Nagycsaládok Kárpátalján: a Szabó család

Bárcsak minden nagy- és kiscsalád olyan pozitívan és természetesen állna hozzá az élethez, mint a balazséri Szabó Gyula és Erika családja. A náluk tett látogatásomnál semmi mesterkéltséget, semmi erőltetett viselkedést nem láttam. A család nappalijában ültünk le a szülőkkel beszélgetni, miközben a gyerekek körbevettek bennünket, s egy-egy huncut mosollyal hallgatták a többek között róluk is szóló történeteket és anekdotákat.

Ismerjük meg a Szabó családot!

 

– Igazi falusi kertes házban laktok: a kocsifeljárónál szőlőlugas, a hátsó udvaron háziállatok és persze zöldségeskert. Erika – ha jól tudom – te városi lány vagy, mégis könnyedén mozogsz ebben a környezetben.

Erika: – Beregszászból származom, egy lakótelepi ház ötödik emeleti lakásában éltünk a szüleimmel és a testvéreimmel. Édesapám magyar, édesanyám ukrán nemzetiségű, így mi mind a két nyelvet megtanultuk. Öten vagyunk testvérek, nem volt egyszerű a gyermekkorunk a kis panellakásban, azonban mindig jól kijöttünk egymással. Mára már mindannyian kirepültünk a fészekből, saját családot alapítottunk, de most is tartjuk a kapcsolatot és összejárunk egymással.

 

– Hova jártál iskolába?

Erika: – Az ukrán tannyelvű Beregszászi 5. Sz. Középiskolába írattak be a szüleim, majd az érettségit követően pincérnek tanultam. Aztán munkába álltam, az évek során pincérként és eladóként dolgoztam.

– Gyula, te hol nőttél fel?

Gyula: – Balazséri vagyok. Egy nővérem van, akivel a szomszéd faluba, Makkosjánosiba jártunk iskolába.

 

– Hogyan ismerkedtetek meg Erikával?

Gyula: – Mind a ketten ugyanazon a beregszászi lakótelepen dolgoztunk, az autósboltom és az ő dohányboltja egymás közelében volt. Eleinte csak barátok voltunk és sokat beszélgettünk.

Erika: – Kiöntöttem neki a lelkem, s ő jó hallgatóságnak bizonyult.

 

– Aztán a barátságból szerelem, majd házasság lett…

Gyula: – Úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk, ennek már 11 éve.

Arra nem volt lehetőségünk, hogy külön költözzünk, ezért Balazséron telepedtünk le a szülői házamban.

Erika: – Hamar megszoktam a falusi környezetet, ha kellett, kapáltam, ólat takarítottam. Volt olyan időszak, amikor két tehenet is tartottunk. Egyedül az állatokkal járó szagokat szoktam meg nehezen.

 

– Hány gyermeket terveztetek?

Erika: – Nem határoztuk meg, hogy hány gyermekünk legyen. 2008 februárjában megszületett Erik. Amikor nagyobbacska lett, láttuk, hogy unatkozik egyedül, ezért eldöntöttük, hogy vállalunk még egy babát. Gyuszika születése után pedig nagyon vágytam egy kislányra, akit öltöztethetek, akinek fésülhetem a haját. Amikor négy évvel ezelőtt állapotos lettem, végig azon imádkoztam, hogy lányunk legyen. Nem kérdeztük meg az orvost a baba neméről, de mindenki fiút jósolt nekem. Éppen ezért nagyon örültem, amikor kislányunk született.

Gyuszi: – A nevén sokáig gondolkodtunk. Nekem nagyon tetszett a Mercedes név. Amikor Erik ezt meghallotta, azt javasolta, hogy nevezzük BMV-nek a húgát. Végül a Karinánál maradtunk.

 

– Apás szülések voltak?

Gyula: – Bent akartam lenni a szülésnél. Természetes volt számomra, hogy a feleségem mellett legyek. Mind a három gyermekünk Beregszászban született, ugyanaz a doktornő segítette őket a világra.

Erika: – Bevallom, hogy fel sem fogtam, hogy Gyuszi mellettem van.

 

– Hogyan teltek az első idők itthon a babákkal?

Gyula: – Erik hasfájós baba volt, az első három hónapban nem sokat aludtunk tőle. Még tapasztalatlanok voltunk, nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Aztán lassan megedződtünk, s a két kisebb gyermekünkkel már talpraesettebben viselkedtünk, nem rohantunk minden apró problémával orvoshoz. Pedig előfordult már himlő, törés, sárgaság is a családban.

Amikor kisebbek voltak a gyerekek, sokat köhögtek, mindenféle légcsőbetegségük volt. Akkor kezdtünk el kecsketejet adni nekik. Eleinte cukorral és kakaóval ízesítettük a tejet, ma már magában is megisszák azt.

– Milyen nyelven beszéltek a gyerekekhez?

Erika: – Amikor kicsik voltak, megpróbáltuk mi is kétnyelvűnek nevelni őket. Azonban nem sikerült, mert egyedül én szóltam hozzájuk ukránul, mindenki más a környezetükben a magyar nyelvet használta. A gyerekek rájöttek, hogy én is tudok magyarul, s attól kezdve nem szólaltak meg ukrán nyelven. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy van egy ukrán alaptudásuk, amelyre lehet építeni az iskolában.

 

– A két fiatok már iskolás.

Gyula: – Erik harmadik osztályos, Gyuszi elsős a makkosjánosi iskolában. Ukrán nyelven tanulnak. Karina még óvodás, ide jár a balazséri óvodába. Erika: – Most egy hónapra bezárt az óvoda, mert szülői és egyéb támogatásból felújítják.

 

– Ti mivel foglalkoztok?

Gyula: – Ugyanabban az autósboltban dolgozom, mint amikor megismerkedtünk Erikával.

Erika: – Most itthon vagyok, egyelőre nem vállalok munkát. Iskolába járok, ahol operátornak tanulok.

 

– Mennyi szabadidőtök van?

Gyula: – Nem sok időnk van a kikapcsolódásra. Nyáron a Sipot-vízeséshez kirándultunk, illetve megígértünk egy állatkerti kirándulást a gyerekeknek, amelyet szeretnénk teljesíteni.

 

– Szerettek Kárpátalján élni?

Gyula: – Itt nőttünk fel, itt építettük fel az életünket. Nem vágyunk el. Szeretnénk Kárpátalján maradni.

 

– Kívánom, hogy így legyen! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma