Nagycsaládok Kárpátalján: Bárdos István családja

Amolyan hiánypótlás ez a mostani interjú, hiszen régóta tervezem a beregszászi pedagógus házaspár, Bárdos István és Nóra családjának bemutatását.

Istvánnal több szakmai riportot is készítettem az elmúlt években, s ezekben mindig hangsúlyt kapott a családja iránt érzett elkötelezettsége és szeretete.

Most megismerhetjük a feleségét, Nórát s a négy gyermeküket, Dávidot, Orsolyát, Márkot és Domonkost is.

Íme, a Bárdos család!

 

– Mindketten beregszászi születésűek vagytok.

István: – Igen, ám a felmenőim máshonnan származnak. Szerencsés vagyok, hogy mind a négy nagyszülőmet ismerhettem. Az apai nagymamám Budapestről jött férjhez. A görögkatolikus pap nagyapám dobóruszkai születésű volt, ám miután az édesapját Kőrösmezőre helyezték tanítónak, a család átköltözött oda. A nagyszüleim is Kőrösmezőn éltek a házasságkötésüket követően. Akkoriban ezek a helyek még mind egy országhoz tartoztak. Aztán meghúzták a határvonalakat, a nagyapámat lágerbe vitték. Kiszabadult, de csak 1989-ben rehabilitálták. Nagyanyám igyekezett közelebb kerülni a családjához, de csak Beregszászig jutott. Az anyai nagyszüleim tősgyökeres kárpátaljaiak voltak, édesanyám Munkácson nőtt fel. A szüleim az esküvő után Beregszászban telepedtek le, s három gyermeket vállaltak. Az egész életünket meghatározta édesapám korai halála. Tizenegy éves voltam akkor. Édesanyám egyedül nevelt fel bennünket. Sok munkát mi vállaltunk át tőle, így hamar önállóak lettünk.

 

– Hova jártál iskolába?

István: – A Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskola tanulója voltam, majd az Ungvári Állami Egyetem fizika szakát végeztem el. Ezután egy ideig még Ungváron maradtam, ott kerestem munkát. Kertészként dolgoztam, hintáslegény voltam a Komszomol parkban. Igyekeztem eltartani magam. Aztán a Beregszászi járásban kaptam tanári állást. Több településen – Nagybégányban, Kisbégányban, Makkosjánosiban – is tanítottam az évek során.

 

– Nóra, mesélj te is magadról!

Nóra: – Igazi lokálpatrióta vagyok. A szüleim és a nagyszüleim is ebben a városban élték le az életüket. Apai nagyapám orvos volt, a nagymamámra pedig úgy emlékszem, mint sokoldalú, érzékeny asszonyra. Sok időt töltöttem velük. A húgommal, Ágnessel pedagóguscsaládban nőttünk fel, anyai ágon a felmenőink is tanítók voltak. Az anyai nagyapám csendes, de határozott ember volt, a nagyanyám írt. Rendkívül szép gyermekkor adatott meg nekünk, a szüleinktől mindent megkaptunk, amire szükségünk volt. Tőlük vettük át az irodalom, a zene, a művészetek és a szülőföld szeretetét. Édesapámmal sokat kirándultunk a hegyekben.

 

– Egy iskolába jártatok Istvánnal.

Nóra: – Igen, ám nem ismertük egymást, ugyanis amikor István érettségizett, én még csak harmadik osztályos voltam.

 

– Hol tanultál tovább?

Nóra: – Az érettségit követően jómagam is az Ungvári Állami Egyetemre mentem, ahol magyar nyelv és irodalom szakon folytattam a tanulmányaimat. Szép időszak volt ez az életemben, minden percét élveztem. Plusz ajándék volt, hogy akkor ismertem meg Istvánt.

 

– Hogyan találkoztatok egymással?

Nóra: – Épp a második évfolyamot kezdtem meg Ungváron, amikor szeptember 2-án megismerkedtünk.

István: – Akkor én már a Beregszászi járásban tanítottam fizikát, s egy továbbképzésen vettem részt Ungváron. Nóra a barátaival ugyanarra a helyi járatú buszra szállt fel, amelyiken én is utaztam. Meghallottam, hogy magyarul szólnak egymáshoz, s szóba elegyedtem velük. Megtetszett az, ahogyan Nóra válaszolt a kérdéseimre. Utána estig beszélgettünk. Amikor elbúcsúztunk, integettem neki a buszból. Arra gondoltam, hogy ha visszainteget, lesz folytatása az ismeretségünknek. S ő visszaintett. Egy hónapot töltöttem el Ungváron, ezalatt sokat találkoztunk. Utána is folytatódott a kapcsolatunk.

Nóra: – Onnantól kezdve minden hétvégén hazamentem Beregszászba. István pedig a szabadnapján felutazott hozzám Ungvárra. Emellett leveleztünk. A mai napig őrzöm azokat az írásokat.

 

– Hány évig udvarolt István?

Nóra – Három évig, majd 1989 májusában összeházasodtunk. Még egy év maradt hátra a tanulmányaimból. Ezalatt is, amikor csak tudtam, hazajöttem.

 

– Beregszászban telepedtetek le?

István: – A nagyszüleim házába költöztünk be, a mai napig abban élünk.

 

– Mivel foglalkoztatok akkoriban?

Nóra: – A Tiszacsomai Középiskolában kezdtem a tanári pályafutásom, onnan mentem el szülési szabadságra.

István: – Továbbra is a járásban tanítottam, majd 1994-ben a Kossuth-középiskolába kerültem.

 

– Mikor született meg az első gyermeketek?

Nóra: – 1992-ben jött világra Dávid. Elevenen él bennem az az időszak. Akkor még a nagyszülők is éltek, ott bábáskodtak az unoka körül. Nagyon nagy segítséget jelentettek nekem.

 

– Hány gyermeket terveztetek?

István: – Amikor a bába kihozta Dávidot, azt mondtam neki, hogy ebből a fajtából kérek még három és fél kilót.

– Nem is gondoltad, hogy ez milyen hamar valóra válik…

Nóra: – Dávid születése után tizenhárom hónappal megszületett Orsolya lányunk. A két nagyobbik gyermekünk között mindig is szoros volt a kapcsolat. Megbíznak egymásban, egymás támaszai, még a baráti körük is ugyanaz. Amikor Dávid iskolába került, Orsi nem akart tovább az óvodában maradni. Először egy másik óvodával próbálkoztunk, de az sem segített. Aztán a nagymama vállalta el Orsi felügyeletét, ám az sem vált be. Végül beírattuk Orsit Dávid osztályába. Voltak kételyeim, hogy helyesen döntöttünk-e. Aztán az idő minket igazolt. Orsi jól vette az akadályokat. Együtt jártak a Kossuth-középiskola alsó tagozatába, majd átkerültek a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumba, ott érettségiztek le aranyéremmel. Ezt követően mind a ketten Magyarországon tanultak tovább.

 

– Milyen pályát választottak?

István: – Dávid orvos, Orsi gyógypedagógus akart lenni. Dávid jelentkezett az Ungvári Nemzeti Egyetem orvosi karára, de nem került be az államilag finanszírozottak közé, a költségtérítést pedig nem tudtuk vállalni. Ezért Magyarországon végezte el az orvosi egyetemet, s sebészetre szakosodott. Orsi logopédusnak tanult, emellett angol szakos tanári diplomát szerzett a beregszászi Rákóczi-főiskolán.

 

– Hogyan élitek meg, hogy felnőtt, diplomás gyermekeitek vannak?

István: – Furcsa érzés. Nekem különösen nehéz volt az életükben az apaszerepet betöltenem, hiszen nem volt előttem példa. Örömmel látjuk, hogy a mi életfelfogásunkat, az általunk képviselt értékeket követik. Mindketten aktív egyházi életet élnek. Jelenleg a budapesti Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumban laknak. Dávid felolvas, áldoztat a szentmisén. A művészi irányvonal is megvan: Dávid könyvet szerkeszt, Orsi néptáncol és rajzol.

 

– Beszéljünk a két kisebb gyermekről is!

Nóra: – Harmincnégy éves voltam, amikor állapotos lettem Márkkal. Vele kapcsolatban voltak kritikus pillanatok. Az első genetikai vizsgálatok szerint számítani lehetett arra, hogy Down-szindrómás lesz. Aztán néhány hét múlva kiderült, hogy alaptalan a félelmünk. Mindenképpen vállaltuk volna Márkot, ám mély nyomot hagyott bennünk az a néhány hét. Márk 2003-ban, Domonkos 2006-ban született meg. Dávid és Orsi is kitörő örömmel fogadta őket. Sőt, még az osztálytársaik is szívesen jöttek hozzánk babázni. A nagyobb gyermekeink sokat segítettek a kicsik gondozásában.

 

– Mit szóltak a nagyszülők a család gyarapodásához?

Nóra: – A szüleim nagycsaládból származtak, megélték a sokgyermekes család szépségét. Ők két gyermeket tudtak vállalni, ám mindig is bennük élt a nagycsalád tisztelete. Édesapám sajnos már nem élhette meg a harmadik és a negyedik gyermekünk születését, édesanyámat azonban nagyon nagy boldogsággal töltötte el a sok unoka. Márk születése éppen édesapám halála után történt, s úgy éreztük, hogy külön ajándékot kaptunk a Jóistentől.

Érdekes módon Márk és Domi úgy beszélnek a nagypapáról, mintha ismerték volna. Ez annak köszönhető, hogy sokat meséltünk róla nekik.

 

– Milyen volt az élet négy gyerekkel?

Nóra: – Szép évek voltak: nagy fazékban főztem, naponta két kenyeret vettünk. A ház gyermekzsivajtól volt hangos, mindenütt szanaszét hevertek a játékok. Ha csak egy elment, máris észrevettük a hiányát.

 

– Hogyan éltétek meg az elköltözésüket?

Nóra: – Veszteségnek éreztem a távollétüket. Sokáig nem tudtam megszokni azt, hogy üresebb a ház nélkülük.

István: – Én másként fogtam fel a kirepülésüket. Tudtam, hogy jó helyen vannak. Mind a ketten egy-egy neves egyházi kollégiumban laktak. A technika segítségével könnyen tartjuk a kapcsolatot. Kéthavonta pedig hazalátogatnak.

 

– Visszajönnek majd Kárpátaljára?

István: – Még nem tudjuk, hogyan döntenek. Dávid a mai napig kapja a katonai behívót.

Nóra: – Jól érzik magukat Budapesten, ott is összejárnak a beregszászi barátaikkal. Fontos számukra Kárpátalja. Ha nem is jönnek vissza, biztos vagyok benne, hogy megtalálják majd a módját, hogy segítsék a szülőföldjüket.

 

– Már beszéltünk arról, hogy milyen közel áll egymáshoz Dávid és Orsi. A két kicsi között is ilyen szoros a kapcsolat?

Nóra: – Igen, ragaszkodnak egymáshoz. Mivel azonban itt két fiúról van szó, másképpen viszonyulnak egymáshoz, mint Dávid és Orsi. Márk és Domi között van egy-egy bunyó. Mind a ketten sokat sportolnak, táncra járnak. Fontosnak tartjuk, hogy mozogjanak.

 

– Márk és Domi is a Kossuth-középiskolában kezdte el az általános iskolát?

István: – Igen, aztán ötödik osztálytól átmentek a Bethlen-gimnáziumba. Elsősorban a nyelvtanulás miatt hoztuk meg ezt a döntést. Ott egy idegen nyelvvel többet sajátíthatnak el a gyerekek.

Nóra: – A két kisebbik gyermekünknek egyértelműen a nagyobb testvéreik a példaképeik. Gyakran játszanak orvosost.

 

– Milyen tervei vannak a fiúknak a továbbtanulást illetően?

Nóra: – Márk érdeklődő, nyitott személyiség, könnyen teremt kapcsolatot. Néptáncol, szereti a biológiát és a kémiát. Domi határozottan kitart amellett, hogy pap szeretne lenni. Ő szemlélődő, csendes fiú.

 

– Mennyire különböznek egymástól a gyermekeitek?

Nóra: – Kinézetre hasonlítanak, de a természetük teljesen más. Ugyanakkor magukon hordozzák azt, hogy a mi családunkban nőttek fel.

 

– Például azt a vonást, hogy nálatok mindenki cserkészkedik.

István: – 1991-ben ismerkedtem meg a mozgalommal. Még abban az évben megalapítottuk a beregszászi csapatot, melyet huszonkét éven át vezettem.

Nóra: – Én is be akartam kapcsolódni a cserkészmozgalomba, ám amikor a tisztképzőre került sor, kiderült, hogy állapotos vagyok Dáviddal. A következő képzési lehetőséggel sem tudtam élni, mert akkor meg Orsival voltam várandós. Tiszt nem lettem ugyan, ám a cserkésztevékenységekbe bekapcsolódtam.

 

– Ahogy a gyermekeitek is…

Nóra: – Dávidot és Orsit 5-6 éves korukban vittük cserkésztáborba, Márkot kétévesen, Domit egyévesen. A két nagyobbik gyermekünk nagy lendülettel vágott bele a cserkészkedésbe. Végigjárták a cserkész ranglétrát, saját őrsöt is vezettek, Orsi részt vett a cserkészek kiképzésében. A két kisebb gyermekünk is elkezdte a cserkészkedést, ám nekik jött egy olyan időszak, amikor nem akarták folytatni. Mi pedig nem erőltettük. Úgy tűnik, hogy Márk lassan visszatalál a mozgalomhoz, Domi még hezitál.

 

– Hogyan telnek most a mindennapjaitok?

István: – Sokat dolgozom, néha 12-13 órát naponta. A Kossuth-középiskola mellett a Beregszászi Egészségügyi Koledzsben is tanítok. Emellett hitoktatok, kóruspróbára járok, ministránsokkal foglalkozom. Megmaradt a természet szeretete is, sokat kirándulok. Ezenkívül harmadik éve kisfilmeket készítünk egy barátommal a beregszászi eseményekről. A cserkészház fenntartásából is kiveszem a részem.

Nóra: – A Beregszászi Járási Állami Oktatási Hivatal módszertani kabinetében vagyok módszerész, a magyar nyelv és irodalom szakos tanárok és a tanítók tartoznak hozzám. Szeretem ezt a munkakört, odafigyelünk a kollégákra, hogy megkapják a megfelelő szakmai hátteret. Emellett az Egészségügyi Koledzsben tanítok magyar nyelvet és irodalmat. Fontosnak tartom, hogy legyen gyakorlati tapasztalatom. Két évvel ezelőtt mentálhigiénés képzés indult a Rákóczi-főiskolán, amelyre én is jelentkeztem. Idén végzek. A mentálhigiéné a részemmé vált, segít a más emberekre való odafigyelésben és a saját hivatásom gyakorlásában. Itt, Kárpátalján ennek nagy hasznát tudom venni.

 

– Mit gondoltok a jövőről?

Nóra: – Aktív, munkával töltött évek várnak még ránk. S remélhetőleg minél hamarabb unokáink is lesznek.

István: – Sport, ima, meditáció.

 

– Huszonnyolc év házasság és négy gyermek után mit üzentek a fiatal pároknak?

István: – Sohase hozzanak a megszületendő élet ellen döntést. Az élet ajándék, és megtermi a gyümölcsét. A pályaválasztás és a párválasztás meghatározó az életben. Mindig azt mondom a fiataloknak, hogy ne annak mondjanak igent, akivel el tudják képzelni az életet, hanem annak, aki nélkül nem tudják elképzelni. Ha így választanak, boldogok lesznek.

 

– Ti azok vagytok?

István: – Igen.

Nóra: – Igen

 

– Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma