Nagycsaládok Kárpátalján: a Kosztyu család

Rendszeres olvasóink tudják, hogy rovatunk nem titkolt célja a többgyermekes családok életformájának népszerűsítése.

Mi teszi példaértékűvé az életüket? Nem pusztán az, hogy három vagy több gyermek van a családban, hanem az, ahogyan a szülők nevelik, gondozzák csemetéiket, s ahogyan megélik a hétköznapokat.
Most is egy olyan családdal találkoztam, ahol nemcsak a munka, a tanulás, a folytonos rohanás teszi ki a családtagok életét, hanem a pihenésre, a gyerekekkel való közös kikapcsolódásra, játékra, beszélgetésre is időt szánnak. Kosztyu Zsolt Munkácson él feleségével, Juliannával és három gyermekükkel.
Juliannával beszélgettem.

– Mióta ismered Zsoltot?

– A férjemmel mindketten munkácsi születésűek vagyunk. Gyermekkorunk óta ismerősök, illetve nagyon messziről még rokonok is vagyunk: közös ükapánk van, aki anno Nagykanizsán élt. Az ő első feleségétől származó gyerekek utóda vagyok én, míg a második feleségétől született gyerekek leszármazottja Zsolti.
Így aztán a rokonaink és mi is ismertük egymást. Később egy baráti társaságba tartoztunk Zsoltival.

– Mikor vált komolyabbá a kapcsolatotok?

– 18 éves voltam, amikor közelebb kerültünk egymáshoz, s a barátságból szerelem lett. Én akkor kezdtem el az Ungvári Állami Egyetem francia szakát, ő pedig Magyarországon folytatta a tanulmányait. Három éven át gépjármű technikusnak és autóelektronikusnak tanult. Amikor hazatért Munkácsra, otthon kezdett el gépkocsikkal foglalkozni, majd egy autószerelő műhelyt nyitott.

– Mikor házasodtatok össze?

– Arra vártunk, hogy befejezzem a tanulmányaimat, és utána terveztük az esküvőt. Az ungvári éveim kitolódtak még két évvel, ugyanis a francia mellé felvettem az angol nyelvet is. 2001-ben fejeztem be az iskolát, abban az évben házasodtunk össze.

– Hol laktatok?

– Fél éven át a szüleimnél voltunk. Ezalatt rendbe szedtük a mostani otthonunkat, melyet a nagyszüleimtől örököltünk. A ház néhány évvel ezelőtt nyerte el a mostani kinézetét, amikor tetőtérrel toldottuk meg. A gyerekek miatt nagyobb térre, több szobára volt szükségünk. Szeretünk itt élni: jó környék, minden közel van. Azok, akikkel a férjem együtt tanult, mind Magyarországon maradtak; de nekünk sohasem fordult meg a fejünkben, hogy elmenjünk Munkácsról. Ideköt minket a család, a barátok, a munka.

– Három gyermeketek van. Így terveztétek?

– Sohasem beszéltünk Zsoltival arról, hogy hány gyermekünk legyen. Az első gyermek vállalásától is féltem, de aztán 2003-ban megszületett Eszter, s akkor már tudtam, hogy szeretnék még gyermeket, lehetőleg minél hamarabb, hogy ne legyen nagy a testvérek közötti korkülönbség. Két évvel később – csak évszám szerint tűnik három évnek –, 2006-ban jött a világra Dorottya.

– És a harmadik csemete?

– Emlékszem, hogy egyszer édesanyám arról beszélt, hogy ő mennyire bánja, hogy annak idején nem vállalt három gyermeket. Az öcsém és köztem négy év korkülönbség van, amellett ő fiú, így nem igazán voltunk jó társaság egymás számára. Nekem hiányzott még egy testvér.
Ilyen előzmények után úgy döntöttem, hogy szeretnék még babát vállalni: Emília lányunk 2010-ben született meg.

– Emellett folyamatosan dolgoztál…

– Amikor befejeztem az egyetemet, Munkácson nagy probléma volt, hogy sokan szerettek volna nyelvet tanulni, de nem volt rá mód. Két társammal együtt 2002-ben létrehoztunk egy angol nyelviskolát, amely azóta is sikeresen működik. A gyerekek mellett is folyamatosan dolgoztam, csak akkor függesztettem fel két évre a tanítást, amikor Eszter és Doroti iskolába került. Nehéz volt összeegyeztetnem a délutáni munkát és a kicsikkel való foglalkozást. Most már újra dolgozom, s a két nagyobbik lányunk is a nyelviskola tanulója.

– Hol tanulnak a gyerekek?

– Eszter egy orosz iskola ukrán tannyelvű osztályában kezdte meg az általános iskolai tanulmányait, majd a harmadik osztály után átírattuk a magyar tannyelvű 3. sz. II. Rákóczi Ferenc Középiskolába. Doroti ukrán tannyelvű intézménybe jár, szeptembertől a harmadik osztályt kezdi meg. Őt egyelőre még nem visszük át a magyar iskolába.
Emília sincs már otthon: napközben óvodában van. A férjem viszi el reggelente, amikor a munkahelyére megy. A két nagyobb lányunk már önálló, egyedül járnak iskolába, s ha nem is vagyunk itthon délután, ők akkor is jól elvannak.

– Milyennek látod a gyerekeiteket?

– Eszter komoly, kissé távolságtartó, két fiút is kitesz. Focizik, síel, emellett a festés is érdekli.
Doroti igazi „szendvicsgyerek”: beszédes, közvetlen, ugyanakkor nagyon érzékeny. Emília hasonlít rá, ő is vidám és érzékeny természetű.
A két nagyobbik között többször fordul elő vitatkozás, a kicsivel viszont mindketten jól kijönnek.

– Meg szoktátok bünteti őket?

– A büntetés leginkább megvonás formájában van jelen nálunk: néhány napig nincs számítógép, fagyi, mese… Ettől függetlenül odafigyelünk arra, hogy mivel töltik a szabadidejüket. Számítógépet használhatnak, de megszabjuk az időhatárokat.
Telefonjuk is van, de a legegyszerűbb modell, amelyen nincs internet. Egyébként jó környéken lakunk: vannak gyerekek, akikkel játszhatnak a lányok, s a park is közel van.

– Hogyan szoktatok kikapcsolódni?

– Hét közben sokat dolgozunk, a férjem gyakran csak este hétkor jön haza. A hétvége viszont a családé és a pihenésé. Van egy baráti társaságunk, illetve a munkácsi református gyülekezethez tartozunk. Ha jó idő van, gyakran biciklizünk, kirándulunk, sétálunk vagy dodzsemezünk. Télen síelünk, társasjátékozunk. A lányok sakkoznak az apjukkal. Eszter és Doroti egy festőművészhez járnak, aki különböző kézműves technikákkal ismerteti meg őket.
Emellett minden nyáron nyaralunk: valamelyik tengerparton töltünk el 10–12 napot. Idén Görögországba jutottunk el.
Azt is fontosnak tartjuk Zsoltival, hogy néha kettesben is elmenjünk valahová. Ilyenkor a nagyszülők vigyáznak a lányokra. Nekem sokat jelent az egyéni feltöltődés: én is eljárok a festőművészhez, illetve egy manikűr vagy a fodrászkodás is kikapcsol.

– Gratulálok a szép családhoz, Isten áldását kívánom!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma