Nagycsaládok Kárpátalján: a Radvánszky család

Minél több családot ismerek meg, annál inkább azt látom, hogy sokféle útja létezik a családi boldogságnak és a gyermekek szeretetteljes nevelésének. Láttam már kétkezi munkából fenntartott családot és olyat, ahol a szülők művészek, lelkészek, tanárok. Jártam már olyan családnál, ahol 3-4 vagy még több testvér nevelkedett együtt, illetve több generáció élt egy fedél alatt. Találkoztam olyan házaspárokkal, akik tudatosan vállalták a nagycsaládot, s olyanokkal, akik elfogadták a többszörös gyermekáldást. Más-más utat jártak, mégis mindegyikben boldog arcokat láttam. Amikor velük beszélgettem, nem mondtak nagy szavakat és megváltó gondolatokat. Nem magyarázgatták, hogy mitől boldog az életük, s mi a jó a gyermekeiknek. Egyszerűen csak tették, amit kell: otthont, életteret, gyökereket biztosítottak az általuk vállalt életeknek, hogy azok szabadon kibontakozhassanak.

Legutóbb Radvánszky Ferenc református lelkész és felesége, a tanító és hitoktató Julianna hívott meg a mezőkaszonyi otthonukba, ahol nagyon erősen éreztem ezt a biztonságot adó környezetet.

Ismerjük meg őket!

 

– Milyen gyermekkorotok volt?

Ferenc: – A feleségemmel mind a ketten Mezőváriban születtünk, Jutkáék háza a kertünk alatt volt. Egy gyülekezetbe jártunk. A ’90-es évek elején ez a mezővári református közösség roppant élénk ifjúsági élettel rendelkezett, melynek mi is tagjai voltunk Jutkával. Ott ismerkedtünk meg egymással. Számos programot szerveztünk, mi voltunk a gyülekezet húzóereje. Otthon volt számunkra ez a közösség, melyben nagyon sok szerelem, majd házasság szövődött.

Jutka: – A családi hátterünkről azt kell tudni, hogy Ferencék ketten vannak testvérek, nekem két húgom van. Szívesen emlékszem vissza a gyermekkoromra. Szerintem nagyon szerencsés gyermek voltam, ugyanis kicsi koromtól kezdve több generációt is megismerhettem. A szüleim és a nagyszüleim is dolgoztak, így sokat voltam a dédmamámmal, aki rengeteget mesélt a gyermekkoráról. 18 éves voltam, amikor az utolsó dédmamámat temettük.

Templomba járó családban nőttem fel, nagyapám kántor volt. Ha náluk voltam, és az eső miatt nem mentünk templomba, akkor zsoltárokat, imádságokat tanultam. Este mindig imádkoztunk. Mindez teljesen természetes volt.

– Hová jártatok iskolába?

Jutka: – Mindketten a Mezővári II. Rákóczi Ferenc Középiskolába jártunk. Számomra egyértelmű volt a továbbtanulás, ezért az érettségit követően Nagykőrösre, a Református Tanítóképző Főiskolára adtam be a jelentkezésemet tanító–hitoktató szakra.

Ferenc: – Az én pályaválasztásomban, abban, hogy lelkész lettem, nagy szerepe volt a mezővári gyülekezetnek. Emellett a szüleimtől is olyan nevelést kaptam, amely arra tanított, hogy felelősséget kell vállalni, s az adott szó számít. 1991-ben jelentkeztem az egyházkerületünknél, hogy szeretnék lelkész lenni. Az egyházakat elnyomó szovjet rendszer éppen megbukott, s a túlélés örömében sokan jelentkeztek teológiára. Ez egy nagyon bizonytalan időszak volt: nem láttuk tisztán, hogy mi is Ukrajna, s hogy a Szovjetunió valóban széthullott-e. A püspökség egy előkészítő osztályt indított Beregszászban. Szombatonként tanultunk. A főiskolai teológiai tantárgyakra készítettek fel bennünket, majd vizsgáztunk, s ezt követően a kerület döntötte el, hogy melyik magyarországi teológiára irányít minket. Engem a Budapesti Református Teológiai Akadémiára küldtek, 1992-ben kezdtem meg ott a tanulmányaimat.

 

– Milyen volt kárpátaljai magyarként az anyaországban tanulni?

Ferenc: – Nagyon pezsgő, élő közösségbe kerültem. Budapesten minden volt: liberális és konzervatív irányzattal is találkoztam, önképző és irodalmi körökbe, színházba, múzeumokba jártunk, öregotthont látogattunk, ifjúsági órákat szerveztünk olyan kollégiumokban, ahol kárpátaljai diákok is laktak.

Jutka: – Hatalmas élmény volt Nagykőrösön tanulni, egy nagy család tagjának éreztem magam. Ennek ellenére egyértelmű volt, hogy a diploma megszerzése után hazajövünk Kárpátaljára, noha mindkettőnknek állást ajánlottak Magyarországon.

 

– Egymással milyen gyakran találkoztatok?

Ferenc: – Már mind a ketten Magyarországon tanultunk, amikor udvarolni kezdtem Jutkának.

Jutka: – Leginkább szünidőben találkoztunk az ifjúsági körben, Ferenc néhányszor eljött Nagykőrösre, illetve leveleztünk. Két évig tartott az udvarlás.

 

– Mikor kötöttétek össze az életeteket?

Jutka: – 1998-ban házasodtunk össze.

 

– Hová helyeztek benneteket?

Ferenc: – Már 1997-től Mezőkaszonyban, illetve Bótrágy, Hetyen és az izsnyétei cigánytábor gyülekezetében szolgáltam. Amikor összeházasodtunk, rögtön ideköltöztünk Kaszonyba. A helyi közösség mellett továbbra is az enyém maradt Bótrágy, illetve elvállaltam a püspöki hivatal titkári teendőit.

 

– Mi jellemezte 17 évvel ezelőtt a mezőkaszonyi közösséget?

Ferenc: – Nem volt egyszerű a helyzet. A II. világháború előtt a mezőkaszonyi gyülekezet egy gazdag, virágzó közösségnek számított. Saját szőlőskertje, kőbányája volt, több ingatlan (parókia, kántortanítói ház, gyülekezeti terem, mezőgazdasági épületek) állt a tulajdonában. A kommunista érában ezeket lebontották, s szétosztották az építőanyagot. Amikor idekerültem, nem volt ingatlanja a gyülekezetnek. Mielőtt ideköltöztünk, akkor vásárolták meg ezt a házat parókiának, amelyben most élünk. Ez is nagyon rossz állapotban volt, azóta is folyamatosan újítgatjuk.

Jutka: – Kedvesen fogadtak bennünket a mezőkaszonyiak. Rögtön elkezdtem a hitoktatást, s két év múlva tanítói állást is kaptam.

 

– Milyen lépéseket tettetek a gyülekezet fejlődése érdekében?

Ferenc: – Úgy láttuk, hogy a jövő egyházának lelkigondozói egyháznak kell lennie. Egy olyan közösségre van szükség, ahová az, aki belép, azt érzi, hogy jó ott lenni, s ennek a gyülekezetnek gyógyító ereje van.

A történelem is azt bizonyítja, hogy azok az egyházak maradtak meg, amelyek a bizonytalanság, változás korában is biztonságot, irányt adtak a híveknek. Mi ezt tapasztaltuk meg Mezőváriban a rendszerváltás idején. Mintát kaptunk arról, hogy milyennek kell lennie egy olyan gyülekezetnek, amely otthont és irányt ad.

Ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk, szükségünk volt egy közösségi épületre. A parókia mellett áll az Eötvös-kastély, amelyet az elmúlt évtizedek igen megviseltek. A szovjet korszakban rendelőként, boltként és bölcsődeként is működött, majd sorsára hagyták, az állapota jelentősen lepusztult. A református közösség a korábbi tulajdonok kárpótlása fejében megkapta ezt a régi épületet. Felújítottuk, s most ott dobog a gyülekezet programjainak szíve. Egy olyan életteret biztosít a gyülekezet számára, ahol kibontakozhatnak, jól érzik magukat a gyerekek, az ifjúság és a felnőttek. Többi között énekkar, zenekar, kézműves- és tánckör működik benne, amelyekben mindenki megtalálja a helyét. Az igényeknek megfelelően változnak a programok.

 

– Beszéltünk az egyházközségi terveitekről. Milyen elképzelésetek volt a gyermekvállalásról és a családotokról?

Jutka: – Eleinte három gyermeket terveztünk, aztán azt gondoltuk, hogy hadd jöjjön a negyedik is. 2002-ben született meg az első gyermekünk, Zsófia.

Ferenc: – Egy év múlva mindketten elnyertünk egy-egy két évre szóló ösztöndíjat a hollandiai Kampen városában.

Jutka: – Zsófi akkor volt egyéves, vele együtt vállaltuk az utazást. Mindketten tanultunk, én pedagógiát – kijárt hozzám egy tanár –, Ferenc pedig teológiát.

 

– Közben megszületett a második gyermeketek…

Jutka: – 2004-ben jött a világra Ágoston. Hollandiában otthonszülés van. Így nincs törés a családban, az anyuka nem tűnik el napokra otthonról. Reggelre, mire Zsófi felébredt, már megvolt a testvére. Olyan természetes volt az egész.

 

– Mikor jöttetek vissza Kárpátaljára?

Jutka: – 2005-ben jöttünk haza Hollandiából. A másik két gyermekünk már Beregszászban született. Nagyon jó orvosunk volt, az otthonszüléssel is szimpatizált, de sajnos erre nálunk még nincs lehetőség. 2008-ban jött a világra Borbála. Utána megbeszéltük, hogy legyen még egy negyedik gyermek is. 2014-ben Gellérttel bővült a család. A testvérei nagyon várták a születését, neveket választottak.

– Ki segített a gyerekek gondozásában?

Jutka: – A nagyszülők időnként eljönnek, illetve félkész élelmiszert küldenek a konyhára. A gyerekek nevelésében egyébként nem kérjük a gyülekezet segítségét, noha biztosan számíthatnánk rá.

 

– Mennyire vonjátok be a közösségi programokba a gyerekeket?

Ferenc: – A kezdetektől úgy neveltük a gyermekeinket, hogy a gyülekezet az ő életterük is legyen. Templomba vittük őket, kicsi koruk óta részt vesznek a programjainkban. Zsófi nemrég elvállalta a kántori feladatokat a templomban, ő orgonál a gyülekezeti alkalmakon, illetve gyermekzenekarban is részt vesz Ágostonnal és Borival együtt.

 

– Milyennek látjátok a gyerekeiteket?

Jutka: – Zsófi igazi művész: elvont, szórakozott, szépen rajzol, sok szempontból az apjára hasonlít. Közösségi ember. Ágoston tudós típus, sokat és gyorsan olvas, elmereng, inkább kerüli a társaságot. Borbála precíz, kötelességtudó kislány, mindenben a maximumot akarja teljesíteni. Emellett házias, rendezi a tyúkokat, nyulakat. Gellért még kicsi, most kis bajkeverő szerepben van: jön-megy, tör-zúz. Nagyon mosolygós baba, talán ő a legvidámabb gyermekünk.

 

– Hol tanulnak a gyerekek?

Jutka: – Zsófi és Ágoston az általános iskola első négy évét Mezőkaszonyban teljesítette, majd a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium tanulói lettek. Borbála még ide jár, a mezőkaszonyi iskolába.

Ferenc: – Nem vagyunk teljesítménykényszeres szülők, de fontos a tanulási eredmény. Emellett lehetőséget adunk a gyerekeknek a szabad kibontakozásukra.

 

– Milyen terveitek vannak a jövőben?

Ferenc: – Ebben a jelenlegi kárpátaljai helyzetben ez egy nagyon nehéz kérdés. Egy bibliai történetet tudok felhozni példaként. Jeremiás próféta akkor élt, amikor Izraelt a babiloni terjeszkedés fenyegette, s a társadalom megoszlott. A nép egyik része Egyiptomhoz, a másik Babilóniához húzott. Jeremiás tudta, hogy Babilónia fogságába kerül Izrael. Ennek ellenére az Úr parancsára földet vett és házat épített ott, ahol később 70 éven át tartó babilóniai rabság lett. Amikor véget ért a fogság, az ő földjén kezdték újjáépíteni Izraelt. Mi most hasonló helyzetben vagyunk, de egyértelmű, hogy itt kell élnünk, Kárpátalján.

 

– Isten áldja meg a családotokat itt, Kárpátalján.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma