Nagycsaládok Kárpátalján: a Szilágyi család

A Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének (KMNE) egyik programján ismerkedtem meg velük. A családanyával, Tímeával beszélgettünk családjukról.

– Mit kell tudni a gyermekkorotokról?

– Técsőn születtem 1978-ban. Mi nem voltunk nagycsalád. Édesanyámmal, nevelőapámmal és féltestvéremmel éltem együtt. Sokat tartózkodtam Tiszakeresztúrban a nagymamámnál, középiskolás és főiskolás koromtól főként ő gondoskodott rólam. Ott ismerkedtem meg még gyerekként Zoltánnal. Ő sem rendelkezik nagycsaládos múlttal, egy öccse van.

– Milyen iskolákban tanultál?

– Técsőn a Hollósy Simon Középiskolában végeztem el a kilenc osztályt, majd felvételiztem az akkor induló Nagyberegi Református Líceumba. Ott további két évet tanulhattam.

– Mennyire volt meghatározó ez a két év az életedben?

– Azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon sokat köszönhetek a líceumnak. Ha nem oda járok iskolába, valószínűleg teljesen másféle ember válik belőlem, mint amilyen most vagyok. Ott családközpontúságra, istenszeretetre neveltek bennünket. Sokat jelentettek az akkori tanárok számomra. Többek között Szabó Anna, aki nemcsak tanított bennünket, hanem megmutatta a viselkedés, az öltözködés szabályait is. Emellett ott szerettem meg az angol nyelvet. Volt egy amerikai tanárnőnk, Debra Meyer, akitől nagyon sokat tanulhattunk.

– Milyen terveid voltak érettségi után?

– Kihagytam egy évet, majd felvételiztem a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolára (akkoriban ez volt a neve a II. Rákóczi Ferenc Kárpátalja Magyar Főiskolának) angol-földrajz szakra.

– Ekkor már udvarolt neked Zoltán?

– Igen, akkoriban kezdett udvarolni, s utolsó évet kezdtem, amikor 2001 júniusában összeházasodtunk.

– S nem késlekedett a gyermekáldás sem…

– Valóban, éppen csak lediplomáztam 2002 júniusában, s szeptemberre meg is született Noémi. Tizenöt hónap múlva, 2004 januárjában őt követte Vanda, majd 2005 márciusában Abigél.

– Ekkora családot terveztetek?

– Nem, mi már egy olyan generáció szülöttei vagyunk, akik leginkább két gyermeket vállaltak, s mi is hasonlóan gondolkodtunk, én egy kislányt, a férjem egy fiút szeretett volna. Ennek ellenére örömmel fogadtuk a gyermekáldást, nem tiltakoztunk ellene. Férjemmel mindketten hívő reformátusok vagyunk, nem utasítottuk vissza Isten áldását. Pedig nagyon nehéz volt a lányok születése közötti rövid időtartam miatt. Volt olyan időszak, hogy mindhármukat pelenkáztuk.

– Volt segítséged?

– Igen, nagyon sokat segített a férjem és az ő szülei. A lányok mellett folyamatosan dolgoztam, angolt tanítottam a tiszakeresztúri iskolában. Az iskolával szemben lakunk, így amint végeztem, rögtön rohantam is haza. Nem volt könnyű időszak. Amikor tavaly januárban megszületett a kisfiúnk, Zoltán, úgy döntöttem, hogy kihasználom az állam adta lehetőséget, s amíg csak lehet, otthon maradok vele.

– Hogyan viszonyult a családotok és a környezetetek ahhoz, hogy az átlagtól eltérően több gyermeket vállaltatok?

– Az első gyermeknek – ahogy az lenni szokott – mindenki nagyon örült. A másodikat is elfogadták. A harmadik érkezését már nem mertem elmondani nagymamámnak. Tudtam, hogy nem fogadná kitörő örömmel, hiszen engem féltene. A negyedik gyermekünk, Zoltán hat év „pihenő” után tudatosabban érkezett, a férjem legnagyobb örömére, mert így végre teljesült az álma, s lett egy fia is.

– Hogyan telnek a mindennapjaid főállású anyaként?

– Vezetem a háztartást, gondoskodom a kisfiúnkról, aztán foglalkozom a család többi tagjával. Együtt tanulok a lányokkal. Itt, Keresztúrban nincs zeneiskola, a lányokat mi visszük be minden héten a Tiszaújlaki Művészeti Iskolába, ahol Noémi gitározik, Vanda hegedül. Most, úgy érzem, nem tudnék egyszerre háztartást vezetni és tanítani is. Számomra most az otthonlét a legtökéletesebb életforma.

– Terveztek-e még gyermeket?

– Tudatosan nem, de természetesen ugyanúgy örömmel várnánk, mint a többi gyermekünket, ha kiderülne, hogy útban van.

– Köszönöm a beszélgetést! Kívánom, hogy a családod egészségben és szeretetben élje meg a nagycsaládos létet!