Nagycsaládok Kárpátalján: az Oszák család

Ezúttal egy beregszászi nagycsaláddal ismerkedhetünk meg. János és Erzsébet tizenkét évvel ezelőtt kötöttek házasságot. Három gyermekük született, Mónika, Krisztina és Attila. Róluk és a nagycsaládos mindennapokról beszélgettem velük.
Íme az Oszák család!

− Honnan származtok?
Erzsébet: − Egy zápszonyi nagycsaládban nőttem fel, a nagyszüleimmel együtt heten voltunk a háznál. A helyi óvodába, majd középiskolába jártam. Az érettségit követően a szomszédos településen, Rafajnaújfaluban vállaltam munkát, az ottani varrodában dolgoztam. Otthon is volt varrógépünk, s a nagymamám megtanította a használatát.
János: − Jómagam beregszászi születésű vagyok. Egy öcsém van. A szüleim ukrán tannyelvű iskolába írattak be. Az tervezték, hogy a felső osztályokat már magyar iskolában fogom elvégezni, azonban oda nem vettek fel. Maradtam az ukrán nyelvű tanulás mellett. Az érettségit követően Magyarországon tanultam tovább. Teológiai és műszaki tanulmányokat folytattam Budapesten, azonban egyiket sem fejeztem be.

− Hogyan találkoztatok egymással?
Erzsébet: − Jancsi édesapját már évek óta ismerte a családom. Egyszer eljött hozzánk Zápszonyba, s magával hozta a fiát is. Megismerkedtünk, összebarátkoztunk, és fél év múlva össze is házasodtunk.
János: − Nagy nyugalmat éreztem Erzsó társaságában. Láttam, hogy belőle nagyon jó családanya lesz.

− Hol telepedtetek le?
Erzsébet: − Először Zápszonyban laktunk. Megpróbálkoztunk a falusi élettel, azonban rövid időn belül beláttuk, hogy az nem nekünk való. Ekkor átmentünk Beregszászba.
János: − Kezdetben albérletben laktunk, majd átköltöztünk az én családom házába. A nagybátyámmal élünk egy portán.
− Hány gyermeket terveztetek?
János: − Nem szabtuk meg, hogy hány gyermekünk legyen.
Erzsébet: − Úgy emlékszem, hogy kettőt mindenképpen szerettünk volna. A harmadik baba már meglepetés volt, azonban nagyon örültünk neki. Az első gyermekünk, Mónika 2006-ban jött a világra, a második, Krisztina 2009-ben. A legkisebb csemeténk, Attila pedig 2013-ban érkezett a családunkba. Azt nem tudtuk, hogy fiú lesz, ezért fehér babakelengyét választottunk. Mind a hárman Beregszászban születtek, s hála a Jóistennek, minden rendben volt a szülés alatt. Egészséges gyerekek, csak nagyon ritkán betegek.

− Ki segített a gyermekek gondozásában?
Erzsébet: − Az egyedüli támaszom a férjem, Jancsi volt. Ő a mai napig nagyon sokat segít nekem. A házimunkában, a gyerekekkel való törődésben is számíthatok rá.

− Milyen apa?
Erzsébet: − Szigorú a gyerekekhez.
János: − Igazságtalanul nem kapnak büntetést. Ezt a gyerekek is tudják. Jutalmazzuk is őket, ha megérdemlik. Sajnos csak keveset tudok a gyerekekkel lenni, sokat dolgozom.

− Mivel foglalkozol jelenleg?
János: − Többféle munkát is elvállalok: villanyvezetést, számítógépek szerelését, főzést.
Erzsébet: − A férjemmel mind a ketten szakácsként dolgozunk a Beregszászi Római Katolikus Plébánián működő ingyenkonyhán. Jancsi főállásban végzi ezt a munkát, jómagam önkéntesként segítek neki. Nekem van szakácsvégzettségem, Jancsi pedig éttermekben dolgozott, amikor Budapesten élt.

− Otthon ki főz?
Erzsébet: − Mind a ketten szívesen odaállunk a fazék mellé. A gyerekek egyaránt szeretik az édesapjuk és az édesanyjuk főztjét. Jancsi nagyon ügyesen készíti a szusit, a hozzávalókat már nálunk is meg lehet venni.

− Meséljetek a gyermekeitekről!
Erzsébet: − Mónika makacs, akaratos, az édesapjára hasonlít. Ugyanakkor megbízható, vigyáz a testvéreire, besegít a házimunkában. A Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában tanul, szeptembertől már a negyedik osztályt kezdi el. Krisztina csendes, csak akkor szólal meg, ha kérdezik. Hamarosan ő is iskolás lesz. Attila pedig ősztől óvodába fog járni.

− Milyen tannyelvű intézményeket választottatok a gyermekeitek számára?
Erzsébet: − Magyarok vagyunk, számunkra természetes, hogy a gyermekeink az anyanyelvükön tanuljanak. Ezért írattuk őket magyar óvodába és iskolába.

− Milyen terveitek vannak?
Erzsébet: − A mai világban nagyon nehéz tervezni. Azt szeretnénk, ha a gyermekeink továbbtanulnának. Leginkább Magyarországon látunk erre lehetőséget.

− Ez azt jelenti, hogy ti is Magyarországra készültök?
Erzsébet: − Semmiképpen sem. Nekünk Kárpátalja a hazánk, nem hagyjuk itt.

− Köszönöm, hogy megismerhettem a családotokat. Isten áldjon meg benneteket!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma