Nagycsaládok Kárpátalján: a Pősze család

Szülőként számos kérdés fogalmazódik meg bennünk gyermekeinkkel kapcsolatban: jól neveljük őket, megadunk nekik mindent, ami az egészséges testi-lelki-szellemi fejlődésükhöz szükséges, vajon milyen felnőttekké fognak válni…?

Hosszasan lehetne még sorolni az aggályokat, kétségeket, meg nem válaszolt kérdéseket. Választ talán soha nem kapunk rájuk, legfeljebb gyermekeink életének alakulása tölt el bennünket olykor megelégedéssel, máskor nyugtalansággal.
Ismerjünk meg most egy nagycsaládot, melyet az eddigiektől eltérően nem a szülők szemszögéből mutatok be, hanem a ma már felnőtt gyermekek beszélnek arról, hogy milyen volt többgyermekes családban felnőni, mit hoztak magukkal a szülői házból. A három Pősze testvérrel, Rolanddal, Sándorral – akik görögkatolikus lelkészek – és a főiskolás Gergővel beszélgettem.

– A Beregszászi járásban, Tiszacsomán nőttetek fel.

Roland: – A szüleink mindketten csomai származásúak voltak, miután összeházasodtak a faluban kezdtek építkezni. Édesapám traktoros volt, földet művelt, állatokat tartott. Édesanyám a beregszászi műszergyárban dolgozott. Elsőnek én születtem meg 1982-ben. Richárdnak akartak keresztelni, aztán meggondolták magukat, így lettem Roland. A nagyobbik öcsém, Sándor öt évvel fiatalabb tőlem, ő anyai nagyapánk nevét örökölte, majd 1995-ben megszületett Gergő, akinek Sándor választott keresztnevet. Többszörösen is nagycsalád voltunk, ugyanis velünk lakott az anyai nagymamánk, aki ma már 84 éves. Ő vigyázott ránk, amíg a szüleink dolgoztak, ő vitt el bennünket az óvodába és a templomba.

– Mennyire volt megszokott a ’90-es években, hogy egy-két gyermeknél többet vállaljanak a szülők?

Roland: – Nem voltak nagycsaládos osztálytársaim. Emlékszem, hogy a szüleim is lassanként mondták meg nekünk, hogy kistestvérünk lesz. Én akkor már 13 éves voltam. Édesanyám egyke volt, édesapámnak azonban nagycsaládból származott, és a testvérei is több gyermeket vállaltak.

Sándor: – Nekem úgy adódott, hogy több nagycsaládos osztálytársam is volt. Egyébként nagyon vártuk a kistestvérünk megszületését. Az igaz, hogy lányt szerettünk volna, már nevet – Evelin – is választottam neki.

Roland: – Amikor hazahozták a kórházból a babát és letették az ágyra, órákig csak ültünk mellette és néztük. Én Gergő születése után nem sokkal Magyarországra kerültem középiskolába, ahonnan csak ritkán jártam haza. Leginkább szünidőben találkoztam a testvéreimmel.

– Hol tanultál?

Roland: – A Hajdúdorogi Görög Katolikus Gimnázium Szakközépiskola (ma Szent Bazil Oktatási Központ) tanulója lettem. Már akkor tudtam, hogy a lelkészi pályát szeretném hivatásomul választani.

– Honnan származott a lelkészi hivatás iránti vágyad?

Roland: – Vallásos családban nőttünk fel. Mindenki görögkatolikus volt nálunk, s természetesnek tartottuk a templomba járást. Édesapám volt az egyházközség pénztárosa. Nyolcéves koromban hívtak először ministrálni, s utána abba sem hagytam, amíg el nem kerültem Csomáról. Szabó Konstantin volt az első parókusom, őt Demkó Ferenc követte. De hatással volt a hivatásomra Ortutay Elemér bácsi is (teológiai tanár, görögkatolikus lelkész, 1916-1997 – a szerk. ).

Sándor: – Nagyon sokat köszönhetünk anyai nagymamánknak, aki kicsi korunktól odafigyelt a vallásos nevelésünkre. Ha kellett, a focipályáról rángatott ki, hogy menjek templomba. Roland után én is elmentem a hajdúdorogi gimnáziumba, de egy év után hazajöttem és a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban folytattam a tanulmányaimat.

– Ez 2003-ban volt, s abban az évben pótolhatatlan veszteség érte a családotokat…

Roland: – 2003 decemberében, néhány hónappal azután, hogy kiderült súlyos betegsége, elhunyt az édesapánk. Édesanyámmal 22 évet éltek házasságban. Nehéz időszak következett, hiszen Gergő is csak nyolcéves volt, Sándor Karácsfalván tanult, én pedig akkoriban már a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola hallgatója voltam Nyíregyházán. Főként csak nyaranta tudtam itthon lenni és segíteni a családnak. A legtöbb feladat Sándorra hárult.

Sándor: – Leginkább én értettem az állatokhoz és a földhöz. Rengeteg időt töltöttem édesapámmal a traktoron. A halála után az én feladatom volt a szántás, vetés, szénázás felügyelete. Édesanyámat a gyász mellett az a kétség is gyötörte, hogy hogyan fog apa és férfi példája nélkül felnevelni három fiút? Nekem sem volt könnyű, engem is megviselt apánk halála. Később parókusom, Demkó Ferenc vett szárnyai alá.

Gergő: – Én még kicsi voltam apánk halálakor, nem igazán emlékszem azokra az időkre. A későbbiekben, ha tanácsra volt szükségem, a testvéreimet – főleg Rolandot, hiszen ő volt az idősebb – kérdeztem meg.

– Hogyan alakult a későbbiekben az életetek?

Roland: – 2008-ban végeztem a hittudományi főiskolán, még abban az évben megnősültem, pappá szenteltek, s a feleségemmel, Gyöngyivel Mezőgecsébe költöztünk, ahol egy évig teljesítettem lelkészi szolgálatot. Itt született meg Péter fiúnk 2009-ben. Ugyanebben az évben áthelyeztek bennünket a Nagyszőlősi járásba, Tiszabökénybe. Veronika Emma lányunk itt született 2013 márciusában. Néhány hónappal ezután újabb költözés következett: Mátyfalván lettem parókus. A tiszabökényieknek nem esett nehezükre az új parókusok nevének megjegyzése, ugyanis az öcsém, Sándor követett az egyházközségben.

– Sándor, hogyan jutottál el a papi hivatásig?

Sándor: – Ahogy már említettem, sokat köszönhetek nagymamám vallásos nevelésének, de emellett hatással volt rám a bátyám és a parókusom példája is. 2006-ban végeztem a karácsfalvi líceumban, aztán jelentkeztem és felvételt nyertem Ungvárra, a Boldog Romzsa Tódor Görögkatolikus Hittudományi Akadémiára. Az első két évet a huszti kisszemináriumban töltöttem, majd átkerültem Ungvárra. 2013-ban szenteltek pappá. A feleségemmel, Henivel – egy évvel a szentelés előtt volt az esküvőnk – 2013 nyarán költöztünk Tiszabökénybe. Ugyanebben az évben született meg első gyermekünk, Petra is, akinek a bátyámék lettek a feleségével a keresztszülei. Nekünk pedig Henivel Péter a keresztfiunk.

– Gergő, veled mi történt az elmúlt években?

Gergő: – Édesapám halála után nekem is ki kellett vennem a ház körüli teendőkből: állatok gondozása, szénázás… Az általános iskolát követően Sándorhoz hasonlóan a karácsfalvi líceumban tanultam tovább. Sokat jelentett a vallásos környezetben eltöltött időszak, illetve az, hogy már akkor is Roland volt az intézmény lelki igazgatója, így napi szinten kapcsolatban voltunk. Az érettségi után én is a papi hivatás mellett döntöttem. A felvételi kérelem beadása előtt kikértem a bátyáim véleményét, akik támogatták a tervem. De sajnos nem vettek fel az ungvári szemináriumba. Hogy folytassam a tanulást, jelentkeztem Beregszászba a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar nyelv és irodalom szakára. Jelenleg első éves hallgatója vagyok az intézménynek. Otthon lakom Tiszacsomán, onnan járok be Beregszászba. Közben nem adtam fel az álmom, hogy a bátyáimhoz hasonlóan görögkatolikus lelkész legyek.

– Hárman háromfelé laktok. Hogyan tartjátok a kapcsolatot és milyen gyakran találkoztok egymással és a családdal?

Roland: – Igyekszünk két-háromhetente hazalátogatni Tiszacsomára. Sándorral is legalább egyszer egy héten találkozunk.

Sándor: – Napi szinten beszélünk egymással telefonon. Mi is gyakran hazalátogatunk. Az ünnepek alatt tud együtt lenni a teljes család, bár a templomi szertartások miatt ez sem egyszerű. Idén karácsony harmadik napján – mely nálunk görögkatolikusoknál még ünnep – mindannyian összegyűltünk Csomán.

– Gyakori kérdés nagycsaládban felnövő gyerekeknél, hogy ők milyen családot terveznek. Ti hány gyermeket szeretnétek?

Gergő: – Még nem gondolkodtam ezen. Számomra egyelőre még távoli a család és a gyermekvállalás kérdése.

Sándor: – Én örülök, hogy nagycsaládban nőttem fel. Megtanultuk, hogy mindent osszunk meg a testvéreinkkel. A feleségem egyke volt, s amikor összeházasodtunk, elhatároztuk, hogy legalább három gyermekünk lesz. Nem azért, mert papcsalád vagyunk, hanem mert nem lehet jó egyedül felnőni.

Roland: – Sohasem éreztem nehezebbnek az életem azért, mert nagycsaládban nőttem fel. A szüleinknek voltak elvárásaik velünk szemben, amelyeket teljesíteni kellett. Nemegyszer kellett kukoricán térdepelnünk. De ha elvégeztük a feladatunkat, mehettünk focizni. Még ha egyes dolgokban nem is értettem egyet a szüleimmel, most átértékelem a döntésüket, s nemegyszer azt veszem észre, hogy hozzájuk hasonlóan cselekszem. Mi is több gyermeket tervezünk a feleségemmel.

– Édesanyátok elégedett az életetekkel?

Roland: – Azt hiszem igen, hiszen látja, hogy boldogok vagyunk.

– Kívánok én is sok boldogságot a Pősze család valamennyi tagjának!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma