Nagycsaládok Kárpátalján: a Popovics család (1.rész)

Popovics Pál, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség elnöke és felesége, Éva egyaránt nagycsaládból származnak, s maguk is öt gyermek boldog szülei. Családjuk Munkácson él. Megismerkedésükről, családalapításukról, mindennapjaikról beszélgettünk.

– A Popovics család tősgyökeres munkácsi család, vagy bekerültetek a városba?
Pali: Már a szüleim is Munkácson születtek, anyai ágon pedig a nagyszüleim is, így teljes mértékben annak tartom magunkat. Apai ágon mindkét nagyszülő görögkatolikus papcsaládból származik, anyai ágon szintén nagyon szerteágazó a családfa, így felmenőim már a Nagy-Magyarország különböző részeiről származnak.

– Mivel foglalkoztak a szüleid?

Pali: Édesapám főkönyvelőként dolgozott. Pár évvel nyugdíja előtt lebetegedett, és rokkantnyugdíjas lett. A Munkácsi Felsőkereskedelmi Akadémiát végezte el, majd felvételt nyert a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahonnan 1944-ben behívták katonának. Győrnél szolgált, ahol az amerikaiak bombázták őket. Kórházba került, majd szabadságolták. Az oroszok bejövetele előtt pár nappal ért haza. Focizott is, 1941-ben a „keri” csapatával megnyerte Magyarország középiskolás bajnokságát, a Szent László Vándorkupát.

Anyai nagyapámat „felszabadítóink” 1945-ben halálra ítélték, majd kivégezték, nagymamám mint a „rendszer ellenségének a felesége”, nem kapott munkát, így édesanyám nem tanulhatott tovább, hanem legidősebb gyerekként – hatan voltak testvérek, ő 17 éves volt ekkor – el kellett mennie dolgozni, ő volt a családfenntartó. Nyugdíjazásáig varrodában dolgozott. Neki voltak gondjai az ukrán nyelvvel, megértette, de nem beszélte valami jól.

– Testvéreid közül te vagy a legfiatalabb?

Igen. Édesanyám négy gyermeket szült, van egy bátyám, Béla, aki nyolc évvel idősebb nálam, a nővérem, Klára hat évvel született hamarabb, mint én, illetve volt még egy testvérem, aki pár naposan meghalt. Mindkét testvérem Munkácson lakik, ők is nagycsaládosok. Édesapám még köztünk van, ő 91 éves, édesanyám sajnos nemrég elhunyt.

– Milyen nyelvű óvodába, iskolába járattak a szüleid?

Pali: Akkoriban nem volt még magyar óvoda, így ukránba járattak. Nem is szerettem oda járni. Természetes volt, hogy magyarul tanuljak, így a 3-as számú (mai nevén II. Rákóczi Ferenc Középiskola) magyar középiskolába jártam. A mostanitól eltérően akkor nem ukránt, hanem oroszt tanultunk a suliban, igaz, nem sok eredménnyel. 1985-ben érettségiztem. Zeneiskolába is jártam, zongorázni tanultam. Itt már nem a magyar volt az oktatás nyelve, de szerencsére főleg magyarok voltak a tanáraim.

– Érettségi után hol tanultál tovább?

Pali: Az Ungvári Állami Egyetemre jelentkeztem fizika szakra, akkoriban lehetett magyarul is felvételizni. Az egyetemen az előadók egy része oroszul, más részük ukránul beszélt, így muszájból fél év alatt már elég jól megtanultam – a többi magyar diákkal együtt – az oktatás nyelvét. Mosolygok, meg bosszankodom is azon értetlen szülők miatt, akik azért adják szerencsétlen gyereküket ukrán iskolába, hogy majd tíz év múlva tudjon „érvényesülni”, ahelyett, hogy a saját, természetes, magyar anyanyelvén tanuljon, és ne idegen közegben nőjön fel.
Az egyetem ötéves volt, de én pont abba a periódusba estem bele, amikor a 18. életévüket betöltő fiatalokat akkor is elvitték katonának, ha egyetemre jártak. Két évet végeztem el az egyetemből, amikor besoroztak.

– Hol szolgáltál?

A katonaság első részében Oroszországba, Nyizsnyij Novgorod mellé kerültem, ott egy féléves szakmai kiképzést kaptam, tüzérségi felderítő lettem, majd áthelyeztek Kazahsztánba, Alma-Ata mellé. Összesen két évet töltöttem el a katonaság berkeiben.
Aztán visszamentem az egyetemre, és még három évet tanultam ott.

– Ott ismerted meg Évát?

Pali: Igen, utolsó éves voltam, amikor először találkoztam Évával. Ő akkor került az egyetemre. Egy közös ismerősünk hívta el Ortutay Elemér atyához, akinél csütörtökönként néhányan, diákok összegyűltünk, és hétről hétre lelki beszélgetéseket folytatott velünk. Már a buszon kiszúrtam, első látásra megtetszett. Na persze utána még pár hónapig tartott az elhódítása, de sikerült, és meg is érte.

– Éva, te hogyan kerültél Ungvárra?

Éva: Nagyszőlősön születtem, a szüleim mindketten a helyi cipőgyárban dolgoztak, onnan mentek nyugdíjba. Három bátyám van, illetve nekem is volt egy testvérem, aki csecsemőként meghalt. Édesanyám már idősebb, 41 éves volt, amikor engem szült. A testvéreim ekkorra már saját lábra álltak, így én tulajdonképpen úgy nőttem fel, mint egyke gyerek.

– Hol tanultál?

Éva: A szüleim sajnos ukrán iskolába írattak be, úgy gondolták, hogy jobban fogok majd a nyelvtudással érvényesülni. 1991-ben érettségiztem a nagyszőlősi 8-as számú iskolában. Két tantárgy is érdekelt, az egyik a francia volt, a másik a matematika. Végül alkalmazott matematika szakra jelentkeztem az Ungvári Állami Egyetemre.

– Ott találkoztál Palival?

Éva: Igen, ahogy már Pali is említette, egy közös ismerősünk vitt el Elemér atyához, ott ismerkedtünk meg. Hamarosan udvarolni is kezdett. Közben ő befejezte az egyetemet, és hazakerült Munkácsra. Az egyetem utolsó félévében én is munkába álltam egy akkor alakult internetes vállalkozásnál.
Ha találkozni akartunk, vagy én mentem Munkácsra, vagy ő jött fel Ungvárra, illetve hétvégenként eljött hozzánk Nagyszőlősre Papp Tihamér atya hittanórájára.

– Pali, mi következett az egyetemi évek után?

Pali: Rögtön munkába álltam. Munkácson a II. Rákóczi Ferenc Középiskolában informatikát kezdtem tanítani, de voltam napközis tanár, szervező pedagógus is.
1998-ban indítottunk az iskolában egy katolikus osztályt, ez volt az úgynevezett B osztály, melynek osztályfőnöke lettem.
Emellett a Munkácsi Szent István Líceum létrehozásának egyik kezdeményezője voltam, s amikor 2001-ben megnyílt az iskola, az első évfolyam osztályfőnöke lettem.
Közben kitanultam a számítógépes tördelés fortélyait is, jelenleg a római katolikus egyház Új Hajtás és az összmagyar Cserkész című lapok tördelőszerkesztője is vagyok.

– Mikor házasodtatok össze?

Éva: Hat évig udvarolt Pali, 1998 szeptemberében házasodtunk össze. Munkácson a római katolikus székesegyházban adott össze bennünket egy budapesti pap barátunk, jegyesoktatónk, Roska Péter atya.

– Hol telepedtetek le?

Éva: Itt, Munkácson voltunk társbérlők egy kis kertes házban (az egyik szobát mi, a másikat egy ruszin hölgy bérelte), de én egészen az első gyermekünk születéséig az ungvári vállalkozásnál dolgoztam. Ott is laktam Ungváron egy családos kollégiumban, de hét közben haza-hazajöttem, illetve a hétvégéket együtt töltöttük. Aztán állapotos lettem Bencével, és eljöttem szülési szabadságra.