Nagycsaládok Kárpátalján: a Mester család

A tiszaújhelyi Mester házaspár mindkét tagja, András és Anita is nagycsaládból származik. Ők maguk négy gyermeket nevelnek. Elmondásuk szerint egy-egy ünnep alkalmával – amikor meglátogatják őket a testvérek, unokatestvérek és nagyszülők –, akár harmincan is körbe ülik a családi asztalt.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy ennél nagyobb öröm nincs is a világon.

Ismerjük meg a Mester családot!

 

– Mindketten Tiszaújhelyben és nagycsaládban nőttetek fel. Ismertétek egymást már gyermekkorotokban is?

András: – Hat év különbség van köztünk a feleségemmel, így nem emlékszünk egymásra az iskolás évekből. Csak később ismerkedtünk meg. Az viszont igaz, hogy nagycsaládból származunk. Nekem egy bátyám és egy húgom van.

Anita: – Mi a nővéremmel és egy fiú ikertestvéremmel hárman vagyunk testvérek.

 

– Hova jártatok iskolába?

András: – Miután elvégeztem a Tiszaújhelyi Általános Iskolát, asztalosnak tanultam Beregszászban. Az édesapám is ezt a mesterséget űzte, a műhelye otthon volt. A bátyámmal már gyermekkorunkban megtanultuk az asztalos szakma fogásait. Amikor befejeztem a szakközépiskolát, édesapám mellett dolgoztam két éven át, aztán elvittek katonának Lembergbe. Másfél év szolgálat után leszereltek. Ezt követően évekig Magyarországon dolgoztam hat éven keresztül. Havonta egyszer jöttem haza. Akkoriban ismerkedtem meg Anitával.

Anita: – 17 éves voltam, amikor találkoztunk, s három év udvarlás után, 2017-ben házasodtunk össze.

Akkor már én is dolgoztam. Az általános iskola befejezése után varrónőnek tanultam Nagyszőlősön, de nem a szakmámban álltam munkába: egy irodában helyezkedtem el. Emellett hitoktató lettem a helyi református gyülekezetben.

– Tizenkét évvel ezelőtt házasodtatok össze. Hova terveztétek a közös jövőt?

András: – A házasságkötésünk idején még Győrben dolgoztam, s szerettem volna, ha ott telepszünk le.

Anita: – Én viszont itthon akartam maradni, nem akartam cserben hagyni az egyházközséget, ahol hittant tanítottam.

András: – Ezért úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. A bátyámmal megbeszéltük, hogy ő marad a szülői házban, cserébe mi megkaptuk a telkét, amelyen akkor már egy ház alapja állt. Erre építettük fel négy év alatt a családi házunkat.

Anita: – A házasságunk első négy évében nem építkeztünk, így összesen nyolc évig laktunk az én családomnál. Négy éve költöztünk be a házunkba, amelyet azóta is folyamatosan csinosítgatunk.

– Nagyon szépek a fából készült elemek: az ajtók, az ablakok, a terasz, a gyerekek mászókája és a hintaágy.

Anita: – Ezeket mind a férjem készítette. Igaz, hogy egy-egy elemre sokat kellett várni, de megérte.

 

– Térjünk vissza a házasságotok első éveire. Hány gyermeket terveztetek?

Anita: – Kettőt szerettünk volna. 2008 májusában megszületett Johanna lányunk, őt Mirjám követte 2011-ben. Akkor úgy gondoltuk, hogy itt megállunk. A harmadik baba érkezése meglepetésként ért bennünket, nekem eleinte nehezemre esett megbarátkoznom a gondolattal, hogy bővül a családunk. A nagyszülők valószínűleg látták ezt, mert folyamatosan biztattak, hogy milyen jó, hogy lesz még egy gyermekünk. Naomi 2013 nyarán jött a világra. Két év múlva újabb gyermekáldás ért bennünket: Andriska 2015 szeptemberében érkezett a családba.

– Hol születtek meg a gyerekek?

Anita: – Mind a négyet a Beregszászi Járási Kórházban hoztam a világra. A lányok természetes úton születtek meg, Andris császármetszéssel jött a világra. Minden rendben volt a szüléseknél, utána hamar haza is jöhettünk.

Andris: – A lányok születésénél én is bent lehettem. Andrist pedig az én hasamra tették rá a császármetszés után.

 

– Számított, hogy fiú vagy lány van-e a mózeskosárban?

Anita: – Az első babánál lányt szerettünk volna, teljesült is a kívánságunk. Második és harmadik alkalommal fiút vártunk, lányunk lett. Negyedjére már csak lányra számítottunk, végül fiunk lett.

– Szép neveket választottatok a gyermekeiteknek.

Anita: – Biblia eredetűeket szerettünk volna. Egyedül Andriska esetében volt egyértelmű, hogy az édesapja nevét kapja.

András: – A nagyapám is András volt

 

– Most valamennyien itt vannak körülöttünk. Kicsit szégyenlősök, de talán Johanna, te bemutatkozol nekünk. Mesélj magadról!

Johanna: – Most fejeztem be az ötödik az osztályt itt az újhelyi iskolában. Ukrán nyelven tanulok. A kedvenc tantárgyam a matematika. Ezt apától örököltem.

– Az osztálytársaiddal ukrán vagy magyar nyelven beszéltek a szünetekben?

Johanna: – Mind a két nyelven. Az egyik barátnőm magyar, a másik ukrán.

Anita: – Ruszka Dolináról (Oroszvölgy – a Szerk.) és Karácsfalváról is járnak be gyerekek az iskolába. Ők főként ukrán anyanyelvűek. A férjemmel mind a ketten ukrán tannyelvű osztályba jártunk, így tudunk segíteni a tanulásban a gyerekeknek.

 

– Johanna, mi leszel, ha felnősz?

Johanna: – Még nem tudom biztosan. Talán tanár leszek. A tanítónéni szerint jó óvónő lenne belőlem. Szeretek fodrászkodni és körmöt festeni is. Mirjám mindig megengedi, hogy befonjam a haját, Naomi azonban nem szereti.

 

– Mirjám, te hányadik osztályba jársz?

Mirjám: – Most megyek harmadikba.

Anita: – Johannával együtt mennek reggel az iskolába. Gyalog vagy biciklivel közlekednek. A hátsó utcákon mennek, ahol nincs forgalom és rövidebb is a táv az iskoláig.

– Mirjámnak hogy megy a tanulás?

Anita: – Jó tanuló lehetne. Jó a felfogása, ám hiányzik a kitartás és a szorgalom belőle. Elkapkodja a házi feladatot.

 

– Naomi pedig idén kezdi az iskolát…

Anita: – Nemrég ballagtak el az óvodából. Majd augusztus közepén derül ki, hogy hányan lesznek az osztályukban. Akkor vesszük meg az iskolatáskát és a tanszereket is.

 

– S itt van mellettünk a család legkisebb tagja, Andriska is.

András: – Neki mindig jó kedve van. Semmitől sem fél, a tetőre is felmászik velem.

Anita: – Andriska óvodás, az én csoportomba jár. Naomi születése után ugyanis dadaként helyezkedtem el a helyi óvodában. Majd miután megszületett a fiunk, beiratkoztam az óvónőképzőbe, így óvónőként mehettem vissza dolgozni az óvodába. Levelező tagozaton tanulok, most fejeztem be a harmadik évet. Emellett továbbra is hitoktatok.

 

– Az már kiderült, hogy te mivel foglalkozol. Andris, te mivel keresed a kenyeret?

András: – Miután Anitával összeházasodtunk, még néhány hónapon át Magyarországon dolgoztam, majd hazajöttem. Győrben kitanultam az ácsmesterséget, s itthon tetőszerkezeteket készítek. Most is négy újhelyi házon dolgozom. Idén januárban, amikor itthon nem lehetett dolgozni, elmentem két hónapra Magyarországra, de nagyon nehéz volt az egész családnak.

Anita: – Épp karantént vezettek be az iskolában, az óvodában nyílt órát kellett adnom. Nem volt egyszerű.

 

– A hétköznapi malomkerék mellett mennyire tudtok kikapcsolódni? Hogy telik a vakáció a gyerekeknek?

Anita: – Még kicsik a gyerekek, nem egyszerű kimozdulni velük. Autónk nincs, nehéz megoldani az utazást. Nemrég csatlakoztunk a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületéhez, most ismerkedünk a programjaikkal.

András: – A gyerekeknek készítettem a kertben mászókát, homokozót, minikonyhát, van medencéjük is. Néha elmegyünk Borzsovára a barátainkhoz, vagy a rokonokkal találkozunk. Minden testvérünk Tiszaújhelyben él, számos unokatestvére van a gyermekeinknek.

 

– Anrdiskának pedig van még egy cicája is…

András: – Néhány hete kaptunk a kiscicát, Lilinek neveztük el. Andriska rengeteget játszik vele. Kutyát is tartunk, illetve vannak nyulaink és tyúkjaink. Azokat én gondozom.

 

– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Anita: – A gyermekeink felnevelés a célunk. Azt szeretnénk, hogy olyan foglalkozást válasszanak, amelyben jól érzik majd magukat.

András: – A házon is van még munka.

 

– Beszéltünk arról, hogy a házasságotok elején András szerette volna, hogy átköltözzetek Magyarországra. A 12 év együtt töltött idő alatt szóba került ez a kérdés?

András: – Nem. Úgy látjuk, hogy a gyermekeinknek jobb Kárpátalján felnőniük.

Anita: – Én szeretek itt lenni. Máshol sem könnyebb az élet.

 

– Kívánom, hogy Isten áldása kísérje a családotok életét!

 

Marosi Anita

Kárpátalja.ma