Nagycsaládok Kárpátalján: a Makuk család

Nemsokára tízéves házassági évfordulójukat ünnepli Makuk János és felesége, Dianna.

Mi fér bele tíz esztendőbe? Nem is olyan egyszerű összefoglalni: hiszen van, aki a házasság lelki gyümölcseit – szeretet, megértés, társ, közös élmények… –, más a kézzel fogható eredményeket – a három gyönyörű gyermeket, a szépen berendezett családi házat, a közösen végzett munkát – sorolja fel a kérdésre válaszolva.
Egy interjú sem elég arra, hogy teljes képet kapjunk egy-egy család életéből. E néhány oldal egyfajta ízelítő, mely pillanatképek formájában kedvet adhat másoknak, hogy ne féljenek a házasság, a gyermekvállalás, a nagycsaládos életforma kipróbálásától.

Tekintsük be most a Makuk család életébe!

– Jancsi, te beregszászi vagy, Dianna pedig a Beregszászi járásban, Nagybégányban nőtt fel. Mikor és hol találkoztatok először?

Jancsi: – 2001-ben ismerkedtünk meg. Akkor én már a Nyíregyházi Főiskolának a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolával közösen indított gazdálkodási és menedzsment (közgazdász) szakán másodéves hallgató voltam. Dianna ugyanerre a szakra járt, csak egy évvel lejjebb. Az ő gólyabáljukon találkoztunk.

Dianna: – Én sem ismertem Jancsit korábban, s az első találkozás sem volt a legszerencsésebb. A másodévesek feladatokat találtak ki a gólyáknak, s nekem például el kellett mutogatnom az atom-tengeralattjárót. Meg is volt a véleményem a feladvány kitalálójáról, aki történetesen Jancsi volt.

– Aztán hogyan alakult a kapcsolatotok?

Dianna: – Később gyakran találkoztunk a főiskolán, sokat beszélgettünk, együtt kávéztunk. Igazán akkor kerültünk egymáshoz közel, amikor 2003 nyarán szakmai gyakorlati munkát vállaltam a Máltai Szeretetszolgálat Beregszászi Járási Szervezeténél, amelynek akkoriban már Jancsi volt az elnöke.

Jancsi: – Nem udvaroltam sokáig, még 2003 decemberében megkértem Dianna kezét, s 2004 februárjában össze is házasodtunk.

– Azóta Beregszászban éltek, Jancsi szülőházában.

Jancsi: – A lakhely adva volt, ugyanis édesapám már a házasságkötésünk idején is túl volt a 70. életévén és nem akartuk őt magára hagyni. Édesanyám 2001-ben hunyt el, Dianna már nem ismerhette őt.

Miután összeházasodtunk, ideköltöztünk az én szülőházamba, s azóta is itt lakunk. Édesapám 2011-ben hunyt el, addig teljes mértékben hozzátartozott életünkhöz, s kivette a részét a gyerekek neveléséből. Bár akkor még csak a két fiúnk született meg, a három generáció együttélése miatt nagycsaládnak tekintettük magunkat. Dávid a mai napig ábrázolja a rajzaiban a nagypapát, s a fiúk minden este imádkoznak érte.

Dianna: – Amikor eltávozott tőlünk, a fiúk meg is jegyezték, hogy már nem vagyunk nagycsalád.

– Mikor születtek meg a fiaitok?

Dianna: – Márk 2005 júniusában, Dávid 2007 augusztusában született. Márk születése előtt, 2005 januárjában kaptam meg a diplomámat a főiskolán, de már nem vállaltam munkát. A két fiúval évekig otthon voltam. Amikor nagyobbak lettek, bölcsődébe és óvodába kerültek. Szerencsések vagyunk, mert a Beregszászi 6. sz. Óvoda itt van velünk szemben, csak át kellett sétálnunk az úton. Miután hazahoztuk az óvodából a fiúkat, sokat foglalkozott velük a nagyapjuk. Főleg Márkkal, ugyanis amikor Dávid óvodáskorú lett, nagyapa már ágyban fekvő beteg volt.
A nagybégányi nagyszülőknél is sok időt töltöttek kisebb korukban a fiúk, ott élvezték, hogy állatok veszik körül őket.
Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, én is munkába álltam.

– Mindketten elvégeztétek a főiskolán a közgazdász szakot. Mivel foglalkoztatok az elmúlt tíz évben?

Jancsi: – Létrehoztam egy ukrán-magyar vállalkozást, s beléptető rendszerekhez gyártunk proximity kártyákat. Ezen kívül 1995-től feladatot vállaltam a Máltai Szeretetszolgálat Beregszászi Járási Szervezeténél, melynek 2002 óta vagyok az elnöke.
A szervezet főként szociális tevékenységet folytat: szegénykonyhát műkötet, különböző gyógyászati segédeszközöket biztosít betegek számára. Emellett többek között ingyenes vérnyomás- és vércukorszint-mérést, egészségügyi szaktanácsadást tart heti rendszerességgel. ECDL-tanfolyamot, baba-mama klubot vezet, valamint zarándoklatokat, gyermeküdültetést, gyermekprogramokat, ajándékgyűjtést szervez a szolgálat. S ez még csak egy töredéke a tevékenységünknek.

Diana: – Néhány évig én is részt vettem a szolgálat munkájában, segítettem a programok szervezésében és lebonyolításában. Emellett nagyon sokszor fogadtunk vendégeket itthon a szeretetszolgálat kapcsán. 2013 nyarán, a harmadik gyermekünk, Dóra születése előtt hagytam abba a munkát.

– Dóra tervezett gyermek volt?

Dianna: – Amikor összeházasodtunk, én két gyermekkel is megelégedtem volna. De az utóbbi időben a fiúk egyre inkább kérleltek bennünket, hogy szeretnének kistestvért. Egy évben át minden esti imát ezzel a kéréssel fejeztek be. Megbeszéltük Jancsival, s úgy gondoltuk, hogy tudunk vállalni még egy gyermeket. Nagy örömmel töltött el bennünket, amikor megtudtuk, hogy a harmadik gyermekünk kislány lesz. Én mindig is vágytam egy lányra. Márk születése után biztos voltam benne, hogy a következő gyermekünk lány lesz, valahogy ez tűnt természetesnek, hiszen nekem is van egy öcsém, Jancsinak is van egy nővére. Sírtam, amikor közölték, hogy megint fiút hordok a szívem alatt. De Dóra „kárpótolt” bennünket.

– Hogyan fogadták a fiúk Dórát?

Dianna: – Nagyon szeretik, az első perctől ölbe veszik. Dóra jó természetű gyermek, végigalussza az éjszakát, s nappal sincs vele gond. A fiúk zajongása sem zavarja.

– Már mind a két fiútok iskolába jár.

Jancsi: – Az én egykori iskolámba, a Beregszászi 4. sz. Kossuth Lajos középiskolába írattuk be a fiúkat. Márk harmadik osztályos, Dávid elsős. A hűtőre van kirakva az órarendjük, illetve a délutáni és hétvégi különóráik rendje (zeneiskola, cserkészet, hittanóra, ukrán óra…), nem is tudnánk másként fejben tartani.

Dianna: – Én sokáig azt szerettem volna, hogy ukrán tannyelvű iskolába járjanak a gyerekeink, hogy ne legyen annyi gondjuk az ukrán nyelv használatával, mint nekem. Aztán rájöttem, hogy úgy is megtanulhatják a nyelvet, ha különórára járnak. Márkot öt és fél éves kora óta tanítja heti egy alkalommal egy nyugdíjas tanárnő, aki arra törekszik, hogy a gyerekekkel megszerettesse az ukrán nyelvet. Nagyon hatékony módszerei vannak, s ennek köszönhetően Márk már egészen jól beszél ukránul.

– Aktív szülők vagytok? Részt vesztek az óvoda, iskola életében?

Jancsi: – Igyekszünk kivenni a részünk a szülő munkaközösség munkájából. Az óvodában például segítettünk focipályát kialakítani. Az itthoni építkezés során kitermelt földet áthordtuk az óvoda kertjébe, aztán néhány szülő segített a pálya kialakításában. Az iskolában pedig segítettünk mellékhelyiséget építeni az alsó tagozatosok számára.

– Hogyan kapcsolódtok ki?

Dianna: – Igyekszünk közös nyaralást szervezni a gyerekekkel. Tavaly, még Dóra születése előtt sikerült eljutnunk Görögországba a fiúkkal. Idén nem tervezünk hosszabb nyaralást, mert építkezni szeretnénk. Persze mindig vannak kisebb kirándulásaink: most arra várunk, hogy leessen a hó a Kárpátokban, s akkor felmegyünk szánkózni. De szívesen fürdőzünk is egy-egy napot.

– A gyerekek iskolásak, Dóra négyhónapos, egészséges, jól fejlődő kisbaba. Ismét nagycsalád vagytok. Milyen terveitek vannak erre az évre, a jövőre nézve?

Jancsi: –Dóra születésénél voltak komplikációk, ezért Dianna már nem vállalhat több gyermeket. Ami a terveinket illeti, szeretnénk befejezni az itthoni építkezést, fejleszteni kell a vállalkozást, s a szeretetszolgálatnál is vannak megoldandó feladataink. Abban nem bízunk, hogy mindez egy év alatt sikerül, ezért hosszú távon gondolkodunk.

– Kívánom mindehhez, a családotokra, a munkátokra és az életetekre Isten áldását!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma