Nagycsaládok Kárpátalján: a Gergely család

Szerző: | 2015.06.27., 14:45 | Nagycsaládosok Kárpátalján

(Fotó: © Portré Stúdió)

A nagycsaládos sorozatban ezúttal egy sok szempontból különleges családot szeretnék bemutatni. A református lelkész férj, Gergely Szabolcs egy kárpátaljai faluban, Haláboron született, míg a vallás- és angoltanár feleség, Eszter egy erdélyi nagyvárosban, Kolozsváron nőtt fel. Ott is ismerkedtek meg, majd a házasságkötés után Kárpátalján, Fornos községben telepedtek le. Három gyermekük született. 14 év szolgálat után most arra készülnek, hogy Magyarországon folytassák életüket.

Az idáig vezető útról, a papcsaládos életről, a mentalitásbeli különbségekről, a gyerekek taníttatásáról beszélgettünk.

 

– Meséljetek magatokról!

Eszter: – A gyökereim Kárpátaljára nyúlnak vissza, a dédnagymamám kisbégányi származású. Onnan ment férjhez Szlovákiába, ahol aztán megszületett édesanyám. Ő erdélyi férjet választott, aki által Kolozsvárra került. Ott születtem meg én, aki a román állampolgárság mellett az édesanyám után a szlovákot is megkaptam.

Édesapám egyetemi tanár, informatikus, édesanyám magyar nyelv és irodalom szakos pedagógus. Egy húgom és egy bátyám van.

Kolozsváron jártam magyar tannyelvű általános és középiskolába, majd református vallástanár–angol szakon tanultam tovább a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen.

Szabolcs: – Én Haláboron nőttem fel. A szüleim egyszerű munkásemberek. Édesanyám korábban a kerámiagyárban, illetve a mezőgazdaságban dolgozott, most otthon kertészkedik. Édesapám korábban vasgyári munkás volt, majd kőművesként kereste a kenyeret Magyarországon és Kárpátalján. Jelenleg ő is otthon kertészkedik. Van egy húgom, aki óvónő, már ő is családos. Az általános iskolát Haláboron és Tiszacsomán végeztem, majd az akkor induló Nagyberegi Református Gimnáziumba felvételiztem. Az ott töltött három év nagy hatással volt rám. Nagyon jó tanárok, nevelők vettek körül, s az osztálytársakkal is jó közösség alakult ki. Isten szeretetét, vezetését éltük át közösen napról napra.

 

– Hogy kerültél Kolozsvárra?

Szabolcs: – 13 éves koromban értettem meg azt, hogy Isten engem is szeret, s hogy Ő a személyes Megváltóm. Ezt követően naponta olvastam a Bibliát, imádkoztam, kerestem Isten akaratát. Így érttette meg velem Isten, hogy lelkészi szolgálatra hív el. Tudtam, hogy Ő készíti az utat, s mindenben előttem jár. A gimnázium elvégzése után jelentkeztem a Kárpátaljai Református Egyház vezetőségénél, hogy lelkészi pályára készülök. A püspöki hivatalban minden diákot meghallgattak, és akit alkalmasnak találtak, azt tovább küldték valamelyik teológiára. Abban az időben, 1996-ban a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet egy kárpátaljai diáknak biztosította a tanulmányait évről évre. Az étkezési költségeket pedig az Erdélyi és Királyhágómelléki Egyházkerület közösen állta. Engem választottak ki arra, hogy Kolozsváron tanuljak. Ezt Isten útjának láttam és itt ismerkedtem meg Eszterrel is.

 

Johanna

Johanna (© Portré Stúdió)

– Milyen emlékeitek vannak erről?

Eszter: – Többször is találkoztunk. Én bejártam a teológiára istentiszteletre, illetve ő is gyakran eljött a mi gyülekezetünkbe. Szabolcs végül kinyomozta a nevem, majd megismerkedtünk. Két évig udvarolt.

 

– Hogy képzeltétek el a közös jövőt?

Szabolcs: – A gimnáziumi évek alatt arra tanítottak bennünket, hogy Kárpátalja a hazánk, és bárhol is tanulunk, azt a tudást itt kell kamatoztatni. Emellett az egyházvezetésben volt egy olyan szóbeli elvárás, hogy akit az egyház kiküld teológiára, arra számítanak, hogy utána itthon teljesít majd szolgálatot. Számomra nem volt nehéz hazajönni, mert Kárpátalját mindig otthonomnak éreztem, és úgy mentem el a teológiára is, hogy mindenképpen visszatérek ide. Noha lett volna lehetőségem Erdélyben is szolgálni, úgy láttam, hogy itt nagyobb szükség van ránk.

Eszter: – Szabolcs ezt a nézetét rögtön az udvarlás elején tisztázta. Így amikor befejeztem az egyetemet, rögtön összeházasodtunk. Kolozsváron volt az egyházi esküvő, Haláboron a polgári. 2001-ben költöztünk Fornosra.

 

– Hogyan tudtatok beilleszkedni a közösség életébe?

Szabolcs: – Fornoson 50 éven keresztül nem volt helyben lakó lelkész. A szomszéd gyülekezet lelkipásztora végezte a szolgálatokat. 1997-ben a gyülekezet parókia építésébe fogott, mi abba költöztünk be, bár még nem volt teljesen kész. Az első egy-két év nem volt könnyű. Meg kellett ismerni a gyülekezetet, új emberek, más gondolkodás fogadott bennünket. Ma már úgy érzem, hogy a gyülekezet elfogadott, szeretettel vesznek körül, és közösen Isten segítségével sok mindent elértünk a 14 év szolgálat alatt.

Eszter: – Más ország, új állás, új szerepek (feleség, papné) vártak rám. Nehéz volt a kezdet. Egyrészt városi élet után cseppentem bele egy falusi közösségbe, másrészt akkoriban Románia gazdasága már fellendülőben volt, s óriási szakadék tátongott az ottani életszínvonal és a kárpátaljai között. Néha úgy éreztem magam, mint egy misszionárius, aki más, mint a többiek. Kárpátalján például nagyon adnak a külsőségekre, nekem viszont sokkal fontosabb a dolgok lelki oldala, illetve azt nézem, hogy a házunk, a ruhánk kényelmes legyen. Ráadásul, amikor férjhez mentem, nem tudtam főzni, nyűg volt a házimunka. Aztán beláttam, hogy ez fontos. Nem mindegy, hogy mit eszünk. Ma már igyekszem egészséges ételeket készíteni.

 

– Külföldi diplomával mennyire boldogultál Kárpátalján?

Eszter: – Több állásom is volt: a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán tanítottam angol nyelvet, majd Szabolccsal a Nagyberegi Református Líceumban oktattunk bibliaismeretet és egyháztörténelmet. Emellett hittant és angolt tanítottam Fornoson, illetve angol csoportot vezettem Mezőkaszonyban.

 

Sámuel

Sámuel (© Portré Stúdió)

– Közben édesanya is lettél.

Eszter: – Igen, 2003-ban született meg Johanna lányunk. Akkor még egy ideig vállaltam kisebb feladatokat, például egy munkácsi nyelviskolában oktattam. Aztán 2007-ben megszületett Sámuel fiunk, s onnantól kezdve leginkább az anyai teendők kötötték le a figyelmemet. A harmadik gyermekünk, Zelma 2013-ban jött a világra.

 

– Hol születtek meg a gyerekek?

Eszter: – A két nagyobb gyermekünk Szlovákiában, Kassa mellett született, Zelma pedig Nyíregyházán. A szlovák állampolgárság mellett román és a magyar állampolgárok is lettek.

– Hány gyermeket terveztetek Szabolccsal?

Eszter: – Szabolcs négyet szeretett volna, én ötöt. Most van három gyermekünk, illetve volt egy vetélésem. Azt, hogy bővül-e a család, szeretném Istenre bízni. Vannak kételyeim: három császármetszésem volt, emellett egészségügyi szempontból sem érezzük biztonságban magunkat Kárpátalján. A gyermekeink otthon tanulnak, ez sok energiánkba kerül. Ugyanakkor nem szeretném azt mondani, hogy ezért nem akarok több gyermeket. Inkább azt gondolom, hogy most így jó, majd meglátjuk.

 

– Említetted, hogy a gyerekek otthon tanulnak. Miért döntöttetek az otthonoktatás mellett?

Eszter: – Ötéves volt Johanna, amikor először elgondolkodtam ezen. Akkoriban hallottam az otthontanulásról. Először kritikus voltam, olyan kételyek merültek fel bennem, mint a közösség hiánya vagy a tudás megfelelő átadásának képessége. Ugyanakkor az otthonoktatás mellett is voltak érveim: úgy gondolom, hogy az otthonoktatás lehetőséget biztosít arra, hogy együtt legyen a család: együtt dolgozhatnak, tanulhatnak, formálhatják egymást, s gyakorolhatják a hitüket. Emellett itthon kevesebb rossz befolyás éri a gyerekeket, akik kisebb korban különösen képlékenyek.

Szabolcs: – Én kezdetben nehezen barátkoztam meg a gondolattal, mert úgy gondoltam, hogy a lelkész gyereke járjon iskolába, legyen példás magaviselete, jól tanuljon stb. Ez is csak azért van, mert ezt várja el a környezet. De mit vár el Isten? Azt, hogy én, mint szülő neveljem, tanítsam az Úr félelmére, ismertessem meg gyermekeimmel az Ő útját. Közösen olyan könyveket, cikkeket olvastunk, amelyek által Isten formálta a gondolatunkat, és úgy döntöttünk, hogy ezt az utat választjuk.

Úgy látom, hogy sokkal jobban meg tudnak valamit tanulni, ha érdekli őket, ha pedig nem érdekli, akkor úgyis elfelejtik, tehát kár időt tölteni vele. Sok mindent megtanultak a gyerekek az évek során, olyat is, amelyről az iskolában nem hallottak volna.

Lelki oldalról pedig látom azt, hogy mennyire fontos, hogy a kérdéseikre mi adjuk meg a választ, hogy együtt tudjunk olvasni, beszélgetni, imádkozni, takarítani stb. Sokat jelent számomra az a gondolat, amit valahol hallottam: „Száz év múlva nem számít majd, hogy milyen autóval jártunk, milyen házban laktunk, vagy, hogy mennyi pénz volt a bankszámlánkon. De a világ lehet, hogy más lesz, mert fontos voltam egy gyermek életében.” (Josh McDowell író gondolata – a szerk.)

Természetesen az otthonoktatásnak is van nehézsége, és nem is való ez mindenkinek, de ez egy olyan út, amelyre Isten sok család életében áldást adott már.

 

Sámuel és Johanna Zelmával

Sámuel és Johanna Zelmával (© Portré Stúdió)

– Hogyan tudtátok hivatalosan kivitelezni az otthoni tanulást?

Eszter: – Némi utánajárással megkaptuk a szükséges engedélyeket, majd Johanna szlovák állampolgárként Szlovákiában lett magántanuló az első két évben. Most már Magyarországon vizsgáznak év végén, mert a szlovák nyelv hiánya nehézzé tette volna a továbbiakban az ottani tanulást. Johanna most hatodik osztályos, Sámuel elsős volt.

Az első két osztály nagyon könnyen ment, a harmadik és a negyedik már nehezebb volt a matematika miatt. Az ötödik osztálytól nagyon féltünk, mert nem tudtuk, hogy melyik tanárnak milyen elvárása lesz.

 

– Ki készítette fel a gyerekeket a vizsgákra?

Eszter: – A tananyag átadásához egyelőre még elég a mi tudásunk. Szabolcs inkább reálos, ő segít a matematikában és a fizikában, én pedig a nyelvekből és a többi tantárgyból készítem fel a gyerekeket.

 

– Ők mit szólnak ehhez a tanulási formához?

Eszter: – Szívesen vannak otthon. Sámuel nagyon jól érzi így magát. Johanna néha elmondja, hogy szeretne iskolába járni a közösség miatt, ugyanakkor belátja, hogy az iskola nemcsak a barátokról szól, s az a rész már nem tetszik neki. Az otthonoktatóknak van egy közössége, ahová eljárunk.

 

– Mennyire fektettek hangsúlyt az ukrán nyelv elsajátítására?

Eszter: – Régebben nagyon fontosnak tartottam, hogy megtanuljuk az államnyelvet. A férjemmel mi is beiratkoztunk egy nyelvtanfolyamra. Jó a nyelvérzékem, az alapokat meg is tanultam. Rengeteg olvasmányt vettünk a gyerekeknek. Még könyvet is írtam Johi nyuszi ukránul tanít címmel a cél érdekében. Ugyanakkor nem találtam olyan tanárt, aki játékosan, beszélgetve oktatja a gyerekeknek az ukrán nyelvet, az iskolás módszer pedig nem tetszett nekem. Aztán beláttam, hogy egy színmagyar településen nagyon nehéz megtanulni ukránul, így az utóbbi években már nem erőltetjük.

gergely_csalad_05

– Milyennek látjátok a gyermekeiteket?

Eszter: – Johanna humán beállítottságú. Az angol nagyon jól megy neki, emellett ügyesen fogalmaz, szépen beszél, blogot, könyvet ír. Szereti az embereket. Most a körömfestésért is lelkesedik. Sámuel mindig bütyköl, kísérletezik, feltaláló szeretne lenni. Ő inkább reálos beállítottságú. Zelma kétéves, nagyon jól elvan a testvéreivel.

 

– Te így látod a gyermekeiteket. Mások vajon hogy látnak benneteket, mint papcsaládot?

Eszter: – Nagyon más papcsaládként az életünk. Én zárkózott vagyok, nehezen élem meg, hogy folyamatosan a figyelem központjában vagyunk. Rosszul esik a negatív kritika. A gyerekek is – ahogy nőnek– észlelik, hogy a mi családunk eltér a többitől.

Szabolcs: – A lelkész elsősorban Isten szolgája. Istennek kell inkább tetszenie, mint az embereknek. Egy gyülekezetben sokféle elképzelés van arról, hogy milyen legyen a lelkész. De nem lehet mindenkinek megfelelni. Van egy olyan mondás, hogy a jó pap az mindig a szomszéd faluban lakik. Számomra nem is az a fontos, hogy az embereknek tetsző életet éljek, hanem az, hogy mindenben keressem Isten akaratát, vezetését. Fontosnak tartom, hogy az életemmel ne hozzak szégyent Istenre.

 

– Eszter, főállású anyaként hogyan tudsz kikapcsolódni?

Eszter: – Számomra az a pihenés, ha elmegy néhány órára otthonról a család, s én nyugodtan olvashatok, vagy előadást hallgathatok, ez feltölt. Arra is rájöttem, hogy nekem az otthon végezhető, nem teljes állású munka való. Szeretek írni, interneten dolgozni. Külső segítségem nincs, de a férjemre számíthatok. Látja, hogy mire van szükségem. A gyerekeket is igyekszem bevonni a munkába, például szeretnek sütni.

 

– A nagyszülőktől távol éltek. Milyen gyakran tudtok hazamenni?

Eszter: – Amikor összeházasodtunk, eleinte kétévente mentünk haza Kolozsvárra, mert Szabolcsnak vízum kellett az utazáshoz. Inkább a szüleim jöttek mihozzánk. Mostanában már nem nagyon utaznak, mert idősek. A halábori nagyszülőket általában havonta egyszer meglátogatjuk.

 

– Most azonban arra készültök, hogy még messzebbre költözzetek a szülőföldetektől.

Szabolcs: – Mindkettőnket arra neveltek, hogy a saját kisebbségi létünkben kell megmaradni, s szégyen Magyarországra költözni. Azóta megértettük, hogy nem helytől függ Isten szolgálata. A jó magyarországi otthontanulós közösség miatt egyre jobban kötődünk az anyaországhoz, és nagyon jól tudunk azáltal tanulni, hogy érdekes helyeken kirándulunk. Szerintünk úgy lehet a legjobban elsajátítani a tananyagot, ha közben felkeressük az illető történelmi helyeket, illetve könyvtárban utánajárunk az olvasottaknak. Erre csak Magyarországon látunk lehetőséget. Eddig is oda jártunk könyvtárba, és egyre fárasztóbb és elkeserítőbb lett, hogy minden olyan távol van tőlünk, míg ha ott laknánk, ez egyszerűbb lenne. Istent ott is tudjuk szolgálni, sőt egyre inkább, hiszen a nyugati emberek egyre jobban elhidegülnek Istentől és az egyháztól. Szeretnénk, ha a gyerekeink továbbra is magántanulók lennének. Így lehetőségük van azt tanulni, ami különösen érdekli őket, amiben jók, és olyan közösségekbe járhatnak, amelyek építők. Olvasmányaink alapján úgy gondoljuk, hogy a gyerekeknek elsősorban biztonságos otthonra van szükségük, ahol megtapasztalhatják az elfogadást, a szeretetet, és közben olyan gyerekközösségekbe járhatnak, ahol nem farkastörvények uralkodnak, mint az iskolában. Az otthonoktatók közösségében nagyon jól érzik magukat a gyerekeink, de bármilyen más gyerek-, felnőtt, idős társaságban is hamar feltalálják magukat. Ezért nem féltjük őket, bárhova kerülünk is. Tudjuk, hogy majd nyugodt szívvel engedhetjük el őket, mert megismerik, felvállalják magukat, és hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak azzal a talentummal, amit kaptak, amit ki tudnak bontakoztatni, mert van rá idejük és alkalmuk.

 

– Isten áldja meg a családotokat, s vezessen benneteket!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This