Nagycsaládok Kárpátalján: a Sipos család

A Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete évek óta szervez tagcsaládjainak házashétvégét a viharosi Vadvölgy nevű panziójában.

A legutóbbin mi is részt vettünk a férjemmel. Tizenkét – részben ismerős – párral töltöttünk el három kellemes és hasznos napot a hegyekben. Sokat beszélgettünk, jókat nevettünk a családi sztorikon, s meg-meghatódtunk az egymásnak mondott kedves szavakon. Ezen a hétvégén ismerkedtem meg a Sipos házaspárral: a mosolygós Mónikával és a szűkszavú, de nagyon barátságos férjével, Ferivel. Vállalták, hogy megosztják velünk életük történetét. Szeretettel ajánlom mindenkinek!

– Mindketten Csetfalviak vagytok.

Mónika: – Így van. Édesanyám benei volt, ő jött férjhez édesapámhoz Csetfalvára. Három gyermekük született, én vagyok a legidősebb. Két öcsém van. Későn lettünk nagycsalád: 20 éves voltam, amikor a kisebbik testvérem megszületett. Most ő a szüleim legnagyobb támasza.

Ferenc: – Én egy kétgyermekes családban nőttem fel.

– Mivel foglalkoztak a szüleitek?

Mónika: – Amíg működött, addig a helyi szovhozban (állami tulajdonú mezőgazdasági nagyüzem –  a szerk.) dolgoztak, utána saját gazdálkodásba kezdtek.

Ferenc: – Édesanyám a helyi iskolában volt takarítónő, édesapám a sárosoroszi konzervgyárban dolgozott.

– Meséljetek a gyermekkorotokról!

Mónika: – Csak keveset jártam óvodába, mert mindig történt velem valami probléma. Az általános iskolát helyben végeztem el, majd cukrásznak tanultam Beregszászban. Mire befejeztem, rájöttem, hogy mégsem ez az a szakma, amivel foglalkozni akarok. 18 éves koromban református hitoktatóképzésre jelentkeztem Beregszászban. A kétéves képzés elvégzése után munkába is álltam a helyi gyülekezetnél. Azóta – leszámítva a szülési szabadságokat – folyamatosan hitoktatok.

Ferenc: – Én becsülettel végigjártam az óvodát, majd a csetfalvi iskolát is. Utána munkába álltam egy beregszászi asztalosműhelyben, ám közben esti iskolában leérettségiztem.

– Falubeliként mennyire ismertétek egymást?

Mónika: – Feri két évvel idősebb nálam, ismertük is egymást, de sokáig nem igazán vettünk tudomást a másikról.

– Mikor változott meg a helyzet?

Ferenc: – A csetfalvi református közösség missziót tartott, melyre vendégek is érkeztek. Őket kellett elkalauzolni a faluban élő református családokhoz. Móni megkért, hogy legyek én is kísérő. Esténként a vendégmissziósokkal sokat beszélgettük, énekeltünk, jól éreztük magunkat.

Mónika: – Így kerületünk közelebb egymáshoz és lettünk barátok.

– Mikor lett a barátságból több?

Mónika: – Feri közben külföldön vállalt munkát, ám valahányszor hazajött, mindig felkeresett. Nagyon szoros barátság alakult ki köztünk, de ő egy idő után többet akart. Én azonban attól féltem, hogy ha összejövünk, majd esetleg szakítunk, a barátságunk is véget ér. Ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Ám egy idő múlva már én is másképp gondoltam rá és mégiscsak egy pár lettünk.

– Mikor házasodtatok össze?

Mónika: – Kilenc hónap udvarlás után, 1996 szeptemberében keltünk egybe.

– Hol telepedtetek le?

Mónika: – Csetfalván maradtunk. Feriék portáján már épülőben volt a házunk. Amíg az elkészült, az én szüleimnél laktunk. Közben már úton volt az első gyermekünk, Orsolya. 1997 októberében. Alighogy megszületett, amikor az öcsém súlyos beteg lett: agyhártyagyulladást kapott. Debrecenben kezelték. A család azonban féltette az újszülöttet egy esetleges fertőzéstől, ezért átköltöztünk Feri szüleihez arra az időre, amíg az új házban lakhatóvá nem tettünk egy szobát.

– Csetfalviként két árvizet – az 1998-ast és a 2001-est – is átéltétek.

Mónika: – A lakóházunkban nem tett kárt az árvíz, csak a melléképület rongálódott meg. Viszont szomorúan láttuk, hogy másoknak milyen nagy nehézségeket okozott.

– Hogyan folytatódott az életetek Orsolya születése után?

Mónika: – Szerettünk volna még további gyermekeket. 2002-ben jött világra Boglárka lányunk. Akkor azt tanácsolta az orvosom, hogy a visszérproblémáim miatt ne vállaljak újabb babát. Ezt akkor elfogadtam, de idővel kialakult bennem egy ki nem mondott érzés: szerettem volna még egy gyermeket, egy kisfiút. Sok év eltelt, amikor a Jóisten váratlanul megajándékozott bennünket egy újabb gyermekkel. Nagyon féltem, hogy mi lesz a várandósság ideje alatt és a szüléskor. De bíztam Istenben. Édesanyám is nagyon aggódott. A helyi orvosok közül senki sem akarta elvállalni a szülés levezetését. Végül a szülés napján úgy mentem be a kórházba, hogy aki lesz, az lesz. Hála Istennek Gergely fiunk nagy súllyal, egészségesen jött a világra. Ez 2009-ben volt.

– Szép neveket választottak a gyermekeiteknek.

Ferenc: – Orsolya nevét én adtam.

Mónika: – Bogi nevét Orsi választotta. A fiunk esetében a család Ferencet akart volna, de a sarkamra álltam és ragaszkodtam hozzá, hogy Gergely legyen.

– Milyennek látjátok a gyermekeiteket?

Mónika: – Orsi a legnyugodtabb közülük. Jólelkű, csupaszív lány. Biológia szakot végzett Magyarországon, most egy budapesti irodában könyvelő. Bár nem a szakmájában dolgozik, szereti a munkáját. Már menyasszony, a vőlegénye is kárpátaljai. Szívesen hazajönnének, ám az ukrán nyelvtudásuk hiánya gátolja ebben őket.

– Nektek mi erről a véleményetek?

Mónika: – Kettős érzés van bennünk. Látjuk, hogy az anyaországban jobban boldogulnak, itthon nehezebb lenne nekik. Ugyanakkor, ha hazajönnének, együtt lehetne a család.

– Beszéljünk Bogiról is!

Mónika: – 18 éves, a vásárosnaményi Lónyai Menyhért Baptista Szakgimnázium tanulója vendéglátóipari szakon. Jövő hónapban lesz a szakvizsgája, most arra tanul. Úgy tervezi, hogy egyelőre ezen a területen fog elhelyezkedni. Temperamentumos lány. Feri szerint azért van velem több konfliktusa, mert egyforma a természetünk.

– Szigorú szülők vagytok?

Mónika: – Egyikünk sem az. Viszont vita vagy probléma esetén Ferinek rögtön szót fogadnak a gyerekek. Gergőt azzal lehet büntetni, ha szobafogságra ítéljük, és nem engedjük el a barátaihoz.

– Őt mi érdekli?

Mónika: – A traktorokat nagyon szereti.

Ferenc: – Van földünk, melyen gazdálkodunk, meg állatokat – csirkét, nyulat – is tartunk.

– Emellett mivel foglalkoztok még?

Ferenc: – A házasságunk eddigi évei alatt zömében külföldön dolgoztam. Legutóbb Hajdúböszörményben. Csak nemrég jöttem haza egy rövid időre. Amint lehet, ismét visszamegyek Magyarországra. Itthon próbálkoztam már földműveléssel és állattenyésztéssel, de egyikből sem tudott megélni a család.

– Mónika, te hogy élted meg a párod távollétét?

Mónika: – A lányokat jóformán egyedül neveltem fel. A nagyszülőkre számíthattam ugyan, de rossz volt, hogy nem tudhattad magam mellett Ferit, amikor szükségem lett volna a tanácsára. Most itthon van, s ez nagyon jó érzés.

– Ennek köszönhető az is, hogy el tudtatok jönni a házashétvégére. Mikor voltatok gyerekek nélküli programon utoljára?

Mónika: – Amióta a gyerekek megszülettek, most vagyunk először kettesben. Úgy hagytuk őket otthon, hogy tudjuk, semmi bajuk sem esik. Így egymásra tudtunk figyelni ezen a hétvégén.

– Ennyi év házasság után mi az, amit igazán szerettek a másikban?

Mónika: – Ferinek csupa jó tulajdonságai vannak. Segít másokon, figyelmes, a család az első. Nem tudnék olyat kérni tőle, amit ne teljesítene.

Ferenc: – Ugyanezt mondhatom el én is Móniról. Szeretem benne, hogy sokat foglalkozik a gyerekekkel és velem.

– Hogy látjátok a jövőt?

Mónika: – Nem tervezünk. Istenre bízzuk az életünk.

– Örülök, hogy megismerhettelek benneteket! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma