesapám itt él. Ha el is megyünk, akkor is megtartjuk a tiszacsomai házat, ahová bármikor hazajöhetünk. Kárpátalja a hazánk, itt születtünk. Ez mindig is így lesz.

 

– Isten áldását kívánom ahhoz, hogy megtaláljátok a helyeteket az életben!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma