Nagycsaládok Kárpátalján: a Tomes család

Gyermekeink személyiségére, arra, hogy milyen felnőttekké válnak, s mit gondolnak majd embertársaikról, a társadalom jelenségeiről, nagyban hatnak a gyermekkor évei és a szülők példamutatása.

A beregszászi járási Csonkapapiban élő misszionárius házaspár, Tomes Attila és Lívia több mint tíz éve foglalkozik cigánymisszióval, ők vezetik a községben lévő Roma Missziós Központot. Három lányuk, Mirjám, Debóra és Lea beleszületett a misszionáriusi életformába.
A nem hétköznapi életmódról, a szolgálattal járó nehézségekről és örömökről, a családról beszélgettünk.

– Mindketten a Nagyszőlősi járásból származtok.

Lívia: – Én Nagypaládon születtem, ott jártam általános iskolába, majd Nagyszőlősön, a Politechnikumban tanultam tovább. Ezt követően néhány évig a nagypaládi községházán dolgoztam. De úgy éreztem, hogy valami másra vagyok hivatott, s hamarosan meg is találtam azt az utat, amelyet Isten kijelölt a számomra: jelentkeztem a Kárpátaljai Református Egyház által meghirdetett misszionárius-képző főiskolára Tivadarfalvára. Ott ismerkedtem meg Attilával.

Attila: – Nagypaládtól nem messze, Nevetlenfaluban nőttem fel, három nagyobb testvér mellett. Sokat köszönhetek a nagymamámnak, aki Öregaklin lakott, s hatéves koromig nevelt. Az ő hite, életszemlélete nagy hatást gyakorolt a későbbi életemre. 99 éves volt, amikor meghalt.
Nevetlenben végeztem el az általános- és a középiskolát, majd asztalosként dolgoztam. Megtanultam a faesztergályozás mesterségét. Még mindig megvan a gépem, de manapság nincs időm barkácsolni.
Egy barátomtól kaptam olyan könyveket, amelyek a misszionáriusok életmódját mutatták be, s nekem is lett volna kedvem beiratkozni a tivadarfalvi képzésre, de oda csak olyan fiúk jelentkezhettek, akik már leszolgálták a katonaság idejét, s én pedig még előtte álltam. Aztán édesapám halála után én lettem a családfenntartó, s nem soroztak be. Így, amikor 1994-ben elkezdődött a hároméves misszionárius-képzés, én is a jelöltek között voltam.

– Mi volt a képzés célja?

Lívia: A Kárpátaljai Református Egyház a Holland Református Egyház támogatásával olyan munkatársakat akart képezni, akik a volt Szovjetunió területén végeznének missziói munkát, gyülekezeteket alapítanának. Szívesen láttak házaspárokat, hiszen ketten könnyebben boldogulnak. Mi Attilával, a második év végén házasodtunk össze, s 1997-ben megszületett Mirjám.

– Hol vállaltatok missziós munkát?

Lívia: – A végzősök közül volt, aki Kijevbe került, mások kórházmisszióban, ifjúsági munkában, a cigányok körében szolgáltak. Mi Munkácson vállaltunk kórházmissziós tevékenységet. Közel négy évig felnőtt betegekkel foglalkoztunk, majd a gyermekkórházban létrehoztunk egy „Napocska” játékszobát, ahol a kórházban fekvő gyermekekkel és szüleikkel folytattunk missziós munkát.

Attila: – Néhány éve már Munkácson laktunk, amikor megismerkedtem olyan személyekkel, akik cigányok pasztorálásával foglalkoztak. Eleinte nem akartam ezzel foglalkozni, de meghívtak az egyik közösségbe, s megtetszett ez a tevékenység. A cigánymisszió Kárpátalja más településein – Nagydobronyban, Beregszászban, Szernyén, Kisdobronyban – már korábban megkezdte a működését. A cél az volt, hogy hirdessük Isten Igéjét a cigányok között, gyülekezetek jöjjenek létre, képezzük a romákat, nyári táborokat szervezzünk, óvodákat, iskolai előkészítő csoportokat hozzunk létre.

– Hogyan vetődött fel a roma központ létrehozásának gondolata?

Attila: – Igyekeztünk nyári táborokba eljuttatni a roma gyerekeket, de tíz évvel ezelőtt még kevés lehetőség volt erre. Mindössze egy hetet tudtak biztosítani a cigány gyerekek számára az akkoriban működő táborokban, ami kevésnek bizonyult. Arra gondoltunk, hogy keresünk egy épületet, ahol sokkal több roma gyerek jut pihenési lehetőséghez, táborozhat, s közben még jobban megismerkedhet az Isten Igéjével. Hosszas keresgélés után a Csonkapapiban lévő épület mellett döntöttünk, melyet akkoriban vásárolt meg a református egyház és felajánlották a misszió részére. Már csak munkatársakat kellett keresni a központ vezetéséhez és gondozásához. Azonban senki sem vállalta, hogy odaköltözzön. Végül mi kezdtünk el ezen gondolkodni, és Isten vezetésével mi kerültünk Csonkapapiba.

Lívia: – Akkorra már megszületett Debóra és Lea lányunk is.

– Hogyan fogadták a központot a helyiek?

Lívia: – Voltak félreértések: sokan azt gondolták, hogy cigány családokat akarunk telepíteni egy olyan faluba, ahol egyáltalán nem élnek romák. Mára megszoktak bennünket, találtunk helybeli munkatársakat, és mi is szeretünk itt élni.

– A gyerekek hogy érzik magukat Papiban?

Lívia: – Mirjám kijelentette, hogy többet nem akar költözni. Leácska 2003-ban született, másfél éves volt, amikor ideköltöztünk, ő még nem fogta fel az ezzel járó változásokat. Debóra még most is Munkácsot tekinti szülővárosának. Nekünk sem volt könnyű a városi nyüzsgés után vidékre költözni. De most már Papiba jövünk haza. Négy évvel ezelőtt az idős és betegeskedő szüleim is átköltöztek a faluba.

– Hol tanulnak a gyerekek?

Lívia: – Hárman háromfelé: Mirjám a Beregszászi Magyar Gimnázium hatodikos tanulója, ő pályaválasztás előtt áll. Épp most készülünk felutazni Budapestre, hogy megnézzük az egyik esélyes iskolát, ahol menedzseri képzésre lehet jelentkezni. Debóra itt tanul Csonkapapiban, a kilencedik osztályba jár az általános iskolában. Leácska pedig a Mezőkaszonyi Középiskola ötödik osztályos tanulója. Emellett fontosnak tartottuk, hogy zenei képzésben is részesüljenek: mind a hárman zongoráznak, Mirjám már befejezte a zeneiskolát, most önszorgalomból gitározni tanul, Debóra és Lea pedig csellóórákat is vesz.

– Mi jellemzi a nevelési elveiteket?

Lívia: – A gyerekekkel igyekszünk mindent megbeszélni. Azt gondolom, nem vagyunk szigorúak, de vannak íratlan szabályok a családban, amelyeket mindenkinek be kell tartania. Keresztyén szellemiségben neveljük a gyerekeket. A lányok egyébként jól kijönnek egymással, főleg a két kisebb áll közelebb egymáshoz. A gyerekeink kicsi koruktól kiveszik a részüket a missziós tevékenységből is. Számukra természetes, hogy a nyarat cigány gyerekek között töltik. Mirjám a konyhán segít, a kisebbek a gyerekekkel játszanak. Nincs bennük semmilyen ellenszenv a romákkal szemben.

Attila: – A központ kialakításánál is arra törekedtünk, hogy igényes, szép környezetet biztosítsunk az ide érkező gyerekeknek, amely példa lehet számukra a későbbiekben. Tavaly nyáron a jelenleg működő 15 roma gyülekezetből 360 romagyermek érkezett hozzánk. A központ területén van röplabda- és focipálya, játszótér, az épületben kényelmes szobák, fürdőszobák, konferenciaterem áll a vendégek rendelkezésére.

– A nyaratok azzal telik, hogy biztosítjátok mások pihenési lehetőségét. Hogyan kapcsolódik ki a ti családotok?

Lívia: – Hosszú nyaralásokra nincs lehetőségünk a táboroztatások miatt, de az is felüdít bennünket, ha bemegyünk Munkácsra sétálni egyet, illetve kedvelt kirándulóhelyünk a beregvári kastély parkja. Emellett a téli szünetben el szoktunk utazni itthonról néhány napra, hogy a család együtt pihenjen.

– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Attila: – Szeretnénk fejleszteni a központot, mivel a nyári táborozások alkalmával elég zsúfoltan vagyunk. Több vendégszobára és mosdóra lenne szükség. Év közben is vannak nagyobb csapatok, akik szívesen töltenének el nálunk néhány napot, de sokszor helyszűke miatt mondjuk vissza ezeket a kéréseket.
Az új évtől szeretnénk kéthetente Nagydobronyban, a cigány gyülekezetben szolgálni, ahol most nincs lelkész, de a romák is szeretnék hallani az Isten Igéjét. Először a gyerekeknek tartunk vasárnapi iskolát, majd a felnőtteknek istentiszteletet.
Nagyon sok tervünk van, hogy hogyan tudnánk elősegíteni a gyülekezetekben folyó missziói munkát, az óvodákat, iskolai csoportokat. Ezekért egyelőre még imádkozunk az Úrhoz.

– Isten áldása kísérje a családotokat és a hivatásotok gyakorlását!