Nagycsaládok Kárpátalján: Szilágyiék családja

Ha azt mondom: Beregszászban élő, táncos lábú, mindig vidám fiatal házaspár három kislánnyal, bizony a többségnek Laci és Gabó, azaz a Szilágyi házaspár jut az eszébe.

Nem véletlenül, hiszen ők azok, akik rendszeresen táncházat szerveznek a Rákóczi-főiskolán, a 4-es iskolában, a nyári táborokban, a cserkészeknek… A tánc a házaspár közös szenvedélye, melyet lassan a lányaikba is beoltanak. Emellett a férj a Rákóczi-főiskola Filológiai Tanszékén és a Nagyberegi Református Líceumban tanít angol nyelvet, a feleség pedig a Beregszászi Református Egyházközség hitoktatója, főállású édesanya és lelkes cserkész.
Velük beszélgettem.
– Mindkettőtök életét átszövi a tánc, a mozgás öröme, melynek a kapcsolatotok kialakulásában is döntő szerepe volt. Honnan ered ez a szenvedély?

Laci: – Gyermekkoromban „fertőzött” meg a tánc szeretete. A Nagyszőlősi járásban, Nevetlenfaluban nőttem fel, egy egyszerű munkáscsaládban. A szüleim ugyan nagycsaládból származtak, de ők a kommunista éra „hagyományainak” megfelelően már csak két gyermeket vállaltak, a nővéremet és engem. Nagyon szerettem iskolába járni, minden érdekelt, ami a tanulással volt kapcsolatban. 12 éves voltam, amikor az egyik unokatestvérem, aki elvégezte Ungváron a Közművelődési Szakközépiskolát, táncot kezdett tanítani az iskolában. Én is jelentkeztem a szakkörre, s idővel az egész osztályom beszerveztem. Onnantól kezdve a tánc meghatározó elemévé vált az életemnek. Olyannyira, hogy az általános iskola befejezése után – tanáraim biztatására – én is jelentkeztem az Ungvári Közművelődési Szakközépiskola koreográfus szakára. Amikor 1996-ban leérettségiztem, lehetőségem lett volna katonaként Lembergben táncolni, de fontos volt számomra, hogy felsőfokú végzettségem legyen. A tánc mellett a másik két kedvencem az angol nyelv és a földrajz volt. Így amikor 1996-ban leérettségiztem, felvételiztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola angol-földrajz szakára Beregszászban.

– S Beregszászban ismerkedtetek meg Gabóval…

Gabó: – Igen, én beregszászi születésű vagyok, mi is négyen voltunk a családban a szüleimmel és a bátyámmal. De a nagyszüleim többen voltak testvérek, s nagyon tetszett, amikor arról mesélt, hogy milyen volt az életük. Már gyermekkoromban elképzeltem, hogy milyen lesz az én családom: olyan férjem lesz, aki ugyanúgy fogja kedvelni a táncot és a mozgást, mint én, mindig egy húron pendül majd velem, lesz öt gyermekünk, egy kicsi házban lakunk majd, ahol harapni lehet a szeretetet, s még azt is láttam, hogyan fogjuk körbeülni az asztalt…
Az öt gyereket néha viccesen számon is kérik rajtam.

– A te életedet is meghatározta a tánc?

Gabó: – Teljes mértékben. Kisgyerekként a Beregszászi Művészeti Iskolába jártam klasszikus táncra, emellett aerobikoztam, gimnasztikáztam. Sajnos akkoriban Kárpátalján még nem volt néptáncoktatás, és a táncház-mozgalmat sem ismerték. Hiába voltam jó a táncban, az éneklésben, az iskolában jobban értékelték a tantárgyi vetélkedőkön sikereket elért gyerekeket. A szüleim látták ezt, és a család úgy döntött, hogy Magyarországon, Szegeden folytatom a tanulmányaimat, ahol akkoriban már virágzott a táncház-mozgalom. Az egész családom átköltözött Szegedre, ahol édesanyám egyik testvére élt. Ott fejeztem be az általános iskolát, majd a tanáraim biztatására jelentkeztem a Széchenyi István Gimnázium és Szakközépiskola pedagógiai osztályába. Meghatározó volt az itt eltöltött négy év. Erős oktatás folyt a gimnáziumban, nagyon jó volt a testnevelés, a művészettörténelem, a pedagógia, a pszichológia tanítása, emellett énekkarba is jártam, illetve Szegeden is folytattam a cserkészkedést.

– Milyen gyakran látogattál el Kárpátaljára?

Gabó: – Bár kilométerben messze kerültem Kárpátaljáról, a beregszászi barátaimtól nem szakadtam el. Minden nyarat itthon töltöttem, rengeteget kirándultunk, táboroztunk a hegyekben, többek között a cserkészekkel. Ilyenkor igyekeztem átadni a Magyarországon megszerzett ismereteimet a többieknek. Mondókákat, játékokat, népdalokat tanítottam nekik. Kató barátnőmmel árvaházba jártunk, hogy a gyerekekkel foglalkozzunk. Akkor erősödött meg bennem az elhatározás, hogy sok gyermekem lesz, illetve, hogy haza fogok térni Kárpátaljára. Pedig akkor még nem is ismertem Lacit.

Úgy éreztem, sokat kell tanulnom, hogy hazatérve minél többet tudjak adni a gyerekeknek, ápolni a magyar hagyományainkat.
Ezért is jelentkeztem az érettségi után a Kecskeméti Főiskolán óvodapedagógia és tanítói szakra.

– Akkoriban találkoztatok Lacival…

Laci: – Kucsinka István barátomtól sokat hallottam „Katóról és Gabóról”, akikkel együtt járt egy ifjúsági hittanos körbe, melyet Bárdos István szervezett Beregszászban. 2000 telén engem is elhívtak egy ilyen alkalomra, s ott találkoztam először a két barátnővel, Katóval (Kopin Katalin) és Gabóval. Azt követően többször is elmentem a körbe, részt vettem az általuk szervezett bálon is. Amikor megtudták, hogy koreográfus végzettségem van, megkértek, hogy segítsek a fiataloknak betanítani egy táncot a cserkészbálra. Gabóval kellett gyakorolnom. A közös próbákat Gabóval Nevetlenfaluban tartottuk, ugyanis Gabó is ott lakott abban az időben.

– Hogy kerültél Gabó Nevetlenfaluba?

Gabó: – A főiskolán tanulmányi okok miatt halasztottam egy félévet, s úgy döntöttem, hogy azt hasznosan, Kárpátalja szolgálatában fogom eltölteni. Bár én református vallású vagyok, az akkori barátaim főként római katolikusak voltak, s általuk kapcsolatba kerültem a ferences rendi Jónás atyával. Ő missziós munkára keresett vállalkozókat, s én szívesen jelentkeztem. Először Királyházán, majd Nevetlenfaluban laktam és segítettem a mindennapi munkálatokban a környező katolikus óvodákban, ezért is adott volt a lehetőség, hogy a plébánián próbáljunk Lacival. Magát a táncot öt perc alatt letudtuk, s azután órákig beszélgettünk.

Laci: – Akkoriban annyira a tánc körül forgott az életem, hogy csak olyan lányt tudtam elképzelni társamul, aki ugyanúgy szeret és tud táncolni, mint én. Gabóban ezt megtaláltam. Aztán egyre több közös programban vettünk részt, mint szervezők. Három évig udvaroltam neki. Ő még Kecskeméten tanult, én már lediplomáztam, s a Rákóczi-főiskolán, illetve a Péterfalvi Református Líceumban tanítottam angolt. Hétvégenként találkoztuk.

– 2004-ben házasodtatok össze. Hogyan teltek a házasságotok első évei?

Gabó: – 2004 júniusában szereztem Kecskeméten diplomát, s egy hónap múlva egybekeltünk Lacival. Aklihegyen az ökumenikus templomban volt az esküvő, s aztán a nevetleni klubban a lakodalom. Mondanom sem kell, hogy reggelig tartó mulatság volt, „csordahajtáskor” mentünk haza.

Laci: – A munkám Beregszászhoz kötött, így ideköltöztünk. Egyszobás házrészben laktunk. Gabó a 10-es óvodában kapott munkát, onnan ment szülési szabadságra 2006-ban, amikor megszületett első lányunk, Lili.

Gabó: – Ugyanebben az évben csatlakoztunk a beregszászi MÉCS-közösséghez, akikkel azóta is összejárunk, hogy házasságról, családról, hitről beszélgessünk. Most már valamennyi tagunk nagycsaládos, együtt sokat kirándulunk, nevetünk, a velük való kapcsolat erőt ad a nehézségekben, a Kárpátalján való maradáshoz.

– Gondoltatok arra, hogy Magyarországra költözzetek?

Gabó: – Ritkán foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Én már laktam ott, össze tudom hasonlítani a kárpátaljai élettel, s nem vágyom el innen. Emellett mindig is azt gondoltam, hogy a házasságban a férj legyen az, akinek megvan a maga helye az életben, akinek biztos a munkahelye, az egzisztenciája, s akkor a család is boldogulni fog.

Laci: – Nekem is volt lehetőségem közelebbről megismerni Magyarországot, amikor a Pécsi Tudományegytemen tanultam alkalmazott nyelvészetet (2004-2007). Én nagyon jól érzem magam Kárpátalján. Szeretek a főiskolán dolgozni, öt éve a Nagyberegi Református Líceumban is tanítok, s valójában a hobbim a munkám, s mellette a családomra is jut idő, ami számomra nagyon fontos.

– A vallás milyen szerepet tölt be az életetekben?

Gabó: – Reformátusok vagyunk. Amikor összeházasodtunk, elhatároztuk, hogy a beregszászi református templomba fogunk járni. Ott kereszteltük Lilit, majd 2009-ben Katát is. Aztán megkerestek az egyházközségtől, és megkértek, hogy vállaljam el a hitoktatást. Ez nagyszerű lehetőség volt a számomra, hiszen a hittanórán is fel tudom használni a főiskolán tanultakat. A megfelelő képesítés megszerzése végett beiratkoztam a Sárospataki Református Teológiai Akadémia kihelyezett beregszászi képzésére a főiskolán, s most 3. éves vagyok a katekéta-lelkipásztori munkatárs szak levelező tagozatán.
A hitoktatásnak köszönhetően közelebb kerültem Istenhez, a családban is komolyabban vesszük az imát, a templomba járást.

Laci: – A gyerekekkel imádkozunk az étkezésekkor, az esti lefekvéskor. Szeretik hallgatni, ahogy olyankor éneklünk, és persze sokat kérdezgetnek. Főleg Kata az, aki nagyon „nehéz” kérdéseket szokott megfogalmazni: „Milyen hatalmas az Isten? Nagyobb, mint egy elefánt? Férfi vagy nő? Stb.

– Hogyan van jelen a tánc és cserkészet a családotokban?

Gabó: – A gyerekek mellett is szervezünk táncházat, játszóházat, ahová a lányokat is magunkkal visszük. Missziónak tekintjük a néptánc népszerűsítését Beregszászban. Mindkét lányunk táncol a Beregszászi Művészeti Iskolában. Itthon is gyakorolnak, sokszor Lacit kérik meg, hogy táncoljon velük. A Beregszászi 4. sz. Bendász István Cserkészcsapat munkájában is időről időre részt veszünk.

– Nemrég született meg a harmadik lányotok, Emma. Mennyire változott meg a család élete az ő érkezésével?

Gabó: – Tudatosan vállaltunk még egy gyermeket. Úgy éreztem, hogy a férjem, a családom, a barátaink támogatása mellett lehet még egy gyermek a családban. Mint utólag kiderült, a lányok már régóta imádkoztak egy kistestvérért. Emma egyébként nagyon nyugodt baba, még nem forgatta fel a család megszokott életmódját. Persze néha kevesebbet alszunk, s időnként kezelni kell a gyerekekben felmerülő féltékenységet. Igyekszem odafigyelni arra, hogy mindegyik gyermekünkre egyforma figyelem jusson, ez nem mindig könnyű. Emmával megyek Katáért az óvodába, Liliért az iskolába.

– Milyennek látjátok a gyermekeiteket?

Laci: – Befolyásolja őket, hogy mi mivel foglalkozunk, milyen zenét hallgatunk. Lili például Zoránt énekel, s felnőttként tanár, hitoktató vagy gyermekorvos szeretne lenni. Sokszor mellém ül, amikor dolgozatot javítok. Katának pedig nagyon jó nyelvérzéke van. Emma még csak két és fél hónapos, még nem tudni milyen lesz.

– Milyen felnőttként képzelitek el a lányaitokat?

Laci: – Az a legfontosabb, hogy példás életet éljenek majd, s boldoguljanak felnőttként. Mi sem tudtuk, hogy mi lesz belőlünk, de mégis kialakult az életünk.

Gabó: – Nem lakunk nagy házban, de élvezzük, hogy együtt vagyunk a gyerekeinkkel. Az a fontos, hogy a lányok majd megtalálják önmagukat és a társukat az életben.

Sok örömöt és erőt kívánok a gyermekeitekhez és egymáshoz!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma