Nagycsaládok Kárpátalján: Burgerék családja

Burger Jevhen (Zsenya) és Zsuzsanna 12 évvel ezelőtt gyermekotthont alapított Munkácson, s az eltelt időszakban hat saját gyermekük mellett nyolc állami gondozott számára biztosította a családi fészek melegét és biztonságát.

Álmokról, hétköznapokról, gyerekekről beszélgettünk Zsuzsával.

 

– Mesélj a gyermekkorotokról!

– Zsenyával hasonló a családi hátterünk: tősgyökeres munkácsi családból származunk, s mindkettőnknek csak egy testvére van, de a felmenőink között számos nagycsaládos volt.

A gyermekkorom egy részét Grúziában töltöttem. Másfél éves voltam, amikor a szüleim munkavállalás céljából átköltöztek a Fekete-tenger partján fekvő országba. Az általános iskola első négy osztályát ott végeztem el orosz nyelven. Emellett édesanyámtól megtanultam magyarul, édesapámtól ukránul.

 

– Mikor költöztetek haza?

–11 éves voltam, amikor a grúziai földrengés és az akkoriban kialakult háborús helyzet miatt a szüleim úgy döntöttek, hogy hazajönnek Munkácsra. Ragaszkodtam hozzá, hogy magyar tannyelvű iskolába írassanak, így az ötödik osztályt a Munkácsi 3. Számú II. Rákóczi Ferenc Középiskolában kezdtem el. A tanulás mellett nagyon aktív életet éltem: cserkészkedtem, hittanra jártam, ifjúsági találkozókon vettem részt.

Az érettségit követően az Ivano-Frankivszki Egyetem munkácsi fiókintézetében tanultam tovább pszichológus szakon. Közben titkárnői munkát vállaltam a KMKSZ és a munkácsi cserkészek irodájában.

 

– Akkoriban már ismerted Zsenyát?

– Igen. A bátyámnak köszönhető a találkozásunk. Zsenya gyermekkorától karatézott. 15-16 évesen már oktatta ezt a küzdősportot. Aztán megismerkedett az aikidó harcművészetével. Kijevbe és Ivano-Frankivszkba utazott, hogy elsajátítsa az aikidó technikáját és szellemiségét. Hazatérése után edzőtermet nyitott, ahol fiatalokat oktatott erre a sportra. A bátyám is hozzá járt, összebarátkoztak, s ő gyakran eljött a családunkhoz. Hamarosan udvarolni kezdett nekem. 2001-ben házasodtunk össze.

 

– Mikor és hogyan jött az ötlet, hogy gyermekotthont alapítsatok?

– Ötödik osztályos koromtól kijártam a beregszentmiklósi gyermekotthonban élő állami gondozottakhoz. Apró ajándékokat vittem nekik, játszottam velük. Már nagyobb voltam, amikor egyik alkalommal két árva szaladt oda hozzám, s azt kérték, hogy vigyem haza őket. Nagyon megviselt ez az élmény. Közben Majnek Antal püspök atya elvitt egy nagybereznai családtípusú gyermekotthonba, s nagyon megtetszett, amit ott láttam.

Ekkor úgy döntöttem, hogy én is létrehozok egy ilyen otthont. Azzal tisztában voltam, hogy a gyerekek szempontjából az a jobb, ha egyaránt látnak maguk körül férfit és nőt is. Akkor még nem volt udvarlóm, ezért a bátyámat kértem meg, hogy vállalja a nevelőszülői feladatot.

Amikor udvarolni kezdett Zsenya, elmondtam neki, hogy milyen terveim vannak, s ő nem ellenezte.

 

– Mi volt a következő lépés?

– A házasságkötéssel egy időben elindítottuk a gyermekotthon létrehozásának folyamatát. Beköltöztünk ebbe a házba, ahol most is élünk. Zsenya kialakított a ház egyik végében egy edzőteremet, hogy itthon tudja fogadni a gyerekeket. Hamarosan megkaptuk az otthon megnyitásához szükséges engedélyeket. Közben állapotos lettem, s a saját gyermekünk mellett az első állami gondozott gyermek megérkezését is vártuk.

 

– Kik érkeztek először hozzátok?

– Évike volt az első gondozottunk. 2002 áprilisában, hétévesen érkezett hozzánk. Az egyetlen olyan nevelt gyermekünk, akit láttunk azelőtt, hogy hozzánk került volna. A többieket úgy fogadtuk el, hogy korábban nem találkoztunk velük.

Egy hónapja volt nálunk, amikor megszületett Annamária lányunk. Édesanyám segített a gyerekek gondozásában.

 

– Aztán újabb állami gondozottak érkeztek…

– Még ugyanabban az évben ősszel került hozzánk Beregszászból a 10 éves András és a 12 éves Sándor.

 

– Hogyan illeszkedtek be?

– Az intézeti gyerekek általában gyorsan megszokják az új környezetet, azonban a korábbi csalódások miatt sohasem fognak bízni a nevelőszülőkben. Évike könnyen beilleszkedett nálunk, Andrásnak és Sándornak nehezebben ment. Gyakran elszöktek az iskolából; András hetekig ki sem jött a szobájából, s nem akart egy asztalnál étkezni a családdal. Karácsonykor azonban már együtt ült velünk a vacsoránál, s számunkra ez volt a legnagyobb ajándék.

 

– Egy éven belül nagycsaláddá váltatok. Hogyan birkóztatok meg a kihívásokkal?

– Nem volt ez olyan nehéz, hiszen Zsenya mindig is fiatalokkal foglalkozott, s a cserkészetnek, illetve az ifjúsági találkozóknak köszönhetően én is nagy gyakorlatra tettem szert a gyerekek vezetésében.

 

– Ki volt a következő nevelt gyermek, aki hozzátok került?

– Nelli 2003 elején érkezett a családba. Ő volt az egyetlen, aki már kisebb korától, háromévesen hozzánk került. Egy munkácsi családból származik, a szülők otthagyták a nagymamánál és eltűntek. A nagyszülő nem tudta vállalni, hogy felneveli, így mi vettük át a gondozását. Tíz éve lakott már velünk, amikor megjelent az édesanyja, s követelte, hogy adjuk vissza neki a gyereket. Hosszas pereskedés kezdődött, de a kérdést végül az döntötte el, hogy Nelli nálunk akart maradni.

 

– Nellivel egy időben még három gyermek érkezett hozzátok.

– 2003 áprilisában három testvért vettünk gondozásba. Marianna 13, Milán 11, Viktor hatéves volt akkor. Ők is munkácsiak. Az édesanyjuk meghalt, a nagyszülők nem vállalták a nevelésüket. Milán ötödik osztályba járt, de nem tudott se írni, se olvasni. Marianna a kamaszkorát élte, rossz társaságba keveredett, emiatt sok gondunk volt vele. 18 évesen elhagyta a családunkat, de később megbánta a döntését.

 

– Kit vettetek magatokhoz utoljára?

– Mását. Ő 2004-ben került hozzánk Oroszországból. Ott halt meg az édesanyja, akinek a korábbi férje ukrán állampolgár volt, ezért Mását elküldték Ukrajnába. Itt kiderült, hogy az exférj nem a vér szerinti apja, nem köteles róla gondoskodni. Ekkor vettük magunkhoz a kislányt. Így lett nyolc nevelt gyermekünk.

 

– Közben sajátok is születtek…

– 2004-ben született meg Nikoletta, Dániel 2005-ben, Katica 2007-ben jött a világra. Őket követte Zsuzsika 2011-ben és 2014 januárjában Zsenya.

 

– 14 gyermek, akik családban nőnek, nőttek fel. Így képzelted?

– Nehéz ezt már megmondani. Amikor Zsenyával összeházasodtunk és belevágtunk a gyermekotthon szervezésébe, tele voltunk lelkesedéssel. Családot akartunk adni az állami gondozott gyermekeknek, de rájöttünk, hogy ők nem a mi családunkra, hanem a vér szerintire vágynak. Az elhunyt szüleik után sóvárogtak. Azt hittük, hogy a sok türelem és szeretet majd elég lesz, nem mindig volt így. Elmondtuk a gyerekeknek, hogy ahhoz, hogy család legyünk, nekik is tenniük kell. Ők egyébként anyának és apának szólítanak bennünket, és büszkék ránk. Egymást pedig testvérnek nevezik. Vannak könnyebb és nehezebb időszakjaink.

 

– A nevelt gyermekeitek közül már többen kirepültek, illetve van, aki még veletek él. Hogy telnek a hétköznapjaitok?

– Most 11-en élünk egy fedél alatt. A gyerekek óvodába, iskolába járnak. Egyedül a 11 hónapos babánk van itthon napközben. A kicsiket Zsenya viszi el reggel, a nagyok gyalog közlekednek.

A gyerekek délután mindenféle különórán és foglalkozáson vesznek részt. Szerintem Munkács valamennyi szakkörét kipróbáltuk már: jártunk rajzra, táncra, modellezésre, fotószakkörre, angolórára stb. Többen zeneiskolások, cserkészkednek, tagjai az egyházi énekkarnak, míg mások aikidóedzésen vesznek részt vagy önkénteskednek.

 

– Mi a ti feladatotok Zsenyával?

– Én egy személyben vagyok édesanya, feleség, tanár, orvos. Enyém a házimunka zöme. Zsenya a családfenntartó. Aikidóedzőként tevékenykedik a hét öt napján. Szombaton és vasárnap nincs edzés, de gyakran viszi kirándulni a csapatát. Arra törekszünk, hogy felelősségteljesen neveljük a ránk bízottakat, hogy felnézzenek ránk a gyerekek, kövessék a példánkat. Ez nem mindig sikerül. Sok esetben a hivatalos szervek is megnehezítik a dolgunkat az elvárásaikkal és kritikáikkal. A környezetünk hozzáállása is változó. Van, aki sajnálja a nevelt gyermekeinket, mások áskálódnak ellenünk. A kárpátaljai társadalom még nem nőtt fel a családtípusú gyermekotthonok elfogadásához.

 

– Mesélj azokról a nevelt gyermekekről, akik már saját lábra álltak!

– Évike még velünk van, de most készül arra, hogy elhagyja a családi fészket. András asztalosnak tanult, most Moszkva mellett dolgozik. Sándor rádió- és tv-szerelő. Marianna az ifjúkori kicsapongások után megállapodott: férjhez ment, tavaly született meg a kislánya. Milán a nagykorúsága elérése után egy ideig még velünk lakott, aztán ő is családot alapított. Nemrég vált apává.

 

– A gyerekek lassan révbe érnek. Milyen terveitek, álmaitok vannak?

– Nincsenek nagy álmaink. Én szeretnék végre kimozdulni itthonról, kirándulni, eljutni az állatkertbe… Időnként részt veszünk a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete egy-egy programján is, illetve a nyarat a hegyekben töltjük.

 

– Köszönöm, hogy megosztottad velünk a családod történetét! Isten áldása kísérjen benneteket az előttetek álló úton!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma