Nagycsaládok Kárpátalján: a Petrás család

 

Amikor egy-egy nagycsaládhoz ellátogatok, hogy megismerjem őket, és írjak az életükről, mindig valamilyen meghatározó benyomással, érzéssel távozom tőlük. Egyes családoknál harmóniát és nyugalmat érzek, másoknál épp az otthonos rendetlenség és a közvetlenség fog meg. Van, ahol azt látom, hogy nehezek a mindennapok, s csak kemény munkával és komoly szervezéssel sikerül egyben tartani a családot, míg van, ahol minden olyan természetesen egyszerű.

A beregszászi Petrás család esetében többféle gondolatom támadt.

Láttam a kedvességüket, a vendégszeretetüket, ugyanakkor – pedig egy szóval sem említették – azt is megértettem, hogy nem lehet könnyű az életük. A szülők, András és Éva öt gyermeket, köztük egy komoly betegséggel küzdő kisfiút nevelnek átlagfizetésből. Ennek ellenére semmilyen keserűség nem hallatszott ki Éva szavaiból a beszélgetés során (András dolgozott, ezért nem vett részt az interjúban).

 

– Honnan származtok?

– Mindketten beregszászi születésűek vagyunk. A város búcsúi részén nőttünk fel. Engem a nagynéném nevelt fel. Ő gyakran bejárt András szüleihez, mi így ismerkedtünk meg egymással. Aztán a faluban és a szórakozóhelyeken folytatódott a barátkozásunk.

A Beregszászi 8. Számú Középiskolába jártam. Miután 2002-ben leérettségiztem, össze is házasodtunk.

 

– Nem akartál továbbtanulni?

– Akkor nem gondoltam erre, később végeztem el egy-egy tanfolyamot.

 

– A házasságkötés után hol telepedtetek le?

– A férjem egyedüli gyermeke a szüleinek, egyértelmű volt, hogy hozzájuk költözünk, azonban az első perctől kezdve külön háztartást vezettünk.

 

– Mikor születtek meg a gyermekeitek?

– 2003-ban születtek meg a lányaink, Andzselika és Adrienn. Számíthattunk rá, hogy ikreink lesznek, ugyanis András édesanyjának is van egy ikertestvére. Nyolc hónapos állapotos voltam, amikor beindult a szülés. Itt, Beregszászban hoztam a világra a lányokat.

– Kinek a támogatására számíthattál?

– A férjem és anyósom nagyon sokat segítettek a gyerekek nevelésében. András egy beregszászi cégnél rakodómunkás, amikor csak tehette, mindig mellettem volt. A lányok jó babák voltak: kisebb korukban csak ettek és aludtak, nem voltak betegesek sem. Amikor nagyobbak lettek, akkor is szépen eljátszottak a szobában a szőnyegen, míg én elvégeztem a teendőimet.

 

– Négy év múlva újabb lány érkezett a családba…

– 2007-ben jött a világra Szabina. Nála volt némi komplikáció: szülés közben elpattant egy hajszálér a kisagyában. Ezt rögtön nem is tudtuk. Másfél hónapos volt, amikor észrevettünk, hogy valami gond van a viselkedésével. Elvittük Munkácsra, ahol gyógyszeres kezelést kapott. Most már teljesen jól van.

 

– Aztán három lány után két fiúval gyarapodott a család.

– Andriska hat évvel ezelőtt született, vele, hála Istennek, semmilyen egészségügyi gond nem volt. Már öt és fél évesen beadtuk az iskolába.

Aztán ismét állapotos lettem, és 2013-ban világra jött Krisztián fiunk. Sajnos komoly szívproblémával született, már két műtéten van túl.

 

– Hol volt az operáció?

– Kijevben műtötték. Az utazás, a szállás és a kórházi ellátás nagyon sokba került. A férjem munkahelye támogatott bennünket, valamint a megtakarított pénzünk is ráment a kezelésre. Hála Istennek szépen fejlődik Krisztián, jó esélye van rá, hogy idővel teljesen kinője a betegséget. Havonta egyszer kell elmennünk Munkácsra kontrollvizsgálatra. Nemrég beadtuk óvodába, így én is munkát vállaltam.

 

– Hogy telnek a mindennapjaitok?

– Fél hatkor kelek, a gyerekeket hatkor ébresztem. Reggelizünk, elkészítjük a tízórait. Krisztiánt elviszem az óvodába, majd hétre megyek a gyárba dolgozni. A nagyobb gyermekeink mindannyian a Beregszászi 3. Számú Zrínyi Ilona Középiskola tanulói. Ők már önállóak, órák után hazamennek, megmelegítik az ebédet, kiszolgálják magukat. Krisztiánt én hozom el az óvodából. Otthon a gyerekek tanulnak, én főzök, mosogatok és egyéb házimunkát végzek estig.

 

– És a hétvégék?

– Hétvégén nagymosást tartok, emellett mindig sütök valamilyen finomságot. Vasárnap elmegyünk a római katolikus templomba. A búcsúi itt van tőlünk öt percre. Régebben nem volt nálunk hitoktatás, a gyerekek feljártak a Szent Kereszt felmagasztalása plébániára, ott voltak elsőáldozók is.

 

– Meglehetősen messze van tőletek a város központja.

– Igen, fél órás gyaloglás, éppen ezért nem is nagyon járunk fel a városba. Helyben is vannak boltok, amire szükségünk van, itt is meg tudjuk venni.

 

– Milyen Búcsúban az élet?

– Csendes a falu, a gyerekeket ki lehet engedni játszani az utcára. Az emberek is kedvesek. Kertes házban lakunk, van gyümölcsösünk, emellett zöldséget is termesztünk. Régebben disznót is neveltünk, de miután tönkrement az ól, felhagytunk vele. Most tyúkokat, libákat tartunk. Van keltetőnk, minden évben ötven csirke- és tíz libatojást teszek bele. Miután kikelnek az állatok, másfél hónapos korukig bent tartjuk őket, utána tesszük ki őket a tyúkólba.

 

– Milyen terveitek vannak?

– Már megszereztük a magyar állampolgárságot, most útlevelet szeretnénk készíttetni a gyerekeknek. Jó lenne, ha ők is eljuthatnának egy-egy anyaországi táborba. Erre eddig nem volt módjuk.

Itt helyben nincs sok lehetőségünk. Egyedül a nagycsaládos egyesület jóvoltából juthattunk már el több kirándulásra, illetve nyaranként ki tudtunk menni fürödni a dédai bányatóra.

Más terveink is vannak. A férjem Magyarországon akar munkát vállalni, hogy fel tudjuk újítani a portánkat. Tavaly kiszáradt a kutunk, azóta a szomszédból hordjuk a vizet. Új kerítésre is szükségünk lenne, és a házon is van mit javítani.

 

– Kívánok nektek mindehhez sok erőt! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma