Rendhagyó búcsúztató
Huszonötéves a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága. Olvasom a készülő jubileumi kötet cikkeit és szemem megakad egy mondaton: az eltelt időszak nemcsak az eredmények, hanem a veszteségek számbavételére is alkalmat ad. Az alkotóközösség tagjai közül Tóth Lajos, Veres Péter, Kolozsvári László, Riskó György és Jankovics Mária már nincs közöttünk. Hosszú a névsor. Megrázó és megható emberi sorsok, tanulságos művészi életpályák.
Olvasom és reménykedem, hogy a mondat végére kitettük a pontot, és a veszteséglistánk egy ideig nem gyarapszik tovább. De az élet forgatókönyvét nem mi írjuk…
Hirtelen rosszullét után összeesett az utcán és a kórházba szállítás után meghalt Magyar László, a Révész Imre Társaság elnöke. Az az ember, akinek piros pozsgás arcából, klasszikus görög márványszobrokat idéző alakjából mindig sugárzott az életerő és a tettvágy.
Eredeti egyéniség, kiforrott művészi jellem volt, aki sosem fogyott ki az ötletekből, tele volt tervekkel. Különösen most, a társaság 25. évfordulója kapcsán: ünnepi kiadványok szerkesztése, kiállítások, alkotótáborok, találkozók szervezése honi és határon túli alkotókkal, művészekkel. Nem beszélve alkotói terveiről, és ki tudja mi mindenről, amit magával vitt.
Magyar László egyike volt a magyar képző- és iparművészeket tömörítő társaság legmarkánsabb egyéniségeinek. Témaválasztása, elképzeléseinek formai megvalósítása, színvilága egyedivé, összetéveszthetetlenné tették. József Attila írta egyik versében, hogy a valóság lepereg és megmarad a látszat. Laci a látszat mögötti valóságot festette, mert tudta, hogy a látszat csal, a talmi dolgok szemfényvesztők. Kritikusai szerint az impresszionisták voltak rá nagy hatással, ebből eredhet képeinek „rafinált színegyensúlya”. A művészettörténet feladata lesz feldolgozni és értékelni Magyar László hagyatékát. Mert ezzel még tartozik a művésznek.
Laci mindössze hatvanegy éves volt. Hogy teljes életművet hagyott volna maga után, nem hiszem. A hirtelen halál sok mindent keresztülhúzott. Munkássága egy befejezetlen szimfóniára emlékeztet és továbbgondolásra késztet. Az egyik tétel lehetett volna ebben a műben az a baráti beszélgetés, amivel adósa maradtam. Pedig már elterveztem, hogy 25 év távlatából bejárjuk a megtett utat és megkérem, hogy meséljen magáról és a jövőről úgy, mint „fehérek közt egy európai”. De, ember tervez…
Barátai nevében:
Kulin Zoltán