Nagycsaládok Kárpátalján: a Kiss család

Egy tucat, azaz 12. Egész pontosan ennyi főből áll a Kiss család. A Sámuel Alapítvány keretein belül működő viski családtípusú gyermekotthonban a szülők, Kiss József és Lívia a két vér szerinti gyermekük mellett további nyolc állami gondozott nevelését vállalták magukra.

Erről a nem mindennapi hivatásról, annak minden szépségéről és kihívásáról, valamint a gyerekekről beszélgettem velük. Ismerjük meg őket!

 

– Honnan származtok?

József: – Visken születtem, egy háromgyermekes hívő családban nőttem fel. Az édesanyám istenfélelemre nevelt bennünket. Az Úr Jézust befogadtam a szívembe mint személyes megváltómat. Visken végeztem el a középiskolát, majd kőműves lettem. Külső díszítéssel és vakolással foglalkozom.

Lívia: – A Beregszászi járásból, Badalóból származom. Egy ifjúsági táborban ismertem meg az Úr Jézust.

 

– Hol találkoztatok egymással?

Lívia: – Balazséron, egy hitmélyítő rendezvényen ismerkedtünk meg. Rövid idő múlva, 2006 augusztusában össze is házasodtunk.

– Hol telepedtetek le?

József: – Visken már volt házam, ezért egyértelmű volt, hogy ott kezdjük el a közös életünket.

Lívia: – Számomra természetes volt, hogy „férjhez megyek”, s Viskre költözöm. Úgy érzem jól beilleszkedtem az ottani közösségbe. Mondogatják is nekem, hogy már viskiesen beszélek.

 

– A férjed kőművesként dolgozott, te mivel foglalkoztál?

– Mielőtt összeházasodtunk, a Nagyberegi Református Líceumban voltam nevelő. Hiszem, hogy ezzel készített fel a Jóisten a későbbi hivatásomra. Az ott eltöltött hét évnek köszönhetem, hogy most jól boldogulok a tíz gyermekünkkel.

Amikor Viskre kerültem, elindítottunk egy házi bibliaórát, illetve hamarosan elkezdtük a gyermekotthon építését. Közben megszületett a két fiunk: Máté 2007-ben, Levente 2009-ben látta meg a napvilágot.

 

– Miért éppen gyermekotthont építettetek Visken?

József: – A helyi református gyülekezet valamilyen Istennek tetszőt akart alkotni. Én először mint építő vettem részt a munkálatokban. Egy év alatt tető alá került az otthon, majd a belső munkálatok kezdődtek meg. Hetven ember dolgozott azon, hogy mindez elkészüljön.

 

Lívia: – Közben kerestük azt a házaspárt, aki alkalmas lenne a gyermekotthon vezetésére. A Sámuel Alapítványt kértük fel erre a feladatra. Többen is jelentkeztek: volt, aki a gyülekezet tetszését nem nyerte el, s volt, akit szívesen láttunk volna, de nem vállalta el a munkát. Idővel egyre többen mondogatták nekünk, hogy költözzünk be mi az otthonba. Korábban szóba került, hogy szeretnénk majd örökbe fogadni, de csak a harmadik saját gyermek után terveztük. Aztán a Jóisten más utat jelölt ki nekünk.

Józsi: – Sokat imádkoztunk, hogy helyes döntést hozzunk. Aztán kaptunk egy igét, mely megerősített bennünket: „Nem mintha magunktól, mintegy saját erőnkből képesek lennénk bármit is kigondolni, ellenkezőleg: a mi képességünk Istentől van.” (2 Kor 3,5)

A mai napig ez a mottónk.

 

– Hogyan fogadta a családotok a döntéseteket?

Lívia: – Kétségbeestek. A szüleim azt gondolták, hogy erőnkön felül vállaltuk el ezt a feladatot.

József: – Édesanyám sírva fakadt, amikor megtudta. Azt mondta, hogy sokat imádkozott azért, hogy megfelelő család kerüljön a viski otthonba, de sohasem gondolta, hogy mi leszünk az. Később bűnbánatot tartott, hogy így fogadta a hírt. Eleinte a két testvérem sem örült, de mára megbékéltek velünk.

 

– S a vér szerinti gyermekeitek?

József: – Két évbe telt, míg megszokták az új családjukat. Levente kétéves volt, nem fogta fel, hogy mi történik. Máté azonban négyévesen már többet megértett. Az első éjszaka, amikor beköltöztünk az otthonba, haza akart menni a régi házunkba. Ma már számára is természetes az, hogy 12-en vagyunk, sőt sajátjának érzi a gyermekotthont. Szoktam is mondani neki, hogy felnőttként majd átveheti tőlünk a stafétát.

 

– Hogyan érkeztek a családba a gyerekek?

József: – A gyerekek között több testvér is van. Elsőként Dianna és Pali érkezett hozzánk a nagyszőlősi internátusból, illetve a kistestvérük, Artúr a szolyvai otthonból. A két nagyobb tudta, hogy van egy öccsük, de sohasem látták. Nagyon megható volt, amikor nálunk találkoztak egymással.

Lívia: – Utánuk egy újabb testvérpárt fogadtunk be, Ljubát és Bohdant. Az édesanyjuk haláláról tudtak, de azt nem mondták meg nekik, hogy az apjuk is meghalt. Főként Ljuba várta vissza az apját.

József: – Végül én közöltem velük a hírt. Bohdan nem igazán fogta fel, mert még kicsi volt, de Ljuba nagyon sírt. A Jóistennek köszönhetem, hogy tudtam, mit kell tennem ebben a helyzetben. Emlékszem, hogy kivittem a kertbe a gyerekeket és felmutattam a csillagos égre. Azt mondtam nekik, hogy ott van az édesapjuk csillaga, s ő mindig velük lesz. Ezután megnyugodott Ljuba. Nem sokkal később az anyai nagynénje meglátogatott bennünket, s közölte, hogy elviszi a két gyereket. Azonban ők nálunk akartak maradni. Ljuba belebetegedett a gondolatba, hogy el kell válnia tőlünk. Akkor döntöttünk úgy Líviával, hogy örökbe fogadjuk Bohdant és Líviát. Két hónap alatt el is intéztük a papírokat.

Később felkeresett bennünket Ljuba egy felnőtt féltestvére, de a kislány nem volt hajlandó ukránul szólni hozzá, így a nővére sírva ment el tőlünk, de előtte megígérte, hogy megtanul magyarul, csak hogy beszélhessen a húgával.

 

Lívia: – Ezek azok a helyzetek, amelyekre nem lehet előre felkészülni.

 

– Kik érkeztek utoljára a családba?

Lívia: – Három testvér, Olga, Anna és Iván került utolsóként hozzánk. Alkoholista szülők gyermekei voltak, s csak ukránul beszéltek.

 

– Hogyan boldogultatok a gyerekekkel?

József: – A gyerekek könnyen beilleszkedtek az új életükbe. Emlékeznek a régi családjukra, az ott átélt borzalmakra, s nem vágynak oda vissza. Amikor hozzánk kerültek, csak ukránul beszéltek, nálunk tanulták meg a magyar nyelvet.

 

Lívia: – Én pedig nem tudtam ukránul. A gyámhivatal csodálkozott is, hogy van bátorságom ukrán anyanyelvű gyerekeket magamhoz venni. Azonban én megtanultam az ő nyelvüket, ők pedig a miénket.

 

– Hogyan fogadta a viski közösség a település új lakóit?

Lívia: – Befogadták őket, nem mutogatnak rájuk. Az iskolában is minden rendben van. Akik ukrán tannyelvű oktatásban részesültek, mielőtt hozzánk kerültek, azok úgy is folytatják a tanulmányaikat, a többieket magyar iskolába írattuk.

József: – Engem mindenki ismer Visken, tudják, hogy ezek a gyerekek hozzám tartoznak. Ha bármilyen probléma van velük, azt rögtön megtudom.

 

– Meséljetek a gyerekekről!

József: – Artúr a legelevenebb a családban. Mióta nálunk van, már sokat szelídült, meg lehet vele beszélni a problémákat. Nagyon nagy szíve van.

Lívia: – Dianna, a nővére táncos lábú kislány, Nagyszőlősön táncot tanult. Az ő élete talán ebbe az irányba terelődik majd. Precíz, házias gyermek.

József: – Pali középszinten áll a tanulással. Eleinte nehezen kezelhető volt, de már megbízhatóvá vált.

Lívia: – Ljuba nagyon zárkózott volt, amikor hozzánk került. Ebből sokat leadott, de még most is nehezebben nyílik meg, mint a többiek. Őt már magyar iskolába adtuk, s jól vette az akadályokat. Szépen ír és olvas.

József: – Bohdan tipikus fiú: állandóan szerel, bütyköl valamit. Ő is jól halad a tanulással.

Lívia: – Olga már 18 éves. Okos lány, sokat segít nekünk. Tudja, hogy honnan jött, s hová került. Idén jelentkezett az Ungvári Nemzeti Egyetem biológia szakára, most várjuk a felvételi értesítőt.

József: – Iván 13 éves, ő a jobb kezem. Sokat bízhatok rá. Ha kell, megeteti az állatokat is. Emellett szorgalmas, jó tanuló.

Anna még nem találja a helyét, mindenkinek meg akar felelni.

Lívia: – Máté és Levente a vér szerinti gyermekeink, de nem kivételezünk velük. Máté így is jobban visszafelesel, mint a többiek. Ő jobban megértette már a nagycsaláddal való hátrányokat és előnyöket. Levente idén kezdi az iskolát. Ő a kicsi nálunk, el is kényeztettük.

 

– Hogyan tudjátok kézben tartani a családot?

Lívia: – Csakis úgy lehet, ha mindenki elvégzi a maga feladatát. Én főállású anyaként itthon vagyok, Józsi építkezésen dolgozik. A gyerekek is kiveszik a részüket a házimunkából: együtt mosogatunk, takarítunk, rendezzük az állatokat. Attól, hogy nagycsalád lettünk, nem kell lemondanunk semmiről. Mi is el tudunk menni kirándulni, van lehetőségünk kikapcsolódni.

József: – Ugyanakkor szükség van az én keresetemre is, mert amit az államtól kapunk a gyerekek nevelésére, az csak arra elég, hogy egyik hónapról a másikra megéljünk, de többre nem futja. Nemrég vásároltunk Olgának, Annának és Ivánnak egy házat Visken, hogy felnőve is legyen majd egy otthonuk.

Lívia: – Azt szeretnénk, ha úgy kerülnének ki tőlünk az életbe, mint ahogy más vér szerinti gyerekek kirepülnek a családi fészekből. A fiúknak házat, a lányoknak bútort akarunk adni, ahogy ez falun szokás.

 

– Milyen terveitek vannak?

József: – Több gyermeket nem szeretnénk magunkhoz venni. A meglévőket akarjuk édes gyermekekként felnevelni.

 

– Isten áldását kívánom mindehhez!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma