Nagycsaládok Kárpátalján: a Petrusinec család
Az eddig bemutatott családok amellett, hogy tudatosan vállalták nagycsaládos életmódjukat, többnyire vallásos háttérrel rendelkeztek, s Istenbe vetett hittel nevelték gyermekeiket.
Különösen igaz ez a Tiszaújlakon élő Petrusinec családra, ahol a bőrdíszművességgel, szíjgyártással foglalkozó szülők, Vladimir (mindenkinek csak Ladi) és Ilona, valamint három gyermekük, Sámuel, Benjámin és Mirjám Rózsa a hétköznapokban is igyekeznek megélni református hitüket és istenszeretetüket.
Velük beszélgettem családról, vallásról és munkáról.
– Ilona, te verbőci születésű vagy, Ladi pedig tiszaújlaki származású. Hol találkoztatok?
Ilona: – Verbőcön születtem, én is nagycsaládból származom, hárman vagyunk testvérek. A magyar tannyelvű általános iskolát a szülőfalumban végeztem el, majd jelentkeztem a Péterfalvai Református Líceumba. Ott találkoztam először Ladival, aki nevelőtanárként dolgozott az intézményben. De akkoriban még nem figyeltem fel rá, mert számomra a tanulás volt a fontosabb. Az érettségi után felvételiztem a Nyíregyházi Főiskola Gazdálkodási és menedzsment (közgazdász) képzésére a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán. Közben Beregszászban 2002-ben megkezdte működését a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet (KRISZ), melynek Ladi volt a főtitkára, én pedig az irodavezetője. A közös munka során jobban megismertük egymást, s igaz, több év után, de rájöttünk, hogy nem tudunk és nem is akarunk egymás nélkül élni.
– Ladi, te hogyan emlékszel vissza az akkori időre?
Ladi: – A KRISZ elindítása egy hosszabb folyamat eredménye volt. Már évekkel korábban, Péterfalván számos tábort, rendezvényt szerveztünk a református fiatalok számára, de szerettünk volna valami többet, valami hatékonyabbat létrehozni. Mielőtt Beregszászban a KRISZ főtitkára lettem volna, négy évig a Péterfalvai Református Líceumban voltam nevelőtanár. Emellett már akkoriban is foglalkoztam a bőr megmunkálásával, főleg lószerszámokat, szíjakat, hámokat készítettem. Ilonával közösen dolgoztunk a KRISZ-ben, jeleztem számára az érzéseimet, de ő sokáig elutasította a közeledésemet. Végül addig udvaroltam neki, hogy csak „beadta a derekát.” 2006 augusztusában házasodtunk össze.
– Hol kezdtétek meg a közös életeteket?
Ladi: – Több lehetőség is szóba került: gondolkodtunk Beregszászon, de lakhattunk volna Verbőcön vagy Újlakon is. Végül mégis Péterfalvára költöztünk, mert mind a ketten ott kaptunk munkát. Ilona a Máramaros-Ugocsa Egyházmegye irodájának lett a vezetője Seres János esperes mellett, én pedig kollégiumigazgató lettem a péterfalvai líceumban. Péterfalván mintegy két évet dolgoztunk.
– Mennyi ideig éltetek Péterfalván?
Ilona: – Közel két évig éltünk Péterfalván, közben megszületett Sámuel fiúnk, és rájöttünk, hogy egy kisgyermek mellett már nem tudjuk folytatni a korábbi életvitelünket, hiszen Ladi kollégiumi munkája éjszakázásokkal járt, s emellett szükségünk volt egy stabil lakhelyre is.
Ladi: – Sokáig keresgéltünk házat, telket, de nem sikerült megfelelőhöz jutnunk. Végül úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk a saját házunkba, édesanyámhoz Újlakra. Ő egyedül élt és örült nekünk. Idővel építkezni kezdtünk, először egy új, nagyobb műhelyt alakítottunk ki, most pedig egy garázst építünk kisebb lakrésszel, konyhával az udvar hátulsó részén. A régi épületet is – ahol felnőttem, s amelyben most lakunk –szeretnénk felújítani.
– A hazaköltözéstől kezdve csak a bőr megmunkálásával foglalkoztál…
Ladi: – Gyermekkorom óta foglalkoztatott ez a mesterség. Még középiskolás voltam, amikor az első nyerget elkészítettem. Nem voltak mestereim, nem is tanultam a szakmát, mindenre magamtól kellett rájönnöm, a szerszámokat nekem kellett beszereznem többek között Magyarországról, Amerikából. Az évek alatt sikerült annyi megrendelést, munkát szereznem, hogy abból el tudjuk tartani a családot. Most jól jön, hogy ukrán tannyelvű iskolába jártam, illetve hogy Kijevben voltam katona. Az ukrán nyelv ismerete megkönnyíti a különböző nyersanyagok Ukrajnából történő beszerzését.
– Időközben Ilona is bekapcsolódott a munkádba…
Ilona: – Mindig is érdekelt a varrás, a kézműveskedés. Örömmel ismertem meg a férjem szakmáját is. Még össze sem házasodtunk, már nem sokkal előtte elkezdtünk közösen dolgozni, a házasságkötésünk óta pedig folyamatosan együtt munkálkodunk, bizonyos munkafolyamatokat én végzek el, pl. a gépi varrást, a fonásokat stb.
– Említsük meg, hogy Sámuelnek idővel két kistestvére is született.
– Nem hétköznapi a gyerekek névválasztása.
Ilona: – Egyrészt bibliai neveket választottunk a gyermekeinknek, másrészt családi kötődése is van a névadásoknak: Ladi nagyapja Sámuel volt, az enyém pedig Benjámin. Mirjám második neve, a Rózsa pedig az én lánykori vezetéknevem, amelyet szerettem volna átadni a lányunknak.
– Három gyermeketek született eddig. Tudatosan vállaltátok őket?
Ladi: – Mindig is egyértelmű volt, hogy elfogadjuk és szeretni fogjuk valamennyi gyermekünket, akit az Úrtól ajándékba kapunk. Néhány éve Lévita képzésen vettem részt, s a dolgozatomat az abortusz témakörében írtam, Ilona is velem együtt tanulmányozta a témát, segített a dolgozatkészítésben. A dolgozathoz szükséges képeket keresgélve megdöbbentő látvány tárult elénk, óriási szörnyűség és a társadalom borzalmas félresiklása az a legálisan végezhető, szó szerinti gyilkosságok tömkelege, amikor magzatok ezreivel, tízezreivel, sőt millióival végeznek brutálisabbnál brutálisabb módon. Teljes mértékben elítéljük az abortuszt, s ezt fogalmaztuk meg a szakdolgozatomban is, s igyekszünk azóta is átadni minél többeknek a nézetünket. Valljuk, hogy valamennyi életet vállalni kell, amely megfogan. A gyermekeinknek természetes, hogy vannak testvéreik, így megtanulják, hogy milyen közösségben élni, s hogy nem csak magukra kell gondolniuk. Sámuel már kérdezgeti, hogy mikor lesz megint kistestvére. Szeretne még két fiút és egy kislányt, de azt mondja minél több lesz, annál jobban fog örülni.
– Ki segít a gyermeknevelésben?
Ladi: – Sokat köszönhetünk édesanyámnak, aki ha kell, vigyáz a gyerekekre vagy segít a főzésben. Hétvégenként néha hívnak bennünket fesztiválokra, ahol bőrdíszműves foglalkozást tartunk, illetve saját termékeinket áruljuk. Csak úgy tudunk eleget tenni a felkéréseknek, ha édesanyám elvállalja a gyerekek felügyeletét, az ilyen alkalmakat kivéve Ilona van velük folyamatosan.
– Hogyan élitek meg a nagycsaládos mivoltot?
Ladi: – Néha nehéz. Főleg amikor be kell osztanunk az időnket a gyerekek és a munka között. Így, hogy itthon dolgozunk, előfordul, hogy meg kell várni, míg elalszanak a gyerekek, s csak este tudunk nekilátni a munkának, ugyanakkor igyekszünk őket is szoktatni a szakmánkra. Már egész pici koruktól beültettük őket a babakocsiba vagy a kis utazóágyukba, s amíg mi dolgoztunk, ők játszottak mellettünk. Rengeteg örömmel jár három gyermeket nevelni, igyekszünk minél több időt tölteni velük, hogy részesei lehessünk az örömeiknek és a kis bánataiknak is, s hogy érezzék, támogatjuk őket. Szeptembertől pedig kicsit könnyebb lesz a napi beosztásunk, Sámuel iskolába, Benjámin óvodába megy, így napközben több időt tudunk majd a munkára fordítani.
– Ha már az időbeosztásnál járunk, mennyire fontos számotokra, hogy Isten jelen legyen az életetekben?
Ilona: – Mindig is első helyen állt Isten az életünkben, egyedül őt imádjuk, s csakis utána jön a család szeretete és a munka. Reggelente igyekszünk együtt meghallgatni, illetve a gyerekeknek felolvasni a Mai Igét, a Szentírás aznapi tanítását. Természetes az étkezések előtt és után, illetve lefekvéskor az ima, Mirjám Rózsa még nem tud beszélni, de a két kicsi kezét minden alkalommal összeteszi. Sámuel pedig már vasárnapi iskolába jár, közösen ismerkedünk a bibliai történetekkel. Mindemellett rengeteg evangéliumi éneket énekelek nekik altatáskor vagy csak megnyugtatásképpen, ezek közül van, amelyekbe már ők is örömmel be tudnak kapcsolódni.
Ladi: – Az újlaki egyházközség gondnokaként igyekszem kivenni a részem a gyülekezet szolgálatából. Vasárnaponként felváltva járunk templomba, egyikünk itthon marad a kisebbekkel.
– Milyen szülők vagytok?
Ilona: – Állítólag én vagyok az engedékenyebb, Ladi a szigorúbb, de ha szükséges, a sarkamra állok, s akkor a gyerekek is tudják, hogy ajánlatos azon nyomban szót fogadniuk.
Ladi: – Mint általában a mesteremberek, én is elég „bogaras” vagyok. Nehezen engedek az igazamból. De arra mindig odafigyelünk, hogy következetesek legyünk a gyermeknevelésben, s megőrizzük szülői tekintélyünket a gyermekeink előtt.
– Milyen jövőbeni terveitek vannak?
Ladi: – Istenszeretetben szeretnénk felnevelni a gyermekeinket, hiszen legfontosabb a számunkra, hogy az örök életüket biztonságban tudjuk, akárcsak a sajátunkat, ezen felül igyekszünk átadni nekik legjobb tudásunkat, a mesterségünket, még akkor is, ha mégsem ezt a szakmát fogják követni. Saját magunk is szeretnénk folyamatosan fejlődni, a bőrdíszművesség egyre inkább érdekel bennünket: bőrből készült termékeket, egyedi és különleges darabokat, pl. könyvborítókat, táskákat, ékszereket stb. tervezünk készíteni a jövőben.
Isten áldja meg a családotokat! Köszönöm a beszélgetést!