Nagycsaládok Kárpátalján: a Turányi család

Teljesen más alapokkal indulnak el az életben azok a gyermekek, akiknek megadatik, hogy családban nőjenek fel, mint azok, akik állami intézményben nevelkednek nagykorúságukig. Mit adhat a család a gyermekeknek?Először is nevet, aztán gyökereket, identitástudatot, megfelelő család- és szerepmodelleket, nem beszélve a biztonságról, a tapasztalatgyűjtési lehetőségekről, az értékekről és a jövőképről. Megannyi olyan tényező, amelyek nélkül az ember elveszett lehet.

Egy olyan benei családot szeretnék most bemutatni, amelyben öt testvér kapott lehetőséget arra, hogy megtapasztalja a szeretetteljes légkört, s együtt, nem pedig egymástól elszakítva nőjön fel. Turányi Szergej és Andrea hatodik éve nevelik a két saját gyermekük – Beatrix és Nikoletta –, mellett Szabolcsot, Györgyöt, Balázst, Beatrixot és Biankát. 

Benei otthonukban beszélgettem Andreával. Ismerjük meg a Turányi családot!

– Andrea! Honnan származol?
– Tősgyökeres benei vagyok. Itt nőttem fel. Sajnos nincs testvérem, s ennek a hiányát mindig éreztem. Talán ezért is szerettem volna, hogy nekem nagy családom legyen. Most is azt látom, hogy a testvéri szeretet sokat jelent.

– Hova jártál iskolába?
– Kovászón tanultam az ukrán tannyelvű általános iskolában. Azonban a nyolcadik osztály befejezése után abbahagytam a tanulmányimat. A nagymamám ápolásra szorult, így én maradtam mellette.

– Hogyan ismerkedtetek meg Szergejjel?
– Gyermekkorom óta ismertem őt. Egy évvel felettem járt iskolába. Nagyobb koromban sokszor kellett Kovászóra mennem, s ahogy gyalogoltam az úton, Szergej megállt és felvett az autójába. Akkor én már túl voltam egy váláson, s az ötéves lányomat, Beatrixot neveltem. Szergejjel három évi udvarlás után házasodtunk össze.

– Hol telepedtetek le?
– Benében. Fél évig a szüleimnél laktunk, majd átköltöztünk ebbe a házba, ahol most élünk. Itt született meg két év múlva Nikolett.

– A két lányotok mellett hogyan jutott eszetekbe, hogy állami gondozott gyermekeket vegyetek magatokhoz?
– Egy boltban dolgoztam, ahová gyakran bejött egy csetfalvi család – Baraté Viktor és a felesége, Angéla – a gyermekeikkel vásárolni. Csodálkoztam, hogy milyen sokan vannak. Ahogy jobban megismertem őket, kiderült, hogy családtípusú gyermekotthont működtetnek, amelyben a három saját gyermekük mellett hat állami gondozottat is nevelnek. Szergejjel sokat beszélgettünk erről, s úgy éreztük, hogy nekünk is menne a gyermekek gondozása. Megkerestük a Kezünkben a Jövő Alapítványt, amelynek az elnöke, Kurmay Sándor felkarolt bennünket.

– Mennyi időt vett igénybe a szükséges engedélyek beszerzése?
– Egy hosszú, kétéves folyamat eredményeképpen megkaptuk a gyámhivataltól a hivatalos állami végzést, mely szerint családi típusú gyermekotthont működtethetünk. Azonban nagyon sokáig nem érkezett hozzánk gyermek. Már azt gondoltam, hogy talán más utat szánt nekünk a Jóisten.

– Aztán mi történt?
– Épp egy műtét után lábadoztam, amikor azzal a hírrel hívtak fel bennünket a gyámhivatalból, hogy lenne egy öttagú testvérpár, akiket szívesen elhelyeznének nálunk.

– Hogyan fogadtátok a fejleményeket?
– Nagyon megijedtem. Egyrészt a műtét után nem éreztem elég erősnek magam a gyermekekhez, másrészt Szabolcs akkor már 12, Gyuri pedig 11 éves volt, s nem voltam biztos benne, hogy elboldogulunk majd velük.

– Mit tudtatok a gyerekekről?
– Szabolcs és Gyuri a beregszászi internátusban lakott, a bátyúi intézetben élt a kétéves Balázs, őt lehozták a beregszászi kórházba, ahol már ott volt a négyéves Bea. Bianka Szolyván volt, másfél évesen hat kilót nyomott. Sem járni, sem ülni, sem enni nem tudott. A két legnagyobb fiú tudott róla, hogy vannak még testvéreik. Nálunk találkoztak először egymással a gyerekek. Nagy volt az örömük.

– Hogyan telt a kezdeti időszak a kibővült családban?
– Szergej nagyon szereti a gyerekeket. Először nem akarta ezt az öt gyermeket, de miután meglátta Biankát, beleegyezett, hogy vegyük magunkhoz őket. Bea eleinte nagyon zárkózott volt, azonban másfél hónap után kinyílt, mint egy rózsa. A nagylányom, Beatrix 17 éves volt, amikor hozzánk kerültek a gyerekek. Hamar elfogadta őket. Nikitől féltem. Azonban ő is megbarátkozott velük, odaadta nekik a játékokat. A faluközösségbe is hamar beilleszkedtek a gyerekek. Sehonnan nem kaptunk rosszindulatú megjegyzéseket. Nekünk ők olyanok, mintha vér szerinti gyermekeink lennének. Még hasonlítanak is ránk. Anyának és apának hívnak bennünket. Ahogy mi bánunk velük, úgy viszonyulnak ők is hozzánk. Úgy érzem, sokat változtak általunk.

– Hogyan telnek a hétköznapok?
– Zajos a ház, csintalanok a gyerek, főleg Balázs. Ő a legmozgékonyabb. Nemrégiben második lett Nagyberegen egy akrobata bicikliversenyen. A tanulás is elfogadhatóan megy neki. Bianka is iskolás már, azonban kisebb termetű, mint az osztálytársai. Niki kilencedikes, segítőkész, és napközben sokat ügyel a kicsikre. Ők valamennyien Kovászóra járnak iskolába. A két nagyfiú Beregszászban tanul: Szabolcs vízvezeték-szerelőnek, Gyuri varrónak. Szépen varr, ügyes. Itthon is van varrógép, amin gyakorolhat. A legnagyobb lányom, Beatrix könyvelőnek tanult, nemrég férjhez ment, s Tiszaújlakon laknak.

– Ti hogy érzitek magatokat nevelőszülőkként?
– Nagy rajtunk a felelősség. Mindig azt mondom, hogy csak az vállalja el ezt a tevékenységet, aki szereti a gyerekeket. Nem vagyunk tökéletesek, de mindent megteszünk, hogy jól neveljük fel őket. Mindegyiknek más a természete, de alapvetően szófogadóak. Én vagyok a kiabálós, a szigorúbb a családban, Szergej a csendes. Ő nyugtat meg engem. Ha a fiúk verekednek, ő megérti, mert neki is három fiútestvére volt.

– Szóba szoktak kerülni a vér szerinti szülők?
– A kicsik úgy is tekintenek ránk, mint az igazi szüleikre. Az apjukról semmit sem tudunk. A két nagyobbik fiú tudja, hogy az édesanyjuk jelenleg Baktán él, ahol szintén szült egy gyermeket. Nemrég az interneten keresztül felvette a kapcsolatot Szabolccsal, aki azóta megváltozott, bezárkózott. Nem tud mit kezdeni vele. Mi nem tiltjuk meg neki, hogy megismerje az édesanyját. Próbálunk erről beszélni vele, de csak hallgat. A többiek sem beszélnek azokról az időkről, amikor a szüleikkel éltek. Ez egy fájó pont számukra.

– Mi történik, ha nagykorúvá válnak a gyermekek?
– Szabolcs nemsokára betölti a 18. életévét. Szeretnénk, ha még tanulna. Utána valószínűleg elviszik katonának. Azonban azt tudja, hogy ha nagykorúvá válik is, mi visszavárjuk, hiszen itt vannak a testvérei is. Nálunk biztonságban érzik magukat a gyerekek. Most bővítjük a házat, hogy legyen hely majd később is mindenkinek. Ebben sok segítséget kapunk a Kezünkben a Jövő Alapítványtól.

– S az állam miben támogatja ezeket a felnőtté váló állami gondozott gyermekeket?
– Az államtól nem kapnak indulótőkét. Mi gyűjtünk nekik egy kis pénzt egy bankszámlán.

– Miből tudjátok mindezt megtenni?
– Nem csak az állam által adott nevelőszülői fizetésből élünk. Szergej tehenet, bikát, sertést, nyulat tart, emellett szőlőt, barackot termesztünk. A két nagyobbik gyermek segít az állatok gondozásában és a kapálásban.

– A munka mellett van lehetőségetek kikapcsolódni?
– Erre is szánunk időt: gyakran elmegyünk a nagyberegi tóra, vagy Nagyszőlősre a Fekete-hegynél lévő strandra , olykor a Borzsa partján fürdőzünk. Szeretünk gombázni. Emellett megünnepeljük a születésnapokat, a karácsonyt és a húsvétot. Ha nyugalomra van szükségem, egyszerűen kimegyek a kertbe kapálni, ott csend van.

– Hogyan birkóztok meg a problémákkal?
– Ha tanácstalan vagyok, felhívom a csetfalvi családot. Az ottani anyuka, Angéla meghallgat, megbeszéljük a gondjainkat, s általában a végén rájövök, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal.

– Milyen terveitek vannak?
– Ahogy már említettem, bővítjük a családi házat. Továbbá nagyon szeretnénk vásárolni egy mikrobuszt, amelybe mind a nyolcan beférünk. Ezen kívül mindenünk megvan. Elégedettek vagyunk az életünkkel. Szerintem, ami kell egy gyermeknek, azt megkapják tőlük. Ez egy szép nagycsalád.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma