Nagycsaládok Kárpátalján: a György család

Miben rejlik a családi boldogság? A gyermekáldás, az egészség, a biztos anyagi háttér, vagy éppen a komfortos ház, a vallásos lelkület a harmonikus élet biztosítéka? Mindenki másban keresi és találja meg a választ. György József és felesége, Hajnalka igen szerény körülmények között, kevés jövedelemből neveli hat gyermekét, akik közül az egyik egész életében szülői gondoskodásra fog szorulni. Mégsem láttam ezen a házaspáron a csalódottság és elkeseredettség nyomát. Nem mintha nem szeretnének előrébb jutni és biztosabb, kiszámíthatóbb életet élni, vagy nem örülnének, ha beteg gyermekük meggyógyulna. Szeretnék, ugyanakkor megtanulták értékelni azt, ami adatott nekik: istenhitüket, a gyermekeik szeretetét, a kicsiny ház biztonságát, a jóakaratú barátok támogatását.
Ismerjük meg őket!

– Mióta vagytok együtt?
Hajnalka: –16 éves voltam, amikor megismerkedtem Józsival. Haláboron laktam. Rövid udvarlás után házasodtunk össze, ennek lassan már húsz éve.
József: – Én Búcsúban (Beregszász) születtem. Amikor Hajnival összeházasodtunk, a szüleim kertes házában kezdtük meg a közös életünket, s azóta is itt élünk. Édesanyám akkor már nem élt, a házon a bátyámmal osztoztunk. Arra törekedtünk, hogy kifizessük az ő házrészét, ezért Hajnival a határ túloldalán, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében vállaltunk idénymunkát: gyümölcsöt, zöldséget szedtünk.

– Hány gyermeket terveztetek?
Hajnalka: – Nagycsaládban nőttem fel, öten voltunk testvérek, ahogy az édesapámék és a nagyanyámék is. Nálunk hagyománya van annak, hogy több gyermek születik a családba.
József: – Gergely fiúnk a legidősebb, ő 1995-ben született. Őt követte 1997-ben Ingrid, majd 1999-ben Rozika. 2000-ben Józsikával, 2002-ben Viktóriával, 2004-ben pedig Hajnalkával bővült a család.
Hajnalka: – Hajninak már nem nagyon örültek a szüleim, mert látták, hogy milyen nehéz anyagi körülmények között élünk.

– Miből éltetek meg?
József: – Több munkahelyem is volt. Először egy beregszászi varrodában helyezkedtem el, de az itt használt ragasztó annyira irritálta a szervezetemet, hogy nem tudtam enni, teljesen lefogytam. Orvosi tanácsra otthagytam a munkahelyem. Egy ideig Magyarországon dolgoztam, kertészetekben, építkezéseken vállaltam munkát. Itt jól kerestem, de távol voltam a családtól, Hajni pedig egyedül maradt a gyerekekkel.
Ezért hazajöttem és jelentkeztem a Bereg Kábel gyárába. Szerettem ott dolgozni, de az ottani munkamenet nem tette lehetővé, hogy Viki lányunk kezeltetése miatt szabadságot vegyek ki. Márpedig ez mindennél fontosabb volt.

– Miért szorul kezelésre Viktória?
Hajnalka: – Három hónapos volt Viki, amikor kapott egy fülgyulladást, amelynek többféle szövődménye is lett: szellemileg és fizikailag is maradandó károsodást szenvedett. Ötévesen még nem járt, nem beszélt. Nem tudott önállóan enni. Orvostól orvosig jártunk. Végül egy munkácsi specialista elvállalta a kezelését, ami abból állt, hogy eltörték majd újra összerakták a csontjait. Emiatt hónapokig gipszben volt, sokat kellett masszíroznunk. De hamarosan már járt. Közben megszületett a húga, Hajni, aki nagyon jó hatással volt rá, sok mindent együtt tanultak meg.
A szellemi elmaradottságot gyógyszeresen próbálják kezelni. Minden évben Csikósgorondon (Beregszászi Megyei Elmegyógyintézet, a Pszichikai Egészség Visszaállításának Rehabilitációs Központja – a szerk.) tölt tíz napot. A többi gyermek miatt én nem tudok ott lenni vele, ezért kért a gyárban szabadságot Józsi, de nem kapott.

– Hogyan oldottátok meg a problémát?
József: – Otthagytam a gyárat és saját vállalkozásba kezdtem. A régi ismerősünk és pártfogónk, Bárdos Péter által vezetett alapítvány („Nieuwleusen-Karpaty” Jótékonysági Alapítvány – a szerk.) segített abban, hogy szekeret és lovat vegyek. Ezzel tudok mezőgazdasági munkát, kapálást, szántást vállalni, illetve árufuvarozással is foglalkozom.
Hajnalka: – Én pedig főállású anyaként vezetem itthon a háztartást, illetve művelem a kertet, ahol mindent megtermelünk, ami a konyhára kell, illetve gyümölcsfáink is vannak. Emellett állatokat – disznót, borjút, kecskét és tyúkot – is tartunk. Gondoltam rá, hogy én is munkába állok, de a gyerekeknek szükségük van arra, hogy amikor délután hazajönnek az iskolából, valaki főtt étellel várja őket itthon és vigyázzon rájuk.

– Hol tanulnak a gyerekek?
Hajnalka: – Mindannyian a Beregszászi 3. Sz. Zrínyi Ilona Középiskolába járnak. Gergő három éve érettségizett le, most egy élelmiszerboltban dolgozik.
Ingrid idén végez a középiskolában. Nagyon jó tanuló, az az elképzelése, hogy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán tanul tovább magyar nyelv és irodalom szakon. Most odajár előkészítő tanfolyamra.
A húga, Rozika 10.osztályos. Ő is hasonló terveket szövöget, mint a nővére: alsós tanító szeretne lenni.
Józsika autószerelőnek készül, a kilencedik osztály befejezése utána Makkosjánosi Mezőgazdasági Líceumban szeretné folytatni a tanulmányait.
A két legkisebb gyermekünknek még nincsenek tervei.

– S nektek milyen elképzelésetek van a jövőt illetően?
József: – Olyan vágyunk van, amelyet egyedül, önerőből nem tudunk megvalósítani. Kinőttük a házat, kevés a szoba. Jó lenne, ha a fiúk és a lányok külön helyiséget kapnának. A konyhánk is nagyon kicsi.
Hajnalka: – De emellett minden nap hálát adunk a Jóistennek, hogy iskoláztatni tudjuk a gyerekeket, hogy a Teremtő olyan eszet adott a lányoknak, amellyel tovább tudnak tanulni. Nem akarunk gazdagok lenni, nem kell nekünk palota. Csak a hat gyermekünk egészsége legyen meg, s minden nap tudjunk ebédet tenni az asztalra. Ez a legfontosabb.

– Köszönöm a beszélgetést! Isten vigyázzon a családotokra!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma