Nagycsaládok Kárpátalján: a Hájas család

Amikor időről időre bemutatok egy-egy nagycsaládot, nem titkolt célom eme – mostanság oly mostoha – életforma népszerűsítése.

Leginkább olyan családokkal ismerkedhettünk meg az elmúlt időszakban, ahol a házaspárok tudatosan vállalták három vagy több gyermeküket, s amelyben a szülők jó munkahellyel, a család biztos megélhetéssel rendelkezik, ahol a gyermekeket megfelelő intézményekbe járatják, s akiknél természetes a nyaralás vagy a hétvégi kikapcsolódás. Az olvasóknak nemegyszer lehet „túl szép, hogy igaz legyen” érzésük, pedig igyekeztem rávilágítani a nagycsaládok gyakorolta élet nemcsak fényes, de árnyékos oldalára is.
Azt is megszokhatták már, hogy van egy bizonyos menete a házaspárokkal folytatott párbeszédnek: gyermekkor, megismerkedés, házasság, gyermekvállalás, mindennapi élet témakörét érintő kérdések
Most azonban egy cikk erejéig szeretnék eltérni az eddigiektől, s a magam gondolatmenete szerint bemutatni egy családot: egy cigány nagycsaládot.
Mielőtt még az arra érzékeny olvasóink felkapnák fejüket a cigány szó hallatán, fogadják el tőlem ezt a kifejezést, hiszen történetem szereplői is így nevezik magukat és a környezetükben élőket. Azokat is türelemre intem, akik úgy gondolják, hogy manapság mindenki ezzel a „divatos” témával foglalkozik, s már a „csapból is ez folyik”.
Újabb statisztikával, mélyebbre szántó gondolatokkal én sem szolgálhatok, mégis úgy éreztem, hogy érdemes bemutatni egy efféle életmódot. Miért? – teheti fel joggal bárki a kérdést. A magam részéről többek között azért, hogy értékelni tudjam és megbecsüljem azt, amim van: a családomat, a férjemet és a gyermekeimet, az egészségünket, a hajlékot a fejünk fölött, a munkánkat, a számunkra oly természetes dolgokat, mint a víz, a villany, a fűtés és az étel. Más számára pedig azért, hogy elgondolkodjon: meddig tart a felebaráti szeretet, a felelősségvállalás az embertársunk iránt?
E hosszas bevezető után ismerkedjünk meg a Hájas családdal.
A beregújfalui cigánytáborba tett látogatásom életem első ilyen jellegű „élménye” volt. Nagyjából tudtam, mire számíthatok, hiszen jó néhány fotót, filmet láttam már a beregszászi romák életéről, nem beszélve a városban szerzett tapasztalataimról.
Mégis hatása alá kerültem ennek a „kirándulásnak”, melynek az volt az előzménye, hogy egy barátom, Szabolcs, aki már régóta foglalkozik cigánypasztorációval, megkért, hogy segítsek neki elkészíteni egy videofelvételt az egyik beregújfalui cigánycsaládról.
Előzetesen csak annyit mondott, hogy a tábor legszegényebb családjáról van szó, akiknek a nyomorúságos helyzetét még társaik is elismerik. A videofilm célja, hogy bemutatva a Hájas család életét magyarországi támogatást szerezzen a számukra.
Ilyen háttérismeretekkel rendelkezve érkeztünk meg a beregújfalui cigányok közé. A kocsinkat a tábor szélén álló római katolikus templom előtt hagytuk. A Boldog Ceferino Gimenez Malla tiszteletére tavaly októberben felszentelt épület a helyi romaközösséget szolgálja. Innen folytattuk utunkat gyalogosan Hájasékhoz. Útközben a cigány életforma jellemző képeivel találkoztam: meztelenül szaladgáló pulya – hogy helyi szóhasználattal éljek–, szabadtűzön fövő ételek, kitaposott udvarok, kerítésre kiteregetett ruhák…
A keresett családhoz megérkezve népes társaság fogadott bennünket: szülők, nagyszülők, megannyi unoka és gyermek kavalkádja. Az udvaron a téglákból eszkábált ideiglenes tűzhelyen serpenyőben főtt az erdőben szedett gomba, csak úgy, zsiradék és fűszerek nélkül. A portán egyetlen vályogból rakott épület állt, mint kiderült, téli időszakban akár 23-an is lakják a szobányi méretű házat. Ehhez volt „hozzáépítve” a karókból álló, sárral tapasztott helyiség. Itt találkoztunk Hájas Ágnessel, aki férjével és három gyermekével ebben a kis építményben húzta meg magát a nyári időszakban. De ez sem bizonyult túl biztonságosnak a család számára, hiszen csapadékos időben nem védi őket a gyenge tető a rájuk zúduló víztől. Ottjártunkkor még vizes volt a döngölt padló az előző éjszakai esőzés után. Ebben a sötét, nyirkos helységben mindössze egy ágyat láttam, azon ült egy ötéves kisfiú és egy négyéves kislány. Aznapi eledelüket, puszta kenyeret ettek éppen. A harmadik gyerek, egy másféléves kislány pedig anyja mellén lógott.
Az anyuka, Ágnes, tudta, miért megyünk, a maga módján elő is adta eddigi életét: huszonhárom éves, 13 évesen ment férjhez, négy gyermeket szült, a legkisebbet, az egy hónapos kisfiát már haza sem engedték vele a kórházból, ismerve otthoni körülményeit. A csecsemő Beregszászban van a gyermekosztályon, Ágnes, amikor csak tudja, meglátogatja, visz neki egy-egy pelenkát, de többet egyelőre nem tehet érte. Kérdésemre elmondta, hogy munkájuk nincs, a faluba jár koldulni, de sokszor elzavarják. Rossz körülményeik miatt egyszer már elvitték tőlük a nagyobbik kisfiút egy állami otthonba, s csak nagy nehezen tudta kihozni onnan. Gyermekpénzt nem kap, mert nincsenek meg a hivatalos okiratai. (Megjegyzem, ez utóbbi általános probléma a romák között, vagyis nem teljesen igaz, hogy csak az állami támogatás miatt szülnek újabb gyermekeket. Ismerjük be, hogy a gyermekellátási segély megjelenése előtt is népesek voltak a cigánycsaládok.) Ahhoz, hogy a család együtt maradhasson, biztonságosabb fedélre és némi jövedelemre lenne szükségük.
Most sokan azt gondolhatják, hogy ezek a feltételek nem hullnak csak úgy az ölünkbe, ezekért mindenkinek tennie, dolgoznia kell. Ezzel egyetértek, de aki így vélekedik, az egy felelősségteljes, kötelességtudó felnőtt, akibe belenevelték ezt a szemléletmódot. De akik Beregújfaluban előttem álltak, azok úgy nőttek fel, mint ahogyan most is élnek: egyik napról a másikra tengetik az életüket, koldulva jutnak ennivalóhoz, használt ruhához, felelősséget semmiért sem vállalnak. Mint a gyerekek, akik elfogadják és természetesnek tartják szüleik gondoskodását. Gyerekek ők is: gondolkodásukban, életfelfogásukban, tudatosság nélküli életükben.
Nekünk, a társadalom „szerencsésebb” tagjainak segítenünk kell őket. De nem úgy, hogy lelkiismeretünket becsapva mindent – ruhát, élelmet, szállást – a kezükbe adunk, hanem úgy, hogy megfelelő életvitelre tanítjuk őket, példát mutatva emberségből, kötelességtudásból. Még így sem biztos a siker.
Az itt leírtaknak látszik ellentmondani, hogy a Hájas családdal való beszélgetésünknek és a videó készítésének az volt a célja, hogy anyagi támogatást szerezzünk számukra egy kisebb ház felépítéséhez. De azt is figyelembe kell venni, hogy nagyságrendekkel nehezebb lakhelyet teremteni, mint a mindennapi betevőről gondoskodni. Még ha dolgozna is a két szülő – már amennyiben a kisgyerekek mellett az édesanya tud –, akkor sem futná a vályogvetés és a tetőszerkezet, a nyílászárók költségeire.
A családdal való beszélgetésünk közben jött oda hozzánk a cigányközösség egyik tagja, Balogh Erzsébet, aki elmondta, hogy tud egy eladó házról a tábor szélén. Elmentünk megnézni. Az épületnek volt saját kertje, megfelelő tetőszerkezete, volt benne áram és egy vaskályha a fűtéshez. Az ára 3000 hrivnya. Ennyi a család boldogulásának az ára. Számomra aprópénznek tűnt egy házért, számukra lehetetlennek az összeg előteremtése. Az is kiderült, hogy Ágnes már igényelt személyi igazolványt, de az ügyintéző ezért 1000 hrivnyát kért tőle, valószínűleg jogtalanul. Szabolcs ekkor megígérte, hogy másnap beülteti Ágnest a kocsijába, és elmegy vele a hivatalba tisztázni az iratok kérdését. Nézzünk mélyen a szívünkbe: ugyan melyikünk tenné meg ezt egy cigányért?
Elgondolkodtam, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy megváltozzon az életük, hogy haza tudják hozni a legkisebb gyermeküket a kórházból, s hogy ne vegyék el tőlük a nagyobbakat.
Ismét gondolhatják sokan azt, hogy úgysem változik meg a család, s valószínűleg igazuk is van. Mégis hiszem azt, hogy a segítség által javul az életkörülményük, együtt maradhatnak, s elindulhatnak – ha már a szülők nem is – a gyermekeik egy jobb, tudatosabb, élhetőbb cigány életúton.