Nagycsaládok Kárpátalján: az Akkerman család

Csak egy apró töredéke él Ungváron a kárpátaljai magyarságnak, akik az Ung-parti város lakosságának alig néhány százalékát teszik ki. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nehéz magyarként a megyeszékhelyen élni.

Jó példa erre az Akkerman család, ahol az ukrán nemzetiségű családfő, András és magyar származású felesége, Adrienn három gyermeket nevelnek, akik egyaránt vallják magukat magyarnak és ukránnak is. Az édesanyával, Adriennel beszélgettem.

 

− Honnan származol?

−Ungvári születésű vagyok. A szüleim mindketten kémiával foglalkoztak, édesanyám mint tanár, édesapám mint mérnök. Egy húgom van, aki orvosnak tanult. Ő a férjével és a két gyermekével Magyarországon él.

 

− Hol tanultatok?

− A testvéremmel mind a ketten ukrán tannyelvű iskolába jártunk, ugyanis a szüleink úgy gondolták, hogy könnyebben boldogulunk majd az életben, ha az államnyelven tanulunk. Azonban a naplóba mindig beírták, hogy magyar nemzetiségűek vagyunk.

 

− Sohasem volt gondotok a magyarságotok miatt?

− Ungváron is lehet magyarként élni. Életemben egyszer vagy kétszer, ha megbántottak a nemzetiségem miatt. Voltak évfolyamtársaim, akik titkolták magyarságukat, mi nem.

 

− Hol tanultál tovább az általános iskolát követően?

− A kilencedik osztály elvégzése után az Ungvári Képzőművészeti Szakközépiskola kerámia szakán folytattam a tanulmányaimat. Még oda jártam, amikor felvételiztem az Ungvári Nemzeti Egyetem francia szakára.

 

− Mikor ismerkedtél meg Andrással?

− Andrással az egyetemen találkoztunk, ahol ő gépészmérnöknek tanult. Ő ukrán nemzetiségű, Volócról származik, Ungváron kollégiumban lakott. Az egyetem üdülőjében ismerkedtünk meg egymással. Azt hiszem, hogy a kapcsolatunk szerelem volt első látásra. Négy éven át udvarolt, 2000-ben házasodtunk össze.

 

− Hol telepedtetek le?

− Ez érdekesen alakult. A francia és a kerámia szak mellett néptánccal is foglalkoztam. Sokat utaztam, sok fellépésen vettem részt. Édesanyám mindig azt gondolta, hogy én leszek az, aki majd kirepül a családi házból, s a húgom −aki otthon ülő típus volt − marad Ungváron. A valóságban pont fordítva történt: mi maradtunk a szüleim családi házában, ahol a mai napig élünk.

− Hány gyermeket terveztetek Andrással?

− Nem terveztük meg a gyermekeink számát, noha én kora gyermekkorom óta mindig három gyermekre vágytam, pedig akkoriban nem nagyon láthattam magam körül nagycsaládokat.

 

− Végül három fiatok született.

− 2002-ben jött a világra Dániel Viktor. Őt követte 2005-ben Adrián Dominik, majd 2012-ben született meg a legkisebb gyermekünk, Patrik Alex. Mindhármat Ungváron szültem meg. Elégedett voltam a kórházi ellátással.

 

− Szerettél volna kislányt is?

− Nem titok, hogy amikor állapotos lettem a harmadik gyermekünkkel, nagyon vágytam egy kislányra. Aztán megint fiunk született, azonban egy percig sem bánom. Patrik olyan, mint egy kis angyal, bearanyozza az életünket. Nagyon nyugodt gyermek. Sok szempontból hasonlít Dánielre, akit szeret utánozni.

− Milyen a két nagyobb fiatok?

− Patrikhoz képest ők elevenebbek. Dániel nagyon értelmes fiú; állandóan szerel. Az iskolában rádióelektronikára és programozásra jár. A tanára irányítása mellett megjavította a televíziónkat. Adrián szorgalmas, jó tanuló és van kézügyessége. A fiúk nagyon örültek, amikor megtudták, hogy kistestvérük lesz. Mindig azt mondják, hogy ők egy focicsapat.

 

− Hova járnak iskolába a fiúk?

− Mind a ketten a magyar tannyelvű Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Középiskola tanulói. Egyértelmű volt, hogy magyar nyelven fognak tanulni. Ezzel a férjem is egyetértett.

 

− Te magyar anyanyelvű vagy, András ukrán. Otthon milyen nyelven beszéltek?

− A gyerekekkel az első perctől két nyelven beszéltünk: András ukránul szólt hozzájuk, én magyarul. Mivel én többet voltam a fiúkkal, s a férjem csak este vagy hétvégenként találkozott velük, sokáig a magyar nyelv jobban ment a gyerekeknek. Ezért ukrán nyelvű óvodába írattuk be őket, hogy felzárkózzanak.

− András megtanult magyarul?

− Ért magyarul, de nem beszéli a nyelvet. Egyszer magyarul szólt a fiúkhoz, azonban rászóltak a gyerekek, hogy ukránul beszéljen hozzájuk, mert azt szokták meg tőle.

 

− Nagy különbség van az ukrán és a magyar szokások, hagyományok között?

− Vannak különbségek, azonban mi arra törekszünk, hogy megtartsuk és tiszteljük az ukrán és a magyar hagyományokat is. Ezért mind a két naptár szerint megtartjuk a karácsonyt és a húsvétot. A gyerekek persze élvezik ezt. Érdekes módon a férjem jobban szereti a magyar konyhát. A gyerekek pedig egyszerre vallják magukat magyarnak és ukránnak is.

 

− András mivel foglalkozik?

− Gépészmérnökként végzett az egyetemen, azonban informatikusként dolgozik. Tizenöt éven át két ungvári bankban dolgozott, azonban megszűnt a munkahelye. Most Csehországban vállalt munkát, ahol szintén informatikusként alkalmazták.

− Most egyedül vagy a gyerekekkel. Kinek a segítségére számíthatsz?

− Korábban velünk élt András édesanyja, aki sokat segített, azonban visszaköltözött Volócra. Időnként meglátogatjuk őt. Édesanyám régebben Magyarországon dolgozott, de hazaköltözött, most velünk él a családi házban, ő segít, ha kell. A gyerekek mellett mindig igyekeztem munkát vállalni. Amíg volt francia nyelvoktatás az iskolákban, tanítottam. Miután megszűnt a nyelv tanítása, más munka után néztem. Most a magyar főkonzulátuson dolgozom. Szigorú anyuka vagyok. Ha a fiúk rossz fát tesznek a tűzre, büntetést kapnak. Régebben sarokba állítottuk őket, manapság inkább megvonjuk tőlük a telefon és a tablet használatát.

 

− Hogyan tud a család kikapcsolódni?

− Gyerekek nélkül nem szeretünk elutazni, olyankor mindig csak rájuk gondolunk. A Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete jóvoltából azért egy-egy hétvégére mégis elmentünk Andrással kettesben. A gyerekekkel is sokat utazunk, illetve miután szombaton megtanulunk, vasárnap gyakran szervezünk kisebb kirándulásokat. Télen szánkózunk, máskor biciklizünk vagy kutyát sétáltatunk.

 

− András külföldön vállalt munkát. Nem gondoltatok rá, hogy máshol éljetek?

− Azt mi is érzékeljük, hogy nehezebb az élet, főként, hogy az emberek a nyugati életstílust szeretnék követni. Szeretnénk, ha a gyermekeink Magyarországon tanulnának tovább. Ebben az esetben mi is követnénk őket az anyaországba. Egyelőre azonban még maradunk. Nehéz megválni a családi háztól és az otthontól.

 

− Köszönöm a beszélgetést! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma