Nagycsaládok Kárpátalján: a Laczkó család

Minden századik európai gyermek család nélkül nő fel. Ha hinni lehet a statisztikáknak, Kárpátalján is hasonló a helyzet; itt több, mint kétezer gyermeknek kell állami gondozásban élnie.

Közülük csak kevesen kapnak esélyt arra, hogy megtapasztalják a szülői gondoskodást és a testvéri szeretetet.

Ám egy testvérpárnak megadatott ez a lehetőség, ugyanis a Bótrágyon élő Laczkó János és Éva saját gyermekei mellé két állami gondozott gyermeket fogadott be az otthonába.

Miként jutottak arra az elhatározásra, hogy nevelőszülők legyenek, s hogyan birkóztak meg az ezzel járó kihívásokkal?

Kiderül a beszélgetésünkből.

 

– Mindketten bótrágyiak vagytok.

Éva: – Igen. János az ősi Bótrágyból származik, én pedig a település újbótrágyi nevű részén születtem. Ez a településrész a csehszlovák időszakban épült ki. A húgommal ketten vagyunk testvérek. Szerető családban nevelkedtünk. A szüleink egyszerű munkásemberek voltak.

János: – Én a harmadik Lackó János vagyok a családban. Egy öcsém van, aki tizenegy évvel fiatalabb nálam.

 

– Hova jártatok iskolába?

János: – Bótrágyon jártam magyar tannyelvű iskolába. A nyolcadik osztály befejezése után munkába álltam a helyi termelőszövetkezetben. Mellette esti iskolában leérettségiztem. Aztán besoroztak. Moszkván túl szolgáltam.

Éva: – Jómagam ez első négy osztályt Újbótrágyon végeztem el ukrán nyelven, majd Nagybakosban (ukránul Szvoboda – a szerk.) folytattam a tanulmányaimat. Az érettségit követően szabó-varró iskolába jártam Beregszászban.

Ezután lehetőségem adódott arra, hogy tornatanári képesítést szerezzek, de a szüleim nem engedtek el a Moszkván túl lévő iskolába. Azt szerették volna, ha zootechnikusnak tanulok, ám ezt meg én nem akartam.

 

– Akkor már ismerted Jánost?

– Hogyne. Tizenhárom éves koromban ismertem meg, s hosszú éveken át barátkoztunk.

 

– Mikor lett a barátságból szerelem?

Éva: – Miután elvitték katonának, s több levelet is küldött nekem. Először nem válaszoltam a leveleire, aztán mégiscsak írtam neki.

János: – Amikor hazajöttem, a szüleim után az első utam Évához vezetett. Utána még két évet udvaroltam Évának. Huszonkét éves voltam, amikor 1986-ban feleségül vettem. Már érett férfi voltam, a katonaság megedzett.

Éva: – Akkoriban felnőttebb gondolkodásúak voltak a fiatalok.

 

– Hol telepedtetek le a házasságkötésetek után?

Éva: – Az én családomhoz költöztünk, ott több hely volt.

 

– Mivel foglalkoztatok akkoriban?

János: – Beregszászban dolgoztam a Május 1. bútorgyárban. Vonattal utaztam a munkahelyemig.

Éva: – Én is Beregszászban vállaltam munkát egy varrodában. Onnan mentem szülési szabadságra.

 

– Mikor született meg az első gyermeketek?

Éva: – 1989-ban jött a világra fiunk.

 

– Immár a negyedik Lackó János.

Éva: – Eleinte nem akartam, hogy ez legyen a neve. Azonban mindenki azt mondta, hogy a gyermek a férjemre hasonlít, s akaratlanul is Jancsizni kezdte a rokonság. Végül elfogadtam a János nevet.

– Hány gyermeket terveztetek?

Éva: – Eleinte két gyermeket szerettünk volna, egy fiút és egy lányt. Időközben aztán megváltozott a véleményünk. Sok gyermeket akartunk. Ez természetes úton nem adatott meg nekünk. János fiunk előtt volt egy vetélésem, s a születése után hatszor is állapotos lettem, de nem sikerült kihordanom a gyermekeket. Hetedik próbálkozásra sikerült megszülnöm Tímea lányunkat. Amikor ő nagyobb lett, szeretett volna egy kistestvért, ám hiába lettem várandós, megint elvetéltem. Majdnem az életembe került, beláttam, hogy a Jóisten más utat jelölt ki számomra.

 

– Már akkor is gondoltatok arra, hogy nevelőszülők legyetek?

Éva: – Akkor még nem. Ugyanakkor utólag eszembe jutott egy történet. Tímea hároméves volt, amikor egyszer azt mondta, hogy ha nem lehet természetes úton gyermekem, akkor vegyünk ki egyet az árvaházból. Akkor még nem gondoltam, hogy ez egyszer valóra válik.

 

– Milyen út vezetett a nevelőszülőségig?

Éva: – Az évek során több jelet is kaptunk. Két és fél évig egy holland támogatású misszióban dolgoztunk, betegeknek nyújtottunk lelki támogatást Ukrajna-szerte. Az útjaink során családtípusú gyermekotthonokat is meglátogattunk, amelyekben ízelítőt kaptunk az ott élő gyermekek életéből.

Később egy újságcikkben figyeltem fel a Sámuel Alapítvány egyik családjára. Miután elolvastam a róluk szóló írást, felvetettem a családomnak azt az ötletet, hogy mi is foglalkozhatnánk állami gondozott gyermekekkel. János egyetértett velem. Újabb jelet kaptunk, amikor a Kezünkben a Jövő Alapítvány árva gyerekek megmentéséről szóló szórólapját dobták be a postaládánkba.

 

– Hogyan fogadta a család, amikor előálltatok ezzel a tervvel?

Éva: – Megfogalmazódott ugyan bennünk a gondolat, hogy gyermekeket szeretnénk magunkhoz venni, ám ezt nem tehettük meg a család belegyezése nélkül. Megkérdeztük a szüleimet és a gyermekeinket. Hála Istennek minden oldalról támogatást kaptunk. A lányunk azt mondta, hogy tizennyolc éve várja, hogy kistestvérei legyenek.

 

– Ezek után mi volt a következő lépésetek?

Éva: – Miután a család rábólintott a tervünkre, felkerestük a lelkipásztorunkat, Radvánszky Ferenc tiszteletest, s tanácsot kértünk tőle. Ő nagy örömmel fogadta az elhatározásunkat, velünk imádkozott, hogy sikeres legyen a küldetésünk. Ezt követően beajánlott bennünket a nevelőszülőkkel foglalkozó Sámuel Alapítványhoz. Felkerestük a szervezet vezetőjét, Sipos Gézát, aki készségesen támogatott bennünket a hivatalos okiratok benyújtásában és az engedélyek beszerzésében. Minden segítséget megkaptunk, ám így is másfél évet kellett várnunk arra, hogy gyerekeket helyezzenek el nálunk.

 

– Honnan érkeztek hozzátok a lányok?

Éva: – A tízéves Viktória a Beregszászi Bentlakásos Középiskolából került hozzánk, a húga, a kétéves Lívia pedig a Szolyvai Gyermekotthonból érkezett. Egy napon vettük magunkhoz mindkettőjüket. Felejthetetlen számomra az a pillanat, amikor magamhoz ölelhettem Líviát.

 

– Hogyan telt a kezdeti időszak a lányokkal?

Éva: – Mindannyian boldogok voltunk, noha voltak nehézségeink. Meg kellett szoknunk egymást. Attól féltem, hogy nem fogom megérteni, hogy mikor mi Lívia problémája, ugyanis nem beszélt, nem járt, s állandóan hasmenés gyötörte. Úgy bántunk vele, mint egy csecsemővel. Végül feleslegesnek bizonyultak az aggályaim. A kicsi lány néhány hónap alatt behozta a lemaradását, s egyre erősebb és vidámabb lett.

 

– Viktória hogyan szokta meg az új életét?

János: – Mielőtt magunkhoz vettük Viktóriát, eltöltött nálunk néhány napot, így ő könnyebben beilleszkedett. Megértette, hogy mit jelent az, hogy ezentúl szülők gondozzák.

Éva: – Vele más jellegű problémáink voltak. Őt nagyon sok törés érte az élete első tíz évében, noha hétéves koráig az édesanyja nevelte.

Az ekkor szerzett traumák a mai napig kihatnak a viselkedésére és a gondolkodására.

 

– Hogy szólítanak benneteket a lányok?

Éva: – A kezdetektől anya és apa vagyunk a számukra, pedig nem kértük őket, hogy így szólítsanak bennünket.

 

– Milyen Viktória és Lívia kapcsolata a nagyszülőkkel és a vér szerinti gyermekeitekkel?

Éva: – Sajnos az édesapám már nem ismerhette meg a gyerekeket, néhány hónappal a lányok érkezése előtt hunyt el. Édesanyám nagyon szereti őket. Viktóriára néha neheztel a viselkedése miatt. A saját gyermekeink nagy örömmel fogadták a lányokat.

János: – Nyár volt, amikor magunkhoz vettük a két lányt. A két gyermekünk nyári szünete az új családtagok körül forgott. Beszélni, számolni, olvasni tanították Viktóriát, hogy mire elkezdi az iskolát, behozza a lemaradásait.

 

– Volt mit bepótolni?

Éva: – Sajnos igen. Tízévesen nem tudott írni, olvasni, nem ismerte az ábécét. Beírattuk a helyi iskola ötödik osztályába, ám ezt utólag nagy hibának tekintjük. Olyan súlyos hiányosságai voltak, hogy nem tudott felzárkózni az osztálytársai mellé. Most tizenöt éves, de még nincs elképzelése arról, hogy mivel szeretne majd foglalkozni.

 

– Hogy érzi magát nálatok?

Éva: – Azt mondja, hogy jól, ugyanakkor nem mindig erről tanúskodik a viselkedése. A cselekedetei gyakran ellentmondásosak.

 

– Kihez tudtok tanácsért fordulni, ha nevelési problémáitok vannak?

Éva: – A Sámuel Alapítványt szoktuk megkeresni a gondjainkkal.

 

– Beszéljünk a kicsi lányotokról, Líviáról is!

Éva: – A most hétéves Lívia olyan nekem, mintha az én szívemből eredne. Talán ez annak köszönhető, hogy kislányként került hozzánk, mellettünk fejlődött ki a személyisége. Mi tanítottuk beszélni, járni, s ez meghatározta a lelki fejlődését. Örömmel látom, hogy milyen szeretettel gondozza, dajkálja a babáit játék közben. Viktóriát annak idején gyakran rajtakaptuk, hogy üti, dobálja a babáit. Ettől akkor megrémültünk, aztán megértettük, hogy azt adta ki magából, amit kapott a vér szerinti családjában.

 

– Lívia már iskolás?

Éva: – Idén kezdte el a magyar tannyelvű iskolát itt, Bótrágyon. Nagyon fogékony, jól tanul.

János: – Ugyanaz a tanító nénije, aki Timi lányunké volt. Egy tapasztalt, idős pedagógus.

 

– Mivel foglalkoznak a nagy gyermekeitek?

János: – A fiunk Debrecenben tanult gépészmérnöknek, majd Békéscsabán helyezkedett el. A lányunk pedig a Debreceni Református Hittudományi Egyetem ötödéves teológus hallgatója. Most épp a félévi vizsgáit teljesíti. Ritkán tudnak hazalátogatni.

Éva: – Skype-on tartjuk a kapcsolatot a gyerekekkel.

 

– Milyen terveitek vannak?

Éva: – Vannak elképzeléseink, azonban ezeket a Jóisten kezébe helyezzük, hogy Ő mutasson nekünk irányt. Amikor nevelőszülők lettünk, nemcsak két gyermeket akartunk befogadni a családunkba. Még nem mondtunk le erről a szándékunkról.

 

– A Jóisten vezérelje továbbra is az utatokat! Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma