Nagycsaládok Kárpátalján: Tóth Jenő családja

Szerző: | 2014.06.28., 16:13 | Nagycsaládosok Kárpátalján

Amikor házasságot kötünk, sok esetben nemcsak egy társat választunk, hanem vele együtt egy hivatást, egy életmódot is.

 

Főleg a nőkre igaz ez, akiknek – csak néhány példát említve – orvos-, tanár-, lelkész- és katonafeleségként is meg kell állniuk a helyüket amellett, hogy gyermeket nevelnek, háziasszonyok és saját hivatásukat is gyakorolják. A férj számára pedig elengedhetetlen a stabil háttér, hogy munkáját megfelelően végezze, ezért a férfiak egy része sokszor már párválasztáskor is tudatosan olyan társat keres, aki ebben támogatni fogja őt.
Ezúttal egy görögkatolikus lelkészcsalád életébe pillanthatunk be, ahol a férj, Tóth Jenő tudatosan készült a papi hivatásra, s ennek jegyében választotta társául Erikát, akivel 11 éve házasok, s négy gyermeket nevelnek.
Velük beszélgettem.

– Mióta ismeritek egymást?

Jenő: – Mind a ketten mátyfalviak (Nagyszőlősi járás – a szerk.) és görögkatolikus vallásúak vagyunk, gyermekkorunk óta ismerjük egymást: ugyanabba az iskolába jártunk, ráadásul Erika az öcsém osztálytársa volt. Még kisgyerek volt ugyan, de nekem már akkoriban is szimpatikus volt.

Erika: – Jenő hét évvel idősebb tőlem, második osztályba jártam, amikor elköltöztek a faluból. Utána évekig nem láttam, amikor legközelebb találkoztunk, akkor ő már kispap volt Nyíregyházán.

Jenő: – Amikor befejeztem a kilencedik osztályt, Csetfalvára költöztünk. Tiszaújlakon érettségiztem le. Közben Tiszaújhelybe, Orosz István atyához jártam hittanórára. Az ő személye és példája alapján én is görögkatolikus lelkész akartam lenni, ezért felvételiztem Nyíregyházán a hittudományi főiskolára (mai nevén Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola – a szerk). Miután felvettek, egy évet Veszprémben töltöttem el a nulladik, előkészítő évfolyamon, majd Nyíregyházán folytattam a tanulást, s végül 2002-ben, Budapesten fejeztem be a teológiai tanulmányaimat.
– Közben kerested a megfelelő társat…

Jenő: – Sokáig keresgéltem. Tudtam, hogy a feleségem egyben papné is lesz. Orosz István atya feleségét, Ritát ismertem, őt láttam, mint lelkészfeleséget. Hozzá hasonló viselkedésű lányt kerestem. Mindig úgy udvaroltam, hogy feleséget, s nem egy futó kapcsolatot kerestem. Ha nem találtam meg egy lányban azokat az ideálokat, amelyeket elképzeltem, akkor nem folytattam tovább a kapcsolatot.

– Milyen elvárásaid voltak?

Jenő: – Elsősorban mégiscsak feleséget kerestem, s csak utána papnét. Fontos erénynek tartottam egy lánynál a tisztességet, a tiszta tekintetet, a normális erkölcsi gondolkodást, az öltözködést, azt, hogy hogyan barátkozik, viselkedik. Magyarországon nem találtam meg ezt a lányt, végül a saját szülőfalumban bukkantam rá a későbbi feleségemre.

Erika: – Tiszaújhelyben voltunk 2002-ben a Megmaradni találkozón, ott kerültünk közelebb egymáshoz Jenővel, ő figyelt fel rám, s kezdett udvarolni nekem. Akkor 17 éves voltam, épp azon a nyáron fejeztem be a középiskolát, s jutottam be az Ungvári Nemzeti Egyetem alkalmazott matematikus szakára. Jenő egyébként mindig azt mondta, hogy csak ismerkedni, barátkozni szeretni, ahhoz képest tíz hónap együtt járás után megkérte a kezem.

– Tudtad, hogy lelkészfeleség leszel. Hogyan készültél erre a „feladatra”?

Erika: – Nem sok papnét láthattam magam körül, Jenőhöz hasonlóan leginkább én is István atya feleségét, Orosz Ritát ismertem. Valahol tudtam, hogy nem lesz könnyű dolog egy lelkész feleségének lenni, de nem féltem, hiszen mindig is templomba járó voltam, komolyan vettem a hitemet, így nem kellett teljesen más életet élnem, mint korábban. Közben azért kiderült, hogy nem is olyan egyszerű papnéként élni.

– Mikor volt az esküvőtök?

Erika: – 2003 nyarán házasodtunk össze. Akkor fejeztem be az első évet az egyetemen.

– Hová helyeztek benneteket?

Jenő: – Az Ungvári járásba, Palágykomórócra helyezett bennünket Milán püspök. Fiatal papként nem számított, hogy egy távolabbi járásba kerülünk. Bizonyos szempontból jó is volt, hogy nem irányított senki, magam tapasztaltam meg a lelkészi élet kihívásait.

Erika: – Azzal, hogy Ungvár melletti egyházközségbe kerültünk, nekem is könnyebb volt az egyetemre való bejárás.

– Milyen elképzelésitek voltak a gyermekekre vonatkozóan?

Erika: – Mi hárman voltunk testvérek, én is három gyermeket szerettem volna. Jenő öt gyermeket tervezett. Megegyeztünk négy gyermekben, s ez a tervünk meg is valósult. Én egyébként nyitott vagyok még egy gyermekre, de nem ebben a pillanatban, talán két év múlva.

– Mikor született meg az első gyermeketek?

Erika: – Péter 2005-ben született, akkor még javában egyetemista voltam. Mivel nem volt levelező tagozat az én szakomon, sem a szabad óralátogatást nem engedélyezték, ezért megbeszéltem a tanárokkal, hogy hetente kétszer bejárok az órákra. Általában nagyon megértőek voltak. Nagyon sokat segített ebben az időszakban Vita nővérem, aki Péter keresztanyja. Minden második hétvégét nálunk töltötte, illetve rengeteget segített nekünk Jenő édesanyja is.

– Hamarosan megszületett a második és a harmadik gyermeketek is…

Erika: – 2007-ben született meg Zsófi, 2009-ben pedig Anna. Nem bántam volna, ha kicsit több idő – olyan három év – telik el a gyerekek születése között, de utólag már örülök, hogy nem lett olyan nagy a korkülönbség. Így egyszerre nőttek fel. Zsófi születése előtt kaptam kézhez a diplomámat, egy rövid ideig, két hónapig a Sislóci Általános Iskolában is tanítottam.

– Nyolc év után elhelyeztek benneteket Palágykomorócról.

Jenő: – 2011 augusztusában költöztünk a Nagyszőlősi járásba, Karácsfalvára, ahol a Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum vezetője lettem.

Erika: – Én is munkát vállaltam a líceumban: etikettet tanítottam, illetve heti két nap fogadóórát tartottam a könyvtárban.

– Hogyan éltétek meg a váltást?

Jenő: – Nem volt könnyű: költözés, előtte a parókia felújítása, a líceum is anyagi gondokkal küzdött…

Erika: – Palágykomoróc bezártsága után furcsa volt az a nyüzsgés – egyházkerületi és líceumi programok –, ami Karácsfalván ránk zúdult. Néha már sok volt. Ugyanakkor könnyebbséget jelentett, hogy Péter iskolába ment, a lányok pedig óvodába jártak.

– Hová írattátok be Pétert iskolába?

Jenő: – A szomszédos településre, Tiszakeresztúrba. Az ottani magyar tannyelvű általános iskolába tanulója Péter, illetve azóta már Zsófi is. Anna pedig a tiszakeresztúri óvodába jár. Bár mi Erikával mind a ketten ukrán tannyelvű iskolába jártunk, egyértelmű volt, hogy a gyerekeink az anyanyelvükön fognak tanulni. Gyakran meglátogatom a környékbeli iskolákat, amikor a líceum számára toborzok tanulókat, s ilyenkor látom a különbséget az anyanyelvükön és az idegen nyelven tanuló gyerekek között, s a mérleg nyelve az anyanyelvükön tanulók fele billen.

– Néhány éve mind a három gyermeketek Tiszakeresztúrban tölti a napot. Nem volt ez furcsa a korábbi időszakhoz képest?

Erika: – De igen: túl nagy lett a csend a házban. Talán ezért is döntöttünk úgy, hogy vállalunk még egy gyereket: Julcsi lányunk 2013 novemberében született meg.

– A líceumi munka, a programok, a pörgés után most újra otthon vagy. Hogy érzed magad?

Erika: – Élvezem az otthon töltött időt, a babázást. Sütök-főzök, várom haza a gyerekeket. Egyelőre el sem tudom képzelni, hogy rendszeresen munkába járjak. Később, ha majd dolgozom is, akkor is inkább alkalomszerű munkát tudok elképzelni, mint például a hitoktatás vagy más lelkészfeleségi feladat.
– Hogyan kapcsolódik ki a család?

Erika: – Igyekszünk minden évben nyaralni. Emellett a hétköznapokban otthon kapcsolódunk ki: nyáron a gyerekek élvezik a fürdést a kertben felállított medencében. Időnként kirándulunk az erdőben, lemegyünk a Tiszára vagy a dédai tóra fürödni, vagy ellátogatunk a nagymamákhoz.

– Jenő, te hogy látod a mostani életeteket?

Jenő: – Jól érezzük magunkat Karácsfalván. Bár az is igaz, hogy kevesebb időt tudok a családommal tölteni. Mostanában tudatosan igyekszem délután ötig megoldani a munkahelyi feladatokat, hogy utána csak a családdal legyek. Alapvetően ilyennek képzeltem el az életem. Néha jó lenne szétválasztani a pap és családapa személyét. Családapaként többet szeretnék tenni a családért. Papként is vannak még terveim s tennivalóim.

– Köszönöm a beszélgetést! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This