Nagycsaládok Kárpátalján: a Soós család

Noha a szülők foglalkozása, a gyermekek száma, a mindennapi tevékenységek eltérőek ezekben a családokban, azt elmondhatjuk, hogy valamennyien jól érzik magukat ebben a tudatosan vállalt életformában.
A most következő család életére különösen is igaz a régi latin közmondás: „Ember tervez, Isten végez”. A Beregdédában élő Soós János és felesége, Lívia három gyermeket nevel, de sohasem gondolták, hogy ennyire kacskaringós, nehéz út vezet majd a nagycsaláddá válásukhoz.
Velük beszélgettem.

– Mióta ismeritek egymást?

Lívia: – Középiskolás korunk óta. A Beregdédai Általános Iskola elvégzése után az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzs magyar tannyelvű osztályában tanultam tovább. Jancsi az osztálytársam volt.

János: – Én az Ungvári járásban, Szalókán születtem, innen kerültem el az ungvári középiskolába.

– Milyen szakirányt választottatok a művészeti iskolában?

Lívia: – Karvezetés szakra jelentkeztem, de emellett zongorán és harmonikán is játszottam az intézményben eltöltött négy év alatt.

János: – Én pedig fa- és rézfúvós hangszereken tanultam.

– Mikor kerültetek közelebb egymáshoz? Meséljetek az udvarlás időszakáról!

Lívia: – Harmadévesek voltunk, amikor Jancsival egy pár lettünk. 1998-ben fejeztük be a középiskolát, utána évekig tartott az udvarlás. Egymástól távol, más-más iskolában helyezkedtünk el. Én a Beregszászi Művészeti Iskolában kaptam munkát, zongorát tanítottam. Emellett a Beregdédai Általános Iskolában vállaltam az ének-zene oktatását és az énekkar vezetését. A dédai gyerekek évről évre ügyesebbek lettek, az énekkarunk az utóbbi években rendre elhozza az aranyérmet a járási megmérettetésekről. A tanítás mellett a zenei élet más területén is tevékenykedtem: az 1993-ban Ivaskovics József vezetésével megalakult Credo verséneklő együttes tagja voltam több mint 15 éven át.

János: – Én már középiskolásként is dolgoztam, lakodalmi menetekben voltam kísérőzenész. Az iskola elvégzése után a Nagydobronyi Művészeti Iskolában helyezkedtem el, majd besoroztak, s 18 hónapot szolgáltam az ungvári katonai zenekarban.
A leszerelésemet követően visszamentem a nagydobronyi intézménybe, illetve másik két munkahelyem is lett: a Csapi Művészeti Iskolában és az
Eszenyi Református „Napsugár” Óvodában kaptam zenepedagógusi állást.
Idővel az esküvői zenélésben is előrébb léptem: 2000-ben összeálltam egy zenésztársammal, s a menet kísérése mellett a teljes lakodalmi muzsikálást elvállaltuk.

– Közben teltek az évek. Mikor házasodtatok össze?

Lívia: – 2005-ben volt az esküvőnk, utána Beregdédába, a szüleimhez költöztünk.

János: – Én pedig igyekeztem közelebb munkát találni. Rögtön jelentkeztem a Beregszászi Művészeti Iskolába, de csak 2009-től tudtak alkalmazni. Az előtte lévő négy évben pincérként dolgoztam a Beregszászi Konzervgyárban. A művészeti iskola tanáraként a beregdédai gyerekeket tanítom fúvós hangszereken játszani.

– Hány gyermeket terveztetek?

Lívia: – Erről nem sokat beszéltünk. Én gyermekkorom óta három gyermekre vágytam. Az első csemeténkre több éven át kellett várnunk.
Egy nehezen kihordott, végigfeküdt várandóság után 2009-ben császármetszéssel született meg Zsófi. Hála Istennek, minden rendben volt vele, hamar hazajöhettünk a kórházból.
Zsófi születése után az orvosok tanácsára másfél évig nem vállalhattunk újabb babát.

– Legalábbis nem természetes úton…

Lívia: – Már Zsófi születése előtt is beszéltünk arról Jancsival, hogy szeretnénk egy gyermeket örökbe fogadni. Amikor a lányunk kétéves volt, úgy döntöttünk, hogy elindulunk ezen az úton. Megszereztük a szükséges engedélyeket, aztán vártunk. Rendszeresen telefonáltam, érdeklődtem, hogy nincs-e gyermek, akit adoptálhatnánk. Egy év múlva, 2013 tavaszán szóltak, hogy lenne egy hét hónapos kislány, aki örökbe adható. Elmentünk az otthonba, ahol ez a szőke, kék szemű, teljesen egészséges gyermek élt. Megnéztük, s úgy döntöttünk, hogy befogadjuk a családunkba. Onnantól kezdve mindennap látogattuk.

János: – Két hónap múlva hozhattuk haza a kislányt, akit Boglárkának neveztük el. Csak az első két-három nap volt nehezebb. Sohasem ült még autóban, férfit sem sokat látott korábban a környezetében, a színek is az újdonság erejével hatottak rá. Körülbelül egy hónap alatt beilleszkedett. Amikor hozzánk került Bogi, Zsófi egy évre abbahagyta az óvodát és itthon maradt vele.

– Közben kiderült, hogy babát vártok.

Lívia: – Épp egy éve vártunk örökbe fogadható gyermekre, amikor kiderült, hogy kisbabánk lesz. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy folytatjuk az adoptációt.
Ez a várandósságom egyébként könnyebb volt, mint az első. Nem kellett annyit feküdnöm és a nyolcadik hónapig tudtam Bogit a karomban hordozni. Öt hónapja volt már Bogi nálunk, amikor 2014 januárjában császármetszéssel világra jött Dénes fiúnk.

– Hirtelen nagycsalád lettetek. Hogy telnek a hétköznapok?

Lívia: – A kezdeti időszakban sokat segítettek a nagymamák és a barátok. Júniusban a két lány elindult az óvodába: Bogi hamar megszokta, Zsófinak nehezebb volt visszamennie az egyéves kihagyás után.
A hétvége kicsit nehezebb, Jancsi szinte minden szombaton lakodalomban van. Ha anyukám itthon van, ő segít a főzésben és a többi házimunkában.
Dénes még háromóránként eszik, napközben többször is alszik. A két kicsi még pelenkás. Bogi eleven, szeret középpontban lenni, ugyanakkor nagyon jószívű. Zsófi más természetű, nyugodt gyerek, mindent megenged a testvéreinek. A két lány nagyon szereti Dénest.
Hála Istennek, nem betegesek a gyerekek, ritkán kell orvoshoz fordulnunk.
Én pedig élvezem, hogy itthon vagyok, nem vágyom vissza dolgozni.

– Mindketten zenetanárok vagytok. Mennyire fontos számotokra a gyermekeitek zenei nevelése?

Lívia: – Szeretnénk, ha zenélnének a gyermekeink, mindegyiket beíratjuk majd zeneiskolába. Azt már látjuk, hogy a két lánynak jó hangja van, s szeretnek énekelni, de egyelőre még nem kezdtünk hozzá a zenei nevelésükhöz.

– Hogyan fogadta a környezet, a család az elmúlt másfél évetek eseményeit?
János: – Sokan megmosolyogtak bennünket a kettős gyermekáldás miatt.

Lívia: – Csak pozitív visszhangot hallottunk, ha valakinek volt is ellenérzése, azt megtartotta magának.

– Köszönöm a beszélgetést! Isten áldja meg a családotokat!