Nagycsaládok Kárpátalján: a Pércsi család
Mindegyik nagycsalád más.
A velük készített interjúk során számos benyomás ért: az egyiket az tette nagyszerűvé számomra, hogy szinte tapintható volt családtagok között a harmónia, míg a másiknál éppen az energikusság fogott meg. Volt, ahol mély Istenhitet, máshol hivatás iránti elkötelezettséget, családközpontúságot tapasztaltam meg.
Néha eszembe jut, hogy vajon meddig fogok még családokat megismertetni az olvasókkal? Lehet még újat, másat bemutatni? Sokan azt gondolhatják magukban: ugyan mi különbség lehet X és Y családja között? Itt is három gyerek van, ott is. X család is ugyanazokkal a hétköznapi gondokkal küzd, mint Y család, ugyanannak örülnek és ugyanaz bántja őket.
Aztán végiggondolom az eddig megismert családokat, az arcokat és otthonokat, s rájövök, hogy nincs két egyforma közöttük. Bár az élet adta helyzetek, feladatok, kötelességek hasonlóak, de családonként változik, hogyan válaszolnak minderre.
Egy különösen nyugodt, harmonikus és kedves otthonban jártam nemrég: a Pércsi családnál. Lajos és Nóra Beregszász-Végardóban él három gyermekével, a nagyszülőkkel közös portán.
Velük beszélgettem.
– Nagyon szép házban laktok. Mindenhol fából készített bútorok, ajtók, ablakok vannak. Kinek a műve mindez?
Lajos: – Asztalosmester vagyok, én készítettem a terasz korlátját és ajtaját, a bejárati ajtót és az ablakokat. A legújabb művem a beépített konyhabútor, amely mögött egy év munkája áll.
– Honnan származol és hol tanultad ki az asztalos mesterséget?
Lajos: – Beregszász másik oldalán Búcsúban születtem, ott végeztem el a 3.sz. Általános Iskolát, majd a Beregszászi 11. sz. Szakközépiskolában asztalosnak tanultam. Akkor még nem tudtam, hogy később ez lesz mesterségem. Az érettségi után elvittek katonának, s miután leszereltem, a beregszászi piacon voltam kereskedő. Később Magyarországon, Pákozdon vállaltam munkát egy nagy asztalosműhelyben. Ott tanultam meg a mesterség csínját-bínját.
– Mikor találkoztatok Nórával?
Nóra: – Még a piacról ismertük egymást. Én Beregszász-Végardóban nőttem fel. Itt jártam általános iskolába, majd a Beregszászi 4. sz. Kossuth Lajos Középiskolában folytattam a tanulmányaimat. Érettségi után felvételiztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanító szakára. Ez 1996-ban volt, akkor még a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola égisze alatt működött az intézmény, majd hamarosan önállósult. Az intézményváltás miatt egy fél évvel később végeztünk, viszont utólag jól jártunk, mert a diplománkat az ukrán állam is elfogadta, s nem kellett azt honosíttatnunk. Közben megismerkedtem Lajcsival, s 2001-ben össze is házasodtunk. Ideköltöztünk a szüleimhez, s 2001 nyarán megszületett első gyermekünk, Enikő. Lajos akkoriban ment el Magyarországra dolgozni.
– Hogyan boldogultál egyedül?
– Meddig maradtál itthon Enikővel?
Nóra: – Nagyon kevés ideig. Pár hetes volt Enikő, amikor a végardói iskolában tanítói állást ajánlottak. Sokat gondolkodtam, hogy elvállaljam-e a pici baba mellett, de édesanyám biztatott, hogy ő majd mindenben segít. Így is történt. Míg én az iskolában tanítottam, addig édesanyám vigyázott Enikőre, amikor hazajöttem megszoptattam a babát, és másnap reggelig én voltam vele.
– Lajos milyen gyakran jött haza?
Nóra: – Havonta egyszer tudott hazalátogatni egy hétvégére, néha tovább is odavolt, ilyenkor több fizetést hozott a családnak. Akkoriban itthon nemigen volt munkalehetőség. Az emberek többsége a határt járta vagy Magyarországon vállalt munkát. Lajos hat évig dolgozott Pákozdon, a második gyermekünk születése után jött haza.
– Hány gyermeket terveztetek?
Nóra: – Igazából sohasem terveztünk. Azt megbeszéltük, hogy legalább két gyermeket vállalunk, akik között két-három év korkülönbség lesz. 2004-ben meg is született Lajos fiúnk. Néhány év múlva, 2008-ban pedig világra jött Márton.
– Hogyan fogadta a család és a környezet a harmadik gyermeket?
Nóra: – A család nagyon örült az újabb gyermekáldásnak. Rosszat, kritikát csak idegenektől kaptunk.
– Hol születtek a gyerekek?
Nóra: – Lett volna rá lehetőségem, hogy Pákozdon szüljek, de megnyugtatóbb volt a gondolat, hogy itthon, Beregszászban hozzam világra a gyermekeinket, ahol az édesanyám is be tud jönni a kórházba, és nem kell messzire utazni, hogy hazavigyük a babát. Hála Istennek nem volt semmilyen komplikáció a szülésnél. A mai napig egészségesek a gyerekeink. Mindegyikük születése után hamar visszatértem dolgozni, s édesanyám maradt velük itthon.
– Lajos, te miért döntöttél úgy, hogy hazajössz Magyarországról?
Lajos: – Hat évet töltöttem el Magyarországon, távol a családomtól. Elég volt ennyi. Időközben vásároltam egy-egy gépet, s amikor hazakerültem, berendeztem a csűrben egy asztalosműhelyt. Hála Istennek mindig van munkám. Emellett folyamatosan újítom, szépítem a családi házat, illetve az én feladatom karbantartani a melléképületeket is.
– Együtt laktok Nóra szüleivel.
Nóra: – Egy portán lakunk, de édesanyáméknak az udvar hátsó részében van saját lakrészük konyhával, fürdőszobával. Külön konyhán vagyunk, de gyakran esszük egymás főztjét. Édesanyám sokszor ebéddel vár bennünket, én pedig vacsorát készítek a számukra. A szüleim tartanak állatokat (tyúkot, sertést), ők művelik meg a kertet is. Természetesen mi is besegítünk nekik.
– Hogyan telik egy napotok?
Nóra: – Mivel a gyerekek helyben járnak iskolába és óvodába, nem kell korán kelnünk. Fél hét körül ébredünk fel, Lajossal hétig megisszuk a kávénkat, közösen elkészítjük a reggelit, majd leültetjük a gyerekeket enni. Ezután a nagyobbakkal elindulok az iskolába, útközben Mártont beadom az óvodába. Ha Márton még nem ébred fel az indulásig, akkor Lajos viszi el az óvodába.
Iskola után én tanulok a gyerekekkel, aztán játszanak, tévéznek, s kilenc óra körül ágyba bújnak.
– Hogy megy a tanulás Enikőnek és Lalinak?
Nóra: – Enikőt sokat kell noszogatni, hogy tanuljon. Tánciskolába is jár, azt nagyon szereti, illetve Veres Ágota festőművész foglalkozásait is látogatja. Lali másabb, neki könnyebben megy a tanulás. Egyébként ő szívesen van az apjával a műhelyben, s asztalos szeretne lenni. Márton pedig idén kezdi el az iskolát.
– Bemehetnek a gyerekek a műhelybe?
Lajos: – Megengedem nekik, bár néha rájuk kell szólni, ha sokat szaladgálnak. Szeretnek faricskálni, de játékokat is szoktunk készíteni fából. Legutóbb a nagycsaládos találkozón tetszett meg nekik egy fajáték, amelyet mi is elkészítettünk itthon.
– Mennyire nehéz/könnyű három gyermekkel?
Lajos: – Egyáltalán nem nehéz. Az ember maga dönti el, hogy milyen terheket ró a gyermekére és a családra. Mi arra törekszünk, hogy minél könnyebb legyen a család élete. Ezért tanulnak helyi iskolában a gyermekeink, odafigyelünk, hogy ne terheljük meg őket túl a sok különórával. Én is csak annyi munkát vállalok, amennyi a megélhetéshez szükséges, s igyekszem minél több időt tölteni a családdal.
– Hogyan tudtok kikapcsolódni?
Lajos: – Nem szoktunk előre tervezni. Ha leesik a hó, elmegyünk az ardói hegy lábához szánkózni. Nyáron kimegyünk a Borzsa partjára vagy a beregi tóhoz fürödni. Nagyon élvezzük a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete programjait. Semmit sem szükséges rájuk készülnünk, csak el kell mennünk, s jól kell éreznünk magunkat. A gyerekek itthon is jól elvannak, sokat játszanak együtt, illetve az utcabeli gyerekekkel. Főként a két fiú érti meg egymást. Márton felnéz Lalira, ő a példaképe. Természetesen szeretnek tévézni és számítógépezni is, de arra odafigyelünk, hogy ne vigyék túlzásba.
– Szeretnétek még gyermeket?
Nóra: – Tudatosan nem tervezünk több gyermeket, de nem is zárjuk ki a gyermekáldást.
– Milyen terveitek vannak?
Nóra: – Szeretnénk a ház felújítását folytatni, illetve építeni egy külön szobát Enikő számára.
– Így is nagyon szép az otthonotok és a családotok, melyre Isten áldását kívánom!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma