Nagycsaládok Kárpátalján: a Tomori család

Néhány kérdés, amelyen elgondolkodhatunk: miért olyan furcsa manapság, hogy valaki több gyermeket vállal? Miért az a természetes, hogy csak egy vagy két gyermekünk legyen? Miért a probléma, a gond jut eszébe az emberek többségének a nagycsaládról? Miért ijesztő a három gyermek? Sok-sok miért, amelyre sokszor csak felületes, mondvacsinált választ kapunk. A szülési nehézségektől az anyagi problémákon és nevelési sikertelenségeken keresztül a lakhatási gondokig számos indokot – vagy inkább kifogást – sorakoztatnak fel azok, akik nem akarnak nagycsaládot.

Aztán a szülők, ha úgy adódik – ikrek születnek, nem tervezett baba jön, vagy egyszerűen meggondolják magukat és elfogadnak még egy gyermeket –, nem tudnak betelni a kis jövevénnyel, akinek végül ugyanúgy meg tudnak adni minden szükségeset, a nevelésével is elboldogulnak, s a lakásban is jut hely mindenkinek.

Ezt tapasztaltam valamennyi nagycsaládnál, akikkel eddig megismerkedtem.

Köztük az Ungvár melletti Botfalván élő Tomori Norbert és Beáta családjánál.

A három gyermeket nevelő férj és feleség húsz éve házas. Botfalvi otthonukban beszélgettem Beátával és a legnagyobb gyermekükkel, Anitával.

 

– Mesélj magatokról!

Beáta: – Itt születtem Botfalván, egy testvérem van. A Sislóci Dobó István Középiskolát végeztem el. Ott ismerkedtem meg Norbival, amikor ötödik osztályos voltam. Ő ungtarnóci származású, neki is egy testvére van. Egy évet udvarolt, s rögtön az érettségi vizsgám után össze is házasodtunk.

 

– Hol telepedtetek le?

Beáta: – Előbb az én szüleimnél, majd Norbi családjánál laktunk. Három éve voltunk házasok, amikor megörököltük a nagymamától ezt a házat, amelyben most is élünk. A mellettünk lévő telken pedig elkezdtünk építkezni.

 

– Mikor születtek meg a gyermekeitek?

Beáta: – Az első gyermekünk, Anita 1995-ben jött a világra, őt Gábor követte két év múlva. 17 éves volt a lányunk, amikor ismét állapotos lettem. Meglepetésként ért bennünket. Norbi nagyon örült. A család és a szomszédok is jól fogadták a hírt. Csak attól féltünk, hogy Anita és Gábor szégyellni fogják magukat a barátaik és osztálytársaik előtt, mert Botfalván nem jellemző a nagycsalád. 2012-ben, a vártnál kicsit korábban született meg Zsófia Ungváron, abban a kórházban, ahol a testvérei is.

 

– 34 évesen vállaltad a harmadik gyermeket. Hogyan viselted a várandósságot?

Beáta: – Idősebb fejjel jobban átéreztem, mint az első két gyermekem esetében. Egyébként teljesen jól voltam, a hetedik hónapig dolgoztam abban a gyárban, ahol akkor már negyedik éve álltam alkalmazásban.

 

– Anita, te hogyan fogadtad a kistestvér érkezését?

Anita: – Nem zavart a nagy korkülönbség. Nagyon jól elvagyok Zsófival, teljesen rám bízhatják. Az öcsémmel már nehezebben jövök ki.

Beáta: – Anita eleinte féltékeny volt, de aztán megértette, hogy egyformán szeretjük valamennyi gyermekünket.

– Beáta, te most itthon vagy főállású anyaként.

Beáta: – Szeretek itthon lenni, több időm jut a családra. Szeptembertől viszont Zsófia óvodás lesz, s én s visszatérek a munkahelyemre.

 

– Milyen tannyelvű óvoda működik a faluban?

Beáta: – A sislóci óvoda két tannyelvű, ukránul és magyarul is beszélnek benne. Nem is emiatt aggódom, hanem attól félek, hogy Zsófi nehezen fogja megszokni, hogy egész nap távol lesz tőlem. Mostanáig mindig együtt voltunk. Lehet, hogy nekem is nehéz lesz.

 

– Mesélj a nagyobb gyermekeitekről!

Beáta: – A két nagyobb gyerekünk is a sislóci óvodába járt, majd magyar nyelven tanultak az iskolában. Anita most húszéves, Beregszászban tanul közgazdásznak a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán. Pénteken és szombaton vannak az órái, a többi munkanapon dolgozik. Albérletben lakik, szombat délután jön haza. Jó gyerek, nem kell érte izgulnunk.

 

– Anita, hogy érzed magad a főiskolán?

Anita: – Tetszik a főiskola, noha sokat kell tanulni, félévenként nyolc vizsgánk van. Ha befejeztem a beregszászi tanulmányaimat, szeretnék Magyarországon továbbtanulni.

 

– Gábor mivel foglalkozik?

Beáta: – Gábor fiunk nem akart továbbtanulni az érettségi után, inkább a munkát választotta. A férjem vízvezeték-szereléssel foglalkozik Ungváron, s viszi magával Gábort is.

– Ebből a munkából meg lehet élni?

Beáta: – Egyelőre van rá kereslet. Nem is a munka, inkább a behívások miatt aggódunk. Gábor betöltötte a 18-at, már regisztrálták a katonaságnál. El is menne szolgálni, ha nem lenne háború. Így viszont neki is menekülnie kell, ha meglesz a magyar állampolgársága, külföldön fog munkát vállalni.

 

– Ti maradtok?

Beáta: – Szeretünk itt élni, nem akarunk elmenni. Mindenért megdolgoztunk: tíz éve építjük a házunkat, jövőre szeretnénk beköltözni.

 

– Van lehetőségetek kikapcsolódni?

Beáta: – Nyáron elmegyünk Beregdédába a tó mellé sátorozni. A férjem szeret horgászni. Nemrég Lembergben volt egy horgászversenyen. Gáborral képesek egész éjszaka kint lenni a vízen. A halat nem esszük meg, ezért miután kifogta, vissza is dobja.

Nekem nincs semmilyen hobbim, lefoglal a családról való gondoskodás.

 

– Így tervezted az életed?

Beáta: – Lehet, hogy nem teljesen így képzeltem el az életem, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult.

 

– Köszönöm a beszélgetést! Isten áldja meg a családotokat!

 Marosi Anita

Kárpátalja.ma