Nagycsaládok Kárpátalján: Szűcs Zoltán családja

Hálás vagyok a nagycsaládos sorozatért, hiszen általa az elmúlt években számtalan értékes családot ismerhettem meg, akik életükkel tettek tanúbizonyságot arról, hogy a többgyermekes életmód vállalása mellett semmiről sem maradnak le, sőt rengeteg élménnyel, szeretettel gyarapodtak az évek során.

Ezt tapasztalhattam meg a napokban, amikor Mezőkaszonyban jártam a Szűcs családnál. Zoltán és Mária három gyermeket nevel, a nyolcéves Annamáriát, a hétéves, Down-szindrómás Viktóriát és a négyéves Pétert.

Családjukat nemcsak a gyerekek neveléséért és a Viktória fejlődéséért folytatott áldozatos munka teszi különlegessé, hanem a férj foglalkozása is. A főállásban mentős sofőrként dolgozó Zoltán szabadidejében méhészkedik és méhterápiával foglalkozik.

A kertben felépített a családja számára egy piramis alakú házikót, melyben 18 ezer méh dolgozik, s biztosít különleges, gyógyító hatású légkört az épületnek.

Ebben a házikóban beszélgettem a Szűcs házaspárral. Ismerjük meg őket!

 

– Mindketten mezőkaszonyi származásúak vagytok?

Mária: – Csak én. Zoli Zápszonyban nőtt fel. Én egész életemben Mezőkaszonyban éltem. A szüleim korán elváltak, engem és a nővéremet édesanyánk nevelt fel. A helyi iskolában végeztem el az első kilenc osztályt, majd a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskolában tanultam tovább.

Zoltán: – Én zápszonyi születésű vagyok, egy bátyám van. A helyi orosz tannyelvű általános iskola befejezése után Makkosjánosiban, a mezőgazdasági líceumban folytattam a tanulmányaimat.

 

– Hol találkoztatok egymással?

Mária: – Egy iskolásbusszal közlekedtünk, ott barátkoztunk össze.

Zoltán: – Aztán egy karácsonyon vettem a bátorságot és elhívtam diszkóba Marikát. Így indult az udvarlásom, mely hat és fél éven át tartott. Kicsit hosszú volt ez az időszak. Közben elvégeztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán a kertészmérnöki szakot, illetve munkát vállaltam Kecskeméten, majd Budapesten. Aztán hazajöttem és utasok szállítással foglalkoztam.

Mária: – Én itthon dolgoztam: Mezőkaszonyban kaptam állást bábaként, majd ápolónőként. Amíg Magyarországon volt Zoli, leginkább telefonon tartottuk a kapcsolatot. Ő egyébként már hamarabb is el akart venni feleségül, de féltem elkötelezni magam. Talán a szüleim válása ijesztett meg. Végül 2006-ban házasodtunk össze.

 

– Hol telepedtetek le?

Zoltán: – Akkor vásároltuk azt a házat, amelyben most is élünk. Az egészet átépítettük és felújítottuk. Emellett virágokat, bokrokat ültettünk és gyümölcsfákat telepítettünk a kertbe.

– S közben továbbra is utasok szállításával foglalkoztál?

Zoltán: – Nem, azt abbahagytam. Hat évvel ezelőtt Bátyúban, a mentőállomáson helyezkedtem el mentős sofőrként. Később átkerültem a mezőkaszonyi mentősökhöz. Nyolc település tartozik hozzánk, 24 órát dolgozom, majd három szabadnapom van.

Volt egy másik lehetőség is, kamionsofőrként is dolgozhattam volna, de Marika nem akarta, hogy elvállaljam, mert akkor már megszületett az első gyermekünk.

Mária: – Annamária 2007-ben jött a világra, s úgy gondoltam, hogy a szülőknek együtt kell felnevelniük a gyermeküket.

 

– Hamarosan újabb taggal bővült a család…

Mária: – 2008-ban született meg Viktória lányunk Beregszászban. Akkor derült ki, hogy Down-szindrómás. Mi tanultunk erről a szakközépiskolában, de Zoli semmit sem tudott a Down-szindrómás gyerekekről. Kisvárdára is elvittük Vikit, de ott is csak ugyanazt erősítették meg, amit Beregszászban mondtak. Az is kiderült, hogy komoly szívproblémái vannak a lányunknak, ami gyakori a hozzá hasonlóaknál.

Zoltán: – Féléves volt Viki, amikor magyarországi támogatással Budapesten megműtötték. Öt hetet tartózkodtunk a fővárosban, egy missziós házban kaptunk a feleségemmel szállást. 14 pappal laktunk együtt, akik velünk imádkoztak a lányunkért.

Mária: – Hatórás volt Viki műtétje, mert az operáció közben újabb rendellenesség derült ki, amelyet korrigálni kellett. Aztán néhány órával később összeomlott a vérkeringése. Nagyon nehéz volt az az időszak, akkor kezdtem el őszülni, Zoli meg lefogyott.

Zoltán: – Annamária közben itthon maradt a nagymamával. Akkor kezdett el beszélni. Amikor hazajöttünk, nem ismert meg bennünket.

– Hogyan fejlődött Viktória a műtétet követően?

Mária: – Azt mondják, hogy a Down-szindrómásak gyorsabban regenerálódnak a szívműtét után, mint mások. Ezt mi is megtapasztaltuk.

Zoltán: – Viki nagyon szépen fejlődött. Rendszeresen jártunk vele Kisvárdára gyógytornászhoz, aki megmutatta nekünk, hogy milyen gyakorlatokat kell elvégeznünk otthon. Közben a gyógyszereket is folyamatosan elhagytuk, ma már semmit sem kell szednie. Egy évvel ezelőtt voltunk Budapesten vizsgálaton, már csak nagyon pici eltérést találtak a szívében.

Mária: – A mozgása kicsit lassabban fejlődött, kétéves volt, amikor megtanult járni.

 

– Hogyan viszonyulnak hozzá a helyiek?

Mária: – Mezőkaszonyban ő az egyedüli Down-szindrómás. Ennek ellenére nagyon jól befogadta a közösség, az óvodába is felvették, s jól érzi ott magát. Nemsokára iskolás lesz.

 

– Milyennek látjátok most Vikit?

Mária: – Mi úgy kezeljük őt, mint egy egészséges gyermeket, nem teszünk különbséget. Most a beszédfejlődésével vannak gondok, Nyíregyházára járunk vele logopédushoz. Nem tekintjük tehernek a vele való törődést, úgy fogjuk fel, hogy ez befektetés számára, mely majd megtérül.

 

– A nehézségek ellenére néhány évvel később még egy gyermeket vállaltatok.

Mária: – A harmadik gyermeket már nem terveztük, de egyértelmű volt, hogy vállaljuk. Csak amiatt féltem, hogy nem lesz-e ő is beteg. Aztán a genetikai vizsgálaton megnyugtattak, hogy minden rendben van a babával. Sokat imádkoztunk ezért. Péter fiunk 2011-ben jött a világra teljesen egészségesen.

 

– Hogy fogadták a nővérei az érkezését?

Mária: – Annamária négyéves volt akkor, s eleinte azt mondogatta, hogy neki csak egy testvére van, Viki. A két legkisebb nagyon jól kijön egymással. Érdekes módon Péter születése előtt Viki sokat betegeskedett, azonban az utóbbi években sokat erősödött a szervezete, egészségesebb.

– Ez annak is köszönhető, hogy méhészkedtek és méhterápiával foglalkoztok?

Zoltán: – Igen. Eleinte csak a család miatt termeltem mézet és nekik építettem azt a 3 x 3 méteres házikót, melyben a ráccsal elválasztott méhkasra lehet ráfeküdni. 18 méhcsalád, közel 18 000 méh dolgozik a kaptárokban, melyeknek különleges kisugárzása van.

Mária: – Sokáig tejbe csorgattuk a mézet, úgy itattuk meg a gyerekekkel, mert másképp nem akarták elfogadni. A méhterápia is bevált. Annamária allergiás a parlagfűre, de amikor befeküdt a házikóba, amit mi csak méhelőnek hívunk, megszűntek a panaszai. Volt úgy, hogy két hétig aludtunk a házikóban.

 

– Hogyan kerültetek kapcsolatba a méhészkedéssel?

Zoltán: – Marika a beregszászi főiskolára járt óvodapedagógia szakra, s amikor egyszer rá vártam az iskola folyosóján, megláttam egy hirdetést arról, hogy méhésztanfolyam indul. Mindig is érdekelt a méhészet, így beiratkoztam. Amikor elvégeztem, vettem négy méhcsaládot, s elkezdtem velük foglalkozni. Eleinte csak a család szükségleteit akartam kielégíteni, de mára több mint 50 családom van, s a méztermelés mellett méhterápiával is foglalkozom. A felesleges mézet eladjuk, illetve a méhelőt számtalan gyógyulni vágyó keresi fel. Jó hatással van az idegrendszeri, szív- és érrendszeri betegségekben szenvedőkre, illetve a légúti problémák kezelésére is használható.

 

– A gyerekek is megbarátkoztak a méhekkel?

Mária: – Arra tanítjuk őket, hogy ne féljenek tőlük. Ha meg is csípi őket a méh, nem csinálunk nagy ügyet belőle. Nem allergiásak a csípésre, csak ecetes borogatást kapnak. Szükség esetén gyógyszer is van itthon.

Zoltán: – A méz pergetése például családi esemény, mindenki részt vesz benne. Szeretném majd átadni a gyerekeknek a méhészkedés során szerzett tudásom. A méhészkedés számomra nagyon megnyugtató kikapcsolódás.

 

– Hogyan tud kikapcsolódni a család?

Mária: – A gyerekek nagyon szeretnek fürödni, ez a legegyszerűbb módja a feltöltődésnek. Emellett rendszeresen részt veszünk a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete és a hetyeni Élim Napközi Otthon programjain. Vasárnaponként elmegyünk a római katolikus templomba, hála Istennek a hívek is jól tolerálják a gyerekek viselkedését. József atya is mindig biztat bennünket, hogy menjünk. Budapesten él egy barátnőnk, aki minden évben vendégül lát bennünket, amikor vizsgálatra visszük Vikit.

 

– A hétköznapokban van segítségetek?

Mária: – Édesanyám a szomszédban lakik, szinte az egész napját nálunk tölti. A gyerekek felügyelete mellett besegít a házimunkában is.

 

– Marika, te tervezed, hogy újra munkába állsz?

Mária: – A főiskolán idén fejeztem be az óvodapedagógia szakot, s felvettek tanítói szakra, amely további egy év tanulást jelent. De még nem szándékozom dolgozni, egyelőre itthon maradok Viki miatt.

 

– Hogyan képzelitek el a jövőtöket?

Zoltán: – Nehéz ebben a mostani ukrajnai helyzetben bármit is tervezni.

Mária: – Viki miatt is aggódunk, hogy mi lesz vele később. Magyarországon már működnek olyan intézmények, amelyek fogyatékosokat foglalkoztatnak. Jó lenne, ha Viki is megtanulna egy szakmát, amely lekötné a figyelmét. Úgy látjuk, hogy van jövőnk Kárpátalján. Itt van megfelelő óvoda, középiskola és főiskola. Szakmát is tanulhatnak a gyerekeink, ha úgy akarják.

Azt kívánom, hogy csak rosszabb ne legyen a jövőnk, mint ahogy most élünk.

 

– Minden jót kívánok én is a családotoknak! Köszönöm, hogy megismerhettünk benneteket!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma