Nagycsaládok Kárpátalján: a Mudrov család

Egy nagyon kedves beregszászi anyukával ismerkedtem meg a napokban. Erzsébet őszintén beszélt családi életükről, a hétköznapok nehézségeiről, a három iskolás gyermekükkel járó feladatokról. Mindezt úgy tette, hogy közben érezni lehetett a szavaiból: él benne a vágy, hogy a gyermekeinek több esélyt biztosítson, mint amennyi neki és a férjének jutott gyermekkorában. Minden megpróbáltatásuk ellenére optimizmus sugárzott ebből a fiatalasszonyból.

Ismerjük meg Mudrov Gábor és Erzsébet családját!

 

– Erzsébet, mesélj magadról!

– Beregszászban születtem és nőttem fel. Gyermekkoromban a szüleim elváltak, aztán édesapám újranősült. Egy tíz évvel idősebb bátyám van, valamint egy féltestvérem. Édesapám arra törekedett, hogy jó testvéri viszony alakuljon ki köztünk. Azt is megtanultuk, hogy meg kell osztoznunk azon, amit kapunk. Ma én is erre tanítom a gyermekeimet.

 

– Hova jártál iskolába?

– Az ukrán tannyelvű Beregszászi 5. Számú Középiskolába jártam. Otthon magyar nyelven beszéltünk. Édesanyám Odesszából származik, ő segített az ukrán nyelv elsajátításában. Túl sokat nem tudott velem foglalkozni, mert egyszerre több munkahelyen is dolgozott, hogy egyedülálló anyaként el tudja tartani a családot.

A kilencedik osztály befejezése után szabó-varró szakon tanultam tovább egy beregszászi középiskolában. Nagyon érdekelt ez a szakma. Örültem, hogy otthon is hasznosíthatom a szabó-varró tudásom. Új ruhára nem telt, a régieket alakítottam át. Az volt az álmom, hogy továbbtanulok, és ruhatervező leszek. Ám a családom nem tudta ezt finanszírozni.

 

– Mivel foglalkoztál a középiskola elvégzése után?

– Egy varrodában helyezkedtem el. Kiderült, hogy bizonyos anyagokra allergiás vagyok, ezért nem tudtam ott folytatni a munkát.

– Mikor ismerkedtél meg a pároddal, Gáborral?

– Gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Gabi is beregszászi, neki egy testvére van. Eleinte csak barátok voltunk, később alakult ki köztünk szorosabb kapcsolat. Amikor pedig tizenkilenc évesen állapotos lettem, összeházasodtunk.

 

– Mikor született meg az első gyermeketek?

– 2004-ben jött a világra Nikolett. Ő most a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskola hetedik osztályos tanulója. Noha én ukrán tannyelvű iskolába jártam, egyértelmű volt, hogy a gyermekeink magyarul fognak tanulni. Nem akartam, hogy olyan nehézségeik legyenek, mint amilyen nekem volt az iskolában. Ma már mind a három gyermekünk a Kossuth-középiskola tanulója, s ez jó döntésnek bizonyult. Nikolett korábban főként a matematika iránt érdeklődött. Most azonban belépett kamaszkorba, s elbizonytalanodott. Nem igazán talál rá önmagára, sokat ellenkezik velünk.

 

– A férjeddel hogyan tudtok neki segíteni?

– Átérezzük a helyzetét, próbálunk türelmesek lenni hozzá, hiszen mi is voltunk kamaszok. Csak együtt a férjemmel, összefogva és következetes neveléssel érhetünk el sikert.

 

– Nikolett megszületése után még hány gyermeket terveztetek?

– – Nem terveztünk három gyermeket. Egyet akartam, akinek szerettem volna könnyebb gyermekkort biztosítani, mint amilyen az enyém vagy a férjemé volt. Az első gyermek után tudatosan vállaltunk még egyet. A harmadik babát azonban nem terveztük, ám nem bánjuk, hogy megszületett. Most így kerek az életünk.

 

– Mesélj a két kisebb gyermeketekről!

– Viktória nyolc, Gábor hatéves. Ők is a Kossuth-középiskola tanulói. Gábor nagyon okos. Főként a matematika érdekli, a nyelveket nem nagyon szereti. Viktóriának nehezebben megy a tanulás.

– Az iskolától igen messze, a Macsolai úton laktok.

– Így van, ez nagy probléma a számunkra. Reggel korán, fél hétkor el kell indulnunk otthonról, hogy beérjünk fél nyolcra az iskolába. A rossz útviszonyok miatt télen gyakran váltóruhát kell vinnünk magunkkal, mert mire megérkezünk, átázik a gyerekek ruhája. Már többen megszóltak, hogy miért nem adtuk a közeli 10. számú iskolába a gyerekeket. Azért választottuk a Kossuth-középiskolát, mert ott több lehetőséget láttunk a gyerekeink fejlődése szempontjából.

A közlekedésünket megkönnyítené, ha lenne buszjárat a városközpontig. Már arra is gondoltam, hogy szervezünk egy mikrobuszt, amely reggelente elviszi a környékbeli gyerekeket az iskoláig.

 

– Hogyan telik az otthon töltött időtök?

– Hétköznaponként délután két óráig napköziben vannak a kisebbek. Korábban hosszabban ott maradhattak, ami abból a szempontból volt jó, hogy elkészítették a házi feladatot, és nem kellett itthon azzal tölteni az időt. Az ukrán iskolai tanulmányaim után nem tudok segíteni Vikinek és Gabinak a felkészülésben másnapra. Általában Nikolettet kérem meg erre. Esténként közösen megvacsorázunk, aztán jön a fürdés és egy kis tévénézés vagy meseolvasás, ha még belefér az időbe.

 

– Szeretnek olvasni a gyerekeitek?

– Sajnos a számítógép és a telefon jobban leköti őket. Hiába szeretném, hogy többet olvassanak.

 

– Hogyan tudtok hétvégén kikapcsolódni?

– Hétvégére mi is elfáradunk. Többnyire otthon maradunk, kimozdulni nincs lehetőségünk. Tévét nézünk, társasjátékot játszunk, pihenünk.

 

– A férjeddel mivel foglalkoztok?

– Itthon nemigazán találunk munkát, ezért külföldön, Magyarországon, Csehországban vállalunk állást. Ilyenkor Gabi édesanyja vigyáz a gyerekekre. Évente kétszer utazunk el. Ilyenkor két hónap alatt annyit keresünk, amiből a család megél négy hónapon át. Aztán újra elmegyünk dolgozni. Egyelőre nem találtunk ennél jobb megoldást.

 

– Amíg távol vagytok, hogyan tartjátok a kapcsolatot a családdal?

– Telefonon és interneten keresztül. A gyerekek is nehezen élik meg a távollétünket, s nekünk is nagyon hiányoznak. Eleinte naponként hazatelefonáltunk, de annál nagyobb lett bennünk a honvágy.

 

– Nem fordult meg a fejetekben, hogy külföldre költözzön az egész család?

– De igen. Édesanyám, édesapám és a testvéreim Magyarországon élnek, számtalanszor hívtak már bennünket, hogy költözzünk ki. Egy ideig Sopronban dolgoztunk. Ott azt tapasztaltuk, hogy sokkal nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak az emberek, mint nálunk. Aztán hazajöttünk Kárpátaljára, ahol szembetűnő volt a háború és a gazdasági válság okozta feszültség. Nagyon jó lenne, ha itt is meg lenne az a békesség az emberekben, amit Sopronban tapasztaltunk. Ha megéreznék, hogy Beregszász a mi városunk, hogy mi itt vagyunk otthon.

 

– Ti itt maradtatok…

– Szorosan kötődünk Kárpátaljához és Beregszászhoz. Itt érezzük otthon magunkat. Arra vágyom, hogy itthon legyen olyan munkalehetőség, amellyel biztosítani tudjuk a család fenntartását.

 

– Nem találsz ilyen munkát?

– Három gyermek mellett nem tudok teljes állást vállalni. Reggel elviszem őket az iskolába, hazamegyek, főzök, elvégzem a házimunkát, aztán visszamegyek értük. Ilyen időbeosztás mellett lehetetlen munkába állni.

– Milyen terveitek vannak?

– Az a célunk, hogy felneveljük a gyermekeinket. Úgy, hogy ne kelljen nélkülözniük, s ne szenvedjék meg nagyon a távollétünket, amikor külföldön dolgozunk. Tökéletes családot nem lehet teremteni. Ha az anyagi jólétre törekszem, lelkileg hanyagolom el a gyermekeimet, ha viszont állandóan velük vagyok, nem tudok dolgozni.

 

– Ezen a héten a házasságot ünneplik világszerte. Ti tizenhárom éve kötöttétek össze az életeteket a pároddal. Hogyan tekintesz vissza az együtt töltött évekre?

– Voltak nagyon nehéz és nagyon szép pillanatok is. Most a kettő között élünk. A gyermeknevelés, a hétköznapi problémák nagyon megterhelik a házasságot. Amikor külföldön vagyunk Gabival, több időnk jut egymásra. Olyan tulajdonságait ismerhetjük meg a másiknak, amelyekről addig nem is tudtunk.

 

– Hogyan tudtok időt szánni egymásra a pároddal?

– Kevés lehetőségünk van erre. Most azonban kaptunk egyet. A Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete jóvoltából február 17-én három napra elutazhatunk a gyerekekkel Budapestre. Megnézzük a Parlamentet, színházban, cirkuszban leszünk. Alig várjuk, hogy ott legyünk. Két éve nem mozdult ki a család. Szép emlék lesz a gyerekeknek.

 

– Kívánom, hogy így legyen! Isten áldja meg a családotokat!